Kolozsváron történt. Vagyis nem tudni, pontosan hol. A Juhász igazi nevét senki sem ismerte a Kerek Patakban. Még Szőke úr, a tulaj sem. Ez persze senkit sem zavart különösebben, hiszen a Kerek Patak se volt igazából az, sőt, Szőke úr, a tulaj sem. Viszont lassan tűrhetetlenné vált, hogy folyton úgy emlegessék: az a törpe. Annál is inkább, mert a Pásztor igen kellemes ember volt. Vagyis nem zavart sok vizet. Minden nap pontosan délben belépett az ajtón – néhány törzsvendég ilyenkor órájára nézett és elégedetten bólintott –, leült, elköltötte ebédjét, ivott egy mentateát, meghallgatott mindenkit, akinek valami mondanivalója akadt, aztán ment. A Pásztor név mellesleg akkor ragadt rá, amikor egy alkalommal mindenki döbbenetére dél előtt három perccel érkezett. És nem ebédet rendelt, hanem konyakot. Ez volt az egyetlen eset, amikor őt hallgatta a Kerek Patak közönsége. A világon egyedül a számok tartják be a Tízparancsolatot. Isten nevét hiába szájukra nem veszik, nem ölnek, nem lopnak, nem hazudnak, nem paráználkodnak, nem kívánják, ami a másé, nem tesznek hamis tanúságot, nem csapnak be, nem csalnak meg. A számok azonosak önmagukkal. A számok tiszták mint a patyolat, és szelídek mint a bárány, értik, ugye? Én pedig vigyázok rájuk mint az életemre. Szent György napján mindenkiből lehet pásztor. Kérem tisztelettel, én Szent Mihálykor is pásztor vagyok. Nálam nincs eltévedt bárány, értik, ugye?
Kedden történt. Tavasz volt, ragyogott a déli verőfény. A Pásztor belépett a Kerek Patakba. De úgy alakult, hogy aznap mégsem ebédelt. Pedig Borika, az új pincérnő mindent kivitt neki, pontosan, ahogy Szőke úr elmagyarázta. Mindkét fogást egyszerre viszi ki, értve vagyok? A mentateát is. Borika kérdő tekintetére Szőke úr vállat vont. Ne kérdezze, én sem értem. A Pásztor szerette a tiszta helyzeteket. Ami több, mint egy, magyarázta Szőke úrnak, amikor először rendelt ebédet a Kerek Patakban, az homályos, áttekinthetetlen. Sok. És a sok nem szám. Érti, ugye? A paradicsomleves, a mákos laska és a mentatea ott gőzölgött az asztalon. A Pásztor megbabonázva figyelte a pincérnőt, és látta: Borika az abszolútum, a számok glóriás királynője. Bubifrizurás feje, szemei, orrlikai, ajka, keblei, feneke, de még az a légies ív a lábai között, az is ilyen volt:
0
Másnap a Pásztor ebédje mellé konyakot rendelt. Első nap egy pohárral. A második nap kettővel. A hetedik nap nyolccal. Borika, menjünk moziba, mondta ekkor. Borika arca vörös lett, vörösebb, mint a haja. És bólintott. Később együk sem emlékezett a filmre. Borika ölbe vette a Pásztort, mert az nem látott az előtte ülő hórihorgas alaktól. Mindketten érezték, hogy a Pásztor szerény, elhanyagolt egyese odatolatott Borika gigantikus nullája mellé.
Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltak: a 45 kilós, 157 centi magas Juhász és a 122 kilós, 189 centi magas Borika. Aki most már értette, miért kell egyszerre kivinni az ebédet, és rajongott ezért. Egy este aztán, az elmaradhatatlan mozi (a filmre a nyolcvanhetedik előadást követően sem emlékeztek) és megszámlálhatatlan tea után (mert Borika tanácsára a Pásztor engedelmesen visszatért a mentateához) Borika beirányította Juhász egyesét zérusának biztos révébe.
