1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

„– És ez a legelőkelőbb klub?

– Nem. Igazán megközelíthetetlen, közrettegésnek örvendő társaskör a Serény Múmiák. Ezek előtt aztán kalapot le.

– Ez micsoda?

– Mind a két múmia igen serény. Ha nyomukban van a rendőrség, idejében eltűnnek.

– De miért múmiák?

– Ha valamennyi bűncselekményüket letárgyalnák, és az előrelátható halálos ítéleteket átszámítjuk egyenként 15 évi börtönre (a kitöltött vizsgálati fogsággal együtt), akkor a British Museum legrégibb múmiájának életkorát kapjuk végeredménynek.”

(Jenő)

Miért Rejtő?

Amikor Fülig Jimmy és St. Antonio de Vicenzo Y Galapagos a szingapúri alvilág legelitebb klubjáról beszélgettek a Piszkos Fred, a kapitány lapjain, aligha sejtették, hogy a meglehetősen exkluzív (két tagot számláló) klub egy kolozsvári folyóiratban reinkarnálódik majd. És valamivel több, mint két tagja lesz majd.

Az 1990-es évek elején Rejtő Jenővel és Rejtő Jenőből alapítani irodalmi irányzatot és folyóiratot több mint kézenfekvőnek tűnt. Rejtőt sokan olvassák, és mégis jó – ez alapélmény volt az akkori fiatal irodalmárok között; hiszen azt igazán mélyen hinni, hogy Rejtőt sokan olvassák, tehát jó (bármennyire tetszetős, és az akkori irodalomtudományi iskoláknak kesztyűt dobó álláspont is volt), már akkor sem igazán lehetett. És ha még mindig nem tűnne elég pontosnak az, hogy miért vált Rejtő 1993 körül fiatal erdélyi írók gurujává, még egy harmadik érvet is kipróbálhatunk: Rejtő jó, sokan is olvassák, és mégsem beszél róla a szakma. Ez az előzőeknél kicsivel bonyolultabb mondat evidencia volt akkoriban. Azóta valamit változott a helyzet, Rejtőt (talán) valamivel kevesebben olvassák, kicsit többet beszél róla a szakma (fejezetet kapott egy reprezentatívnak szánt irodalomtörténeti kézikönyvben, filológiailag pontos kiadásokban kezdenek megjelenni egyes művei stb.), és persze továbbra is jó. De a viszonyrendszer mindegyik eleme fontos volt, amikor fiatal írók folyóiratnevet választottak maguknak. Az is, hogy Rejtőt sokan olvassák (melyik fiatal író ne vágyna arra, hogy majd az ő köteteit is kilopkodják a könyvtárakból?), az is, hogy nem nagyon beszélnek róla (melyik fiatal író nem érzi azt, hogy az épp fennálló irodalmi rendszer és értékhierarchia igazságtalan? hogy a „szakma” reformra szorul?), és az is, hogy jó (például azáltal, hogy továbbgondolható).

Így válhatott a Serény Múmia név egyfajta – korántsem kizárólagosságra törekvő – irodalmi program egyik jelölőjévé. Három összetevő miatt. Az egyik a serénység, amit egy munkahelykereséshez összeállított cv-ben talán dinamikusnak mondana a kortárs városi szleng. Fiatal írók mindenkori jellemzője. A másik a múmia – amely életkori sajátosságokra tereli a figyelmet, de épp az ellenkezőjét mondja, mint amit várnának tőle. A név nem egy „új komolyság” hangján szólal meg: fiatal írókra mint serény múmiákra gondolni jó. Egyfajta hangnem, látásmód is kirajzolódik egy ilyen név mögül persze: az abszurd, a groteszk, a relativizáló megszólalásmód kedvelése.

A harmadik összetevő pedig maga Rejtő Jenő. Egy olyan író, akinek az olvasottsága messze túlterjed „a szakma” körein, aki remek mondatokat ír („Egy Rejtő-regénynek mindig lehet előre tudni a végét, de egy Rejtő-mondatnak soha” – mondja egy lassan közkeletűvé váló jellemzés), és aki nagyon otthon van a nevetés/nevettetés irodalmában. Hogy ez kontextuálisan hogyan és miért lehetett fontos a kilencvenes évek elején, azt legjobb talán egy korabeli idézettel jelezni. Lakatos Mihály írja egy 1996-os szövegében: „És akkor felnő ebben az elgyötört régióban egy új nemzedék, mely ahelyett, hogy megnyúlt képpel, földre szegezett tekintettel, kucsmáját vagy az asztalkendőt babrálgatva magányos, bagolyhuhogta templomtornyokról, bedeszkázott ablakú iskolákról és kitépett nyelvű bús magyarokról regélne, a sarokba vágja az ódon lantot és elővéve a tangóharmonikát, beül Rejtő Jenő valamelyik hírhedt kocsmájába a matrózokkal együtt mulatni. Mert egy nyelvnek sokkal több esélye van az életben maradásra, ha dalokat énekelnek rajta, vicceket mondanak és szerelmes pajzánságokat suttognak a szerelmesek egymás fülébe, mint ha többénekes eposzban féltő aggodalommal elsorolják a minduntalan rá leselkedő veszedelmeket, hogy az olvasónak a frásztól a torkán akad a szó, ami már valóban előszobája lehet a nyelv halálának.”[1] Rejtőn keresztül tehát egyfajta „kisebbségi irodalom”-képzet ellenében is lehetett önmeghatározást fogalmazni. Hogy ebben a Serény Múmiát létrehozó társaság következetes volt, azt az is jelzi, hogy második, már önálló lapjuk és könyvsorozatuk, az Előretolt Helyőrség is Rejtő Jenőből ihletődött.

