Tisztázzuk: a zírónak is ugyanolyan nyelve van, mint a nem-írónak. Esetleg valamivel veresebb, vagy nagyobb, esetleg barázdáltabb, mert annyit emlegetik nekie, hogy kínjában harapdálja, de ez nem változtat a lényegen. S hogy mi a helyzet az anyanyelvvel? Mint ahogy a nem-írónak sem keverik bele az anyját az efféle dolgokba, úgy ildomos lesz a zíró anyját sem fírolni. Erre ugyanis a zíró szinte annyira allergiás, mint a nyelvére. Hát így. A téma egyébként hálás, mert.
Láttam én már olyan írókézt, akinek teljesen fel volt dagadva a nyelve, de nem verekedés vagy más gyalázkodás mián, hanem mert addig locsolgatta. S amint a megátalkodott nyelv többé nem forgolódott a szájnak nevezett bűzös üregében, a zírót abban a minutában nyakon ütötte a zihlet. No, valahogy így a zíró és a nyelv viszonyáról.
Akik kelőképpen (vagy fekvőképpen) merészek voltak ahhoz, hogy okosdadakat mondikáljanak erről a dologról, azok már elmórikálták, hogy nyelvében él a nemzet, a zíró pedig a nemzet locsogánya, de amit mondtak, fájdalom volt, ezért mások, még íróbbak rögvest kiböffentették, hogy nem népben és nemzetben kell gondolkodni, hanem alanyban és állítmányban. De ekkor a nem-író már röhögött. Térdét csapkodta, nyelvével gurgulázott (hasznos és érdekes tevékenység).
Én pedig, a szinte-író, aki ezt az örök-semmi témát mindenféle bájdalú zenérek lágy dallamai közepette szívtam magamba más természetű nedűkkel egyetemben, mit tehetnék hozzá? Vágjam ki a non-plusz ultrát? Hová? Miért?
Nem teszek semmit hozzá, csak nézek ki a lábam között (áldott Örkény-kém, jövel!). S úgy vigyorgok, hogy borsózik a hátam: a nyelvem kiszottyan a számból. Lehet vallatóra fogni. Sőt, kell is. Addig én legalább időt nyerek.
Azt mondják, a nyelv pörög, mint a rokka, amíg nem várt körülmények elé nem állanak. De azok olyanok, hogy mindegyre eléállanak. Ez a nem várt körülmény ezúttal én magam vagyok, utoljára kijelentvén, hogy ezentúl haragban leszek a nyelvemmel, mi több, hadat üzenek neki. Eleget gyalázkodott mán.
(A többi néma csönd.)