1 + 0
És csoda történt: a bináris öröm csúcsának pillanatában Borika viola da gambává változott. A Pásztor gyengéden térde közé vette, és játszani kezdett rajta. A késő éjszakai órán váratlanul felkelt a nap, és a város minden órája delet mutatott.
Tulajdonképpen a szemközti bérházban lakó zeneszerző vetett véget Borika és a Pásztor kettes számrendszerű boldogságnak. Az illető eleinte azt hitte, álmodik. Aztán, hogy sokat ivott. Végül megboldogult édesanyja színházi gukkerének segítségével meggyőződött a mennyei muzsika valós mivoltáról. Azonnal átkiabált, heurékázott, brávózott, persze hiába. Másnap reggel bekopogott a Pásztorhoz. Cédulát tűzött az ajtórésbe, rajongó sorokkal és a telefonszámával. Ordítozott a családjával, barátaival, a rendőrrel, egyáltalán bárkivel, aki a szeme elé került. És minden áldott este, délidőben, hallgatta a csodálatos zenét. Végül, miután minden próbálkozása kudarcba fulladt, megvárta a delet a Kerek Patakban. Jó napot, Záhonyi vagyok. Örvendek, Pásztor. A Pásztor, érthető módon, eleinte húzódozott a felkéréstől. Nem kvantifikálható, érti, ugye? Ám aztán a nagy számok törvénye meggyőzte.
Az első fellépésre a helyi filharmónia koncerttermében került sor. A Pásztor több pohár konyakkal altatta el izgalmát és bűntudatát. Borikának ugyanis nem árulta el árulását. Az új helyszín robbanásszerűen hatott az egy és a nulla egyesülésére, noha megrongálták a köztulajdont. A koncertterem vécéjének karimája eltört. Ezt akár rossz ómenként is értékelhették volna, de ki figyelt oda az ilyen apróságokra. Borika a hetedik mennyországban járt, a Pásztornak pedig semmi érzéke nem volt a valószínűségen túli jelenségek iránt. Az előadás fergeteges siker volt, és a Pásztor száz szál fehér liliommal ajándékozta meg Borikát. A lapok, a tévé, a rádió sokat foglalkozott a zene egén üstökösként feltűnő zseniális előadóval. Borika aggódott kissé a kétes egzisztencia miatt, de a nagy számok, az új lakás, a számtalan kedveskedés rá is hatott. A siker pedig további sikereket és egyre nagyobb számokat eredményezett. Turné turnét követett. Az egyetlen dolog, amire a Pásztornak vigyáznia kellett, hogy a koncertet követően azonnal visszavonuljon. Titokzatossága tovább dagasztotta a személyéhez tapadó mítoszt.
Borika rövidesen felmondott, a Pásztor szintén. Egyre jobb vendéglőkbe jártak. Borika ugyan kiválóan főzött, de a Pásztor nem engedte. A tenyeremen akarom hordozni, érti, ugye? Életem világszáma.
A bukás éppoly elkerülhetetlen volt, mint az egyesülés. Egy vidéki kisvárosban szervezett jótékonysági előadás előtt egy szemfüles riporter megleste a párt, amint éppen a Nagy Összeadást végezték. A hír futótűzként terjedt a teremben. A Pásztor azonnal érezte, hogy baj van. Kvantifikálhatatlan nyomás áradt feléje a homályba burkolt nézőtérről. Az első darab után halk moraj futott végig a termen: Lássuk, lássuk, lássuk, lássuk... A Pásztor magához ölelte hangszerét. De nem tehetett semmit. A tömeg őrjöngött. Lássuk, lássuk! A nulla és az egy, motyogta a Pásztor. Értik, ugye? Borika ott hevert a karjaiban.
Az Évike ételbár törzsközönsége, élükön Szabó István tulajdonossal, elkísérte Borikát utolsó útjára. Kovács Péter újra munkába állt a helyi tejgyárban, ahol korábban előkönyvelőként dolgozott. Az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Kolozsvár ismét megjelent a térképen.
