Igen, ez már mániánk: a kívülállósdi. Nem szeretünk semmiben (és senkiben) elmélyülni túlságosan, fő a viszonylagos távolságtartás, mert akkor könnyű visszalépni, visszakozni.
Nézzük csak az állandó költözési mániát. Ahogy önállóak leszünk, első dolgunk az, hogy összepakoljuk cókmókjainkat, s elhagyjuk az anyai szoknya melegét, szülővárosunkat. Elhagyjuk, ráadásul kígyót-békát rámondunk. Hogy mennyire kibírhatatlan és álmos és pletykás és unalmas és különben is egy koszfészek, fúj!
Megérkezünk egy új helységbe, új közösségbe, ahol megmártózunk az újaknak kijáró érdeklődésben, és rövidesen hűvös, tárgyilagos kritikaáradatot fogalmazunk meg eme új, de már ismerős településről. Az ott lakó, de mégis kívülálló pozíciójából. Hangoztatjuk, hogy objektívebbek tudunk lenni, mint a tősgyökeresek, mert már átlátjuk az összefüggéseket, van rálátásunk a helyzetre, ugyanakkor nem befolyásol semmiféle érzelmi örökség, buzgó lokálpatriotizmus. A helybéliek elismerik helyzetünk előnyösségét és kritikánk jogosságát. Véleményünket gyakran kikérik, olyankor megpróbálnak okosan bólogatni. Amit mondunk – szándékolt kegyetlenséggel – fáj ugyan nekik, de nem tesznek ellenvetést, hisz mi kívülállóként mégis jobban tudjuk…
Persze, ha okosak vagyunk, pozíciónkra vigyázni kívánunk, egy-két éven belül kozmopolita világpolgárként továbbköltözünk. “Ubi bene, ibi patria” jelszóval. És akkor kezdődhet minden elölről. Szidhatjuk a már elhagyott települést, s lassan belefoghatunk az új település hűvös, elemző jellegű kritizálásába is. A távolságtartás jegyében. Persze, ez nem szabad totális elhatárolódást jelentsen, érintkezésbe kell lépni a hely szelemével, mi több, ismeretségeket is köthetünk szép számmal, de ezek lehetőleg felületesek legyenek, mert nincs kínosabb, mint egy baráti viszonyt egyik városból a másikba cipelni.
Ez a továbbálló, gyökeret sehol nem eresztő, távolságtartó életmód hosszú időn át kedvünkre lesz. Függetlenséget fog eredményezni számunkra, mobilitásunkat sokan irigyelni fogják – ami nekünk szintén jólesik. A helyek, települések száma végtelennek tűnik, így a jövőt illetően bizakodók lehetünk. Amikor pedig a valóságos helyváltoztatásra nincs lehetőségünk, eljátszunk egy jelképeset. Egy kis szimbolikus, emelt fős exodus mindig jól jön. Gondolatban hátat fordítunk, nem lépünk érintkezésbe, elkülönülünk, differance, ilyesmi.
Sokáig azt hisszük, ez a fajta változatosság boldog, a kihívások miatt izgalmas életet fog biztosítani nekünk. De a forgatókönyv adott, és korlátoz bennünket. A változás mindig csak egyféleképpen következhet be – tényleges vagy jelképes exodusok révén –, s az egyféle változás pedig nem változás. Esetleg csak a változás monotóniája. És ettől lassan begörcsölünk. Hiányérzetünk lesz. Mivel nem tartozunk sehová, nem lesz akiben, amiben megkapaszkodnunk. A kívülállósdi visszaüt. Még honvágyunk sem lehet – ezt az érzést nem áll módunkban megismerni, mert gyökértelenek vagyunk. Senki sem hív, senki sem vár, vár vissza. Persze, nem is küld el – mondhatnánk védekezésképpen, de gesztusunk szánalmas. Ez már bizonyítványmagyarázás. Ekkor már nem vagyunk nyeregben. Pánikhangulatunkban a különböző irányokba megeresztett kritikákat gunyorosra hangoljuk, ettől pedig népszerűségünk rohamosan csökkenni kezd. Már nem leszünk távolságtartásában is szimpatikus idegen. A vagdalkozókat senki sem szereti, nem is érti, mi több, nem is akarja. Hódolóink száma megcsappan, lassan egyedül maradunk, magányos farkasokká válunk, megkeseredettekké, akik sehol sem érzik jól magukat, akik örökösen csak dohogni képesek. Ekkor talán már hajlani kezdünk afelé, hogy azt gondoljuk: valamit valahol elrontottunk, de azt még továbbra sem tudjuk, hol, mit. Mert mi a legjobbat akartuk. Azt szerettük volna, hogy mi se unjunk meg senkit, és bennünket se unjanak meg. Ezért akartunk távolságtartóak, titokzatosak, örökösen továbbköltöző kozmopoliták lenni. De csőbe húztuk magunkat, és meg kellett élnünk a továbbköltözés fájdalmas unalmát. Amikor vonítani lenne jó, de az nevetséges. Egyedül, ha nincs tíz ráfelelő vonítás, unalmas is. Ettől az érzéstől önsajnálatunk soha nem látott méreteket ölt, és mi mazochista módon elmerülünk benne. Összeférhetetlenséget kezdünk emlegetni. Meg azt, hogy mi tudtuk előre, azért voltunk távolságtartóak. De ekkor már nincs, aki meghallgasson, ki okoskodásunkra bólogasson. Marad a naplóírás, vagy (rosszabb esetben) egy tervezett nagyregény párszáz oldalának körmölgetése. A visszavágás titkolt vágyával. Leírjuk, hogy hány városon gázoltunk végig (megalázva azt), hogy mikor és miért. És, hogy miért ne. Aztán valahogy mégse lesz regény a dologból. Nem lehet pontot tenni a végére