Az alapítás és az alapítók

Ha valaki az 1993. november 12-i első lapszámot, és az azt követő néhány évfolyamnyi, Fekete Vince szerkesztésében megjelenő Serény Múmiát vizsgálja, láthatja, hogy a lap körüli kemény mag azokból állt, akik az 1994/1995-ös, irodalmi debütben kivételesen erős években jelentették majd meg első köteteiket. A legelső lapszámban ott látjuk a négy 1995-ös Előretolt Helyőrség-kötet szerzőit (Orbán János Dénes, László Noémi, Sántha Attila, Fekete Vince), az 1994-ben kötettel debütáló Demény Pétert, valamint az egyik utolsó, 1995-ös Kriterion-féle Forrás-kötetet jegyző Benő Attilát. A következő lapszámokban sorra felbukkannak mindazok, akik e két évben jelentették meg első köteteiket (az említettek mellett Kelemen Hunor, Vida Gábor, Jánk Károly, Domokos Johanna, György Attila), és persze azok is, akik e korosztályhoz tartozva kisebb-nagyobb „késéssel” váltak elsőkötetessé: Lakatos Mihály, Papp Sándor Zsigmond, Vermesser Levente.

Arra, hogy a Serény Múmia végül is a Helikon fióklapjaként vált meghatározó tényezővé a fiatal magyar irodalom egyik időszakában, egyszerű a magyarázat: így lehetett biztosítani a megjelenés folytonosságát, miközben több más fiatal irodalmi lap (Jelenlét, Árnyékhatár, Előretolt Helyőrség, később Alteregó, Százas Szeg stb.) anyagi és egyéb okokból rövid életűnek bizonyult. Másik előzményként a kolozsvári Echinox című diáklap (ugyancsak rendszertelen megjelenésű) magyar oldalait lehetne még említeni – itt jelentek meg először azok a „transzközép” kiáltványok, amelyek a fentebb említett szerzőket irányzatként próbálták beazonosítani, és néhány szerkesztő révén (Sántha Attila, Vida Gábor) is kötődtek az itteni publikációk a későbbi Serény Múmia köréhez.

Az alapító társaság több tagja beszámolt arról, hogy mennyire segítőkész és pozitív fogadtatásban részesültek a Helikon szerkesztősége részéről, a lap egyfajta „ifjúsági szekciójaként”: „elengedhetetlen volt egy-két rábólintás, hümgetés, »lássuk a medvét« felkiáltás, nem kevés jóindulat és segítőkészség” – írja Fekete Vince.[2] „A rendkívül rugalmasnak bizonyuló szerkesztők ekkor újabb gesztussal mentek elébe a fenyegető robbanásnak: felajánlották a Helikon belsejének néhány oldalát kizárólag nekünk, fiataloknak, hogy ha már »garázdálkodni« akarunk, akkor legalább a saját számlánkra és egy jól bemérhető helyen tegyük. Szilágyi István főszerkesztőt idézve: »Csináljátok úgy, ahogy akarjátok.« És mi csináltuk.” – idézi fel ugyanezt az alapítási mozzanatot Lakatos Mihály.[3]

A Serény Múmia hosszú távon minden jelentékenyebb pályakezdő erdélyi irodalmár számára „kötelező” bemutatkozó tereppé vált. (Éppen ezért bele sem kezdenék további nevek sorolásába.) Ez egyben azt is jelentette, hogy szerkesztési koncepciója, gyűjtőköre lényegesen tágabbá vált az Előretolt Helyőrség márkanév által jelölt csoport és irányzat szerzői körénél. Az 1995-ben alapított folyóirat és könyvsorozat jóval karakteresebben jelenítette meg a vidám, populáris regiszterre épülő, azt deformáló irodalmat, amely a Serény Múmia alapítását és névválasztását is meghatározta. Nem véletlen, hogy a fiatal erdélyi irodalom inkább az Előretolt Helyőrség csoportjával azonosítódott a recepcióban (mert ez jobban leírható „skatulya” volt a kritikusok, irodalomtörténészek számára), mint a Serény Múmiával, amelyben több szerző, többféle írói arcél jelenítődött meg az idők folyamán.

