Olyan volt, mint egy hol függőleges, hol vízszintes alagút. Mászni és kapaszkodni próbált, haladni előre meg fel, a fényes kör felé, ahol a kiutat vélte. Alatta-mögötte paradicsomok, hagymák és uborkák vicsorogtak, és lassan, de biztosan közeledtek felé. Lábára, mint megannyi óriáskígyó, szalámihéjak csavarodtak, visszafogva őt küszködésében, visszahúzva-cibálva testét a rémséges aknába. Már látta a zöldségek vérszomjas tekintetét, villogó fogaikat, és tudta-érezte, amint utolérik, rögvest széttépik.
Felriadt. Patakokban folyt rajta a veríték, mint minden reggel, már annyi ideje. A rémálom mindig ugyanaz: kissé becsípett fiatalember lép a szendvicsbár ablakához, ahol ő valamiféle fehér köpenybe és köténybe bújtatott ki- vagy felszolgáló, és kaján vigyorral megkérdi, hogy a szalámihéj, melyet az imént talált szendvicsében, bennefoglaltatik-e az eledel árában, vagy külön fizetnie kell érte. Ezután nevetni kezd, egyre harsányabban. A teraszon üldögélő vendégek is mind csatlakoznak hozzá, mígnem elviselhetetlenné, megsüketítővé válik a hahotázás. A fiú torkából hullámzó felvágotthéjak tűnnek elő, egyre vastagabb polipkarokként tekerednek át a kis ablakon. Szertekúsznak a falakon, ellepik a szendvicsesbódét, a polcokról mindent levernek. Az olajat épp a sütőlapra, ahol lángra kap. A lángnak is szeme-szája nő, nagyokat harap a bódéból, bekapja a fehér székeket, asztalokat, majd a polippal egyetemben üldözőbe veszi őt. Aztán mustárok és majonézek csatlakoznak hozzájuk, meg saláták és paradicsomok, egyre csak duzzasztva üldözői számát menekülése lassacskán sötét barlanggá változó ösvényén.
Tusolt. Felöltözött. Reggelizett. Lenyelte piruláit. Mióta az orvosok tanácsára igen erős nyugtatókat kellett szednie, nem igazán tudta, hogy hol fejeződik be a valóság, s hol kezdődik az álom vagy hallucináció. Néha egy óriási, dühüngő paprika valódibbnak tűnt, mint az utcán járók-kelők meg a csilingelő villamosok. A szakértők azt jósolták, hogy soha nem fog megszabadulni amnéziájától, így egy ideje már nem is igazán érdekelte a múlt, inkább ellebegett gyógyszerei andalító jelenében. Csupán a szalámihéj volt képes rendszeresen felzaklatni. Élete meghatározó elemének vélte. Nem is vélte: tudta. Biztos volt benne, hogy mindent eldöntő szerepe volt valamikor az ő létezésében.
Magára vette vastag kabátját, sapkáját, kesztyűjét. Dolgozni indult, mint mindig, amikor csak tehette. A tárolóból kivonszolta a gépezetet. Eltolta kedvenc helyére, szemben a megállóval. Úgy érezte, az álomvalóságban valamiféle varázslat köti e helyhez. Beüzemelte a gépet, elrendezte kellékeit, majd rázendített a szünet nélküli kiabálásra: – Vattacukrot! Vattacukrot! Kitartóan csinálta, képes volt órákon át egyhuzamban kántálni. Csak akkor hagyta abba kis időre, ha vásárlója akadt: felpörgette a centrifugát, betöltött egy kanál cukrot, gondosan felgyűjtötte a pálcikára az édes vattát, óvatosan kiszedett belőle néhány, a kuncsaft által láthatatlan valamit, végül gondterhelt arccal átadta a csomagot a vevőnek. Közben azt motyogta: – Szalámihéj, szalámihéj…
Előtte, a megállóban villamosok váltják egymást rövid pihenőre. Körülötte kis és nagy emberek, vattacukorral meg anélkül. Háta mögött csupasz betonplacc, néhány rövid, földből kiálló vasdarabbal. Egyikre szorosan tapad némi megfeketedett, olvadt műanyag. Valamikor szék lehetett egy szendvicsbár teraszán.
