Mint minden reggel, Ferkó egy pillantást vetett az ajtó fölé akasztott táblára. Néhány évvel korábban találta egy régi házban, s már akkor sem volt valami jó állapotban. Hiába, az elhanyagolt padlásokon erősebben rág az idő foga. Ez állt rajta: Ma van a hátralevő életed első napja. A táblát sűrű pókháló szigorította a falhoz. Gazdája, egy jókora pók, egy legyet szorongatott rengeteg lábával. Az örökös félhomályban Ferkó nem tudta megállapítani, hogy épp falatozik a légyből, vagy csak azért öleli, hogy amaz el ne meneküljön, esetleg már a pókban sincs több élet, mint áldozatában. Halálos ölelés – próbálgatta szárnyait egy romantikus-féle gondolat elméjében, de pillanat alatt tova is szállt, meghagyva Ferkónak a minden reggeli szokásos elmélkedést a koromról, a kéményekről meg a biciklizésről.
Délutánra, mikor felfedezte bringája kerekén a lyukat, bizony jó sok elmélkednivalója gyűlt össze. Ritka kellemetlen napja volt. Ferkó kéményseprő volt, nem is akármilyen. Aznap a város másik végén lévő gyártelepen kellett ellenőriznie egy jó ideje hideg kéményt, működhetne-e még, ha valakik úgy látják jónak. Indulás után negyedórával fellökte egy figyelmetlen biciklistársa. Később lefröcskölte egy pocsolyába hajtó kamion. A dombon kóbor kutyák vették üldözőbe, szerencsére már ereszkedés közben. Ezek után pedig bőrig áztatta egy tízperces zivatar.
S végül a kémény. A kihalt telep igencsak jókedvű őre helyet kínált a kerékpárnak, előkerített egy valószínűtlenül gazdag kulcscsomót, majd elkísérte Ferkót a kéményhez. Viszonylag kevés próbálkozás árán sikerült megtalálnia a megfelelő kulcsot, kinyitotta a kémény vasajtaját, és előzékenyen betessékelte. Odabent Ferkó vizsgálódni kezdett. Negyedóráig minden rendben ment, míg a huzat becsapta mögötte a kémény kapuját. A kémény faláról, nem sokkal a feje fölött, leszakadt egy tégla, s bizony koppant a fején. S bár sisakot viselt és nem ütött rajta sebet a tégladarab, telis-tele lett porral és korommal, arca, overállja egyaránt. A vizsgálatnak hirtelen vége lett.
Indult volna vissza. A vidám őr bódéjában volt a zsákja, benne a ruhája. A bódé ablakában cédula díszelgett: Köruton vagyok. Mingyár jövök. Sejtve az őr körútjának irányát, ezt a mingyárt nem kívánta megvárni, elvégre hazabringázhat overállban is, holnap is a környéken dolgozik, akkor majd összeszedi a cuccát. Csakhogy a kerékpárja hátsó kereke kilyukadt. Valahol belehajtott egy szögbe. Ha ilyen a szerencséje.
Így és ezek után érkezett a megállóba. Erős volt a kontraszt közte meg a buszra váró, vidámkodó fiatalok közt. Rá-ránéztek, valamelyikük mondott valamit, aztán mind nevettek. Többször ismétlődött meg mindez. Ferkó öngyújtót vakart elő, majd tapogatni kezdte overállja zsebeit cigarettája után. Hogy a napja teljes legyen, nem találta semelyikben. Biztosan elhagyta valahol a nagy szertelenségben.
A ettőtől talpig fehérbe öltözött srác figyelte. Látta, hogy nem akar előkerülni a cigaretta. Körbenézett, rámosolygott a lányra, akinek eddig a poénjait szórta, majd nagy lendülettel, kamaszosan peckes járással odahimbálózott Ferkó elé, s barátkozni kezdett:
– Jól kinézel, szerencsefej. Mongyál lottószámokat, oszt kapsz cigit!
Ferkóban valami dagadozni kezdett. Érezte, hogy menten felrobban. Mingyár. Meg azt, hogy csapkodna, ordítana, és felpofozná a szemtelen frátert. De mielőtt tűzhányóvá változott volna, elöntötte valamiféle kellemes érzés. Talán boldogság. Vagy talán szeretet. Elmosolyodott, karjait a hófehér ruhás fiatalember köré fonta, és csak ölelte, karolta az egyre jobban tiltakozó, a rátapadó koromtól egyre kevésbé fehér ruhás fickót, jó erősen, s nem érdekelte, hogy hányan próbálják meggyőzni, hányan akarják lefejteni amarról az ölelését, csak szorította két karral, majd néggyel, majd nyolccal, és boldog volt és elégedett és szeretettel teli, mint az előszoba homályában a legyet soha el nem engedő pók.