Részben ez (az inkább korosztályi, mint irányzati önmeghatározás) vezethetett oda, hogy Fekete Vince szerkesztése alatt a Serény Múmia néhány visszatérő rovattal, szövegtípussal egészült ki a fiatal szerzők bemutatkozásai mellett. Profiljához egyre inkább kapcsolódott az idegen nyelvű (különösen román) irodalom fordításainak közlése, fiatalon elhunyt vagy „újrafelfedezett” szerzők publikációi (Reinhold Alfréd, Boér Géza, Vásárhelyi Géza, Sütő István stb.), a szilveszteri paródiaszekció, a fiatal magyarországi, felvidéki, újvidéki szerzők közlése. Ezekhez járultak hozzá természetesen az irodalomról való beszéd műfajai is, az interjú, a kritika, a tanulmány, a naplójegyzetek.

Amikor 2004-ben Karácsonyi Zsolt vette át a fióklap szerkesztését Fekete Vincétől, egy idő után túlságosan tágnak érezhette azt a teret, amelyet a lapnak be kell fogadnia az arcvesztés kockázatával együtt – minden bizonnyal ezért születhetett meg az a döntés, hogy a rovat 2005-től új névvel (A Nagy Kilometrik), és részben új, tematikusabb profillal (csavargótematika, goliard irodalom hagyományának hangsúlyosabb érvényesülése) jelenjen meg.

Múmia-nyomok

A Serény Múmia szerepét a kilencvenes évek és az ezredforduló magyar irodalmában a korábbi Forrás könyvsorozatéval vethetjük egybe. A fiatal erdélyi írók pályakezdését, láthatóvá válását jelentősen elősegítette a lap, és olyan közösen belakható teret jelentett különböző szemléletű fiatalabb szerzők számára, amelyet más intézmények, lapok, könyvkiadók nem kínáltak (sajátos profiljuk miatt általában nem is kínálhattak) számukra. És míg 1989-ig a fiatal erdélyi magyar írók számára a Forrás könyvsorozat gyakorlatilag az egyetlen megjelenési lehetőséget, a sajátos monopóliumot jelentette (könyv formában), 1993 után a Serény Múmia, bár már korántsem egyetlen, de stabil és rangot jelentő publikációs fórumként épült be a köztudatba: nehéz lenne olyan jelentősebb, kötettel is rendelkező, 2005 előtt felbukkant fiatal erdélyi irodalmárt találni, aki ne publikált volna a Serény Múmiában. Mindez természetesen Fekete Vince érdeme is, aki a Rejtő-regény klubjának nem a létszámát (két fő) tekintette kiindulópontnak, hanem a klub hierarchiában elfoglalt helyét.

Jelenleg A Nagy Kilometrik más helyzetben van, mint lapelődje: egyrészt jelentősen megnőtt azoknak a debütrovatoknak a száma, amelyek kihívást jelenthetnek a pályakezdők számára (többek között az Irodalmi Jelen, a Korunk, a továbbra is létező Echinox, de a Látó és a Várad is egyre nagyobb hangsúlyt fektet a pályakezdők írásainak közlésére), de az a tér is jelentősen átalakult, amelyben az irodalom eljuttatható az olvasókhoz. Az Árnyékhatárnak vagy a Jelenlétnek ma valószínűleg nem kellene megszűnnie a nyomdaköltség előteremtésének problematikussága miatt, a kezdeményező csoport inkább létrehozhatna egy kisebb költségvetésű irodalmi portált – ahogy ez meg is történt több jelenlegi írói csoportosulás körül. A magyarországi irodalmi életben nemrég a Telep csoport (http://telep.freeblog.hu) vagy a Könyvesblog (http://konyves.blog.hu) voltak azok az írói-kritikusi körök, amelyek már az online nyilvánosság felől „hódították meg” a nyomtatott sajtót is. Erdélyben több hasonló próbálkozás is történt már, e sorok írásakor a Váradi Nagy Pál (Echinox-szerkesztő) által működtetett www.masnapos.eu oldal tűnik legaktívabbnak. A jelenlegi irodalmi térben pedig az állandóság, kiszámíthatóság mellett (amely végső soron a Serény Múmiát is jellemezte) felértékelődött a mozgékonyság, az azonnali reagálás képessége. Mire e sorok megjelennek nyomtatásban, talán újabb csomópontokat lehet rajzolni az irodalmi élet hálózati térképére.