Olvasom, nagyon vegyes érzésekkel, hogy a Szabadság 2007. október 27-i számában újra, ahogy mondani szokás, napirendre került – a színházi törvény. A cikk címe hosszú és sokatmondó.
„Színháztörvény-módosító határozattervezet a láthatáron”. Vagyis: tervezet, ami a láthatáron feltűnik. Erről a „tervezet tervezetéről” beszélni sem lenne érdemes, ha nem jelezne egy 1990-től meg nem oldott színházi helyzetképet.
Kelemen Hunor akkori államtitkár úrral készült beszélgetésből már idéztem: (Hét, 1999. július 22.) szerinte már megszületett a színházi reform, ami „elsősorban a középszer és nem a nagy tehetségek és nem is a fiatalok érdekeit sértette, hanem azokét, akik megszokták, hogy évtizedeken át az állam ösztöndíjasai legyenek: nem számít, hogy hónapokon át játszanak-e vagy sem, rosszul vagy jól...” stb, stb, stb.
Tehát – véltem akkor naivan, végre elkészült a színházi reform. Aztán persze kiderült, dehogy is született meg semmiféle reform, valamiféle nekibuzdulás lehetett az egész. Gondolom, azok az átkozott középszerű színészek és sunyi szakszervezetek nem engedték a színházi megújulást kiteljesedni.
Később olvastam a Szabadság 2003. december 6-i számában: „A rendszerváltás utáni Romániában a parlament először készül színházi törvény elfogadására.”
Nocsak. Először készül 2003-ban? ...akkor 1999-ben mi történt? Mit is mondjak erre? Jobb 2003-ban, mint soha. Nemsokára újra lohasztotta a nagy sajtócsend a kósza hírek által felcsigázott színházi törvényigényem: kiderült, hogy a 2003-asból sem lett semmi. De, gondolom, ezúttal sem hatodrangú színészecskék, magyar vátrás fráterek és középszerű színházi senkik miatt nem készült el a színházmegváltó reform.
A valóság ugyanis az: egy valódi reform megszűntette volna a rendezők és színházigazgatók fékevesztett uralmát, szakmai teljhatalmát, hiszen, úgy tudom, olvastam valahol, talán a népmesékben, hogy a törvény mindenkire egyformán kötelező, még a színházigazgatókra is. Külföldi tartózkodás esetén is.
Nem csak színházi törvényekről, néha a színházról is olvasok, teszem azt, hogy Andrei Şerban világhírű rendező úr szerint nem a színházi kapus és a gonosz színházi kritikusok és nem a szakszervezet, nem a májusi eső és az általános európai légköri nyomás a hibás azért, hogy kiürültek a színházak, hanem – de hadd mondja ezt el ő maga. (Szabadság, 2007. október 3.). „(...)És akkor megkérdezik önmaguktól (már t. i. a nézők - J M): van értelme annak, hogy felöltözzek és elmenjek a színházba? Inkább otthon ülnek. Ez szomorú, de sajnos igaz. Mert amit a színházban csinálunk, annak nincs ereje, nincs hatása, eredetisége.
Úgy érti, hogy mindezért a színházi emberek hibásak?
A.S.: Igen. Teljes egészében. Mert nem akarjuk föltenni magunknak a kérdést: mit jelent ma a színház? Hogyan kell ma színházat csinálni? Ma, amikor nem lehet úgy színházat csinálni, ahogyan tettük azt tegnap, tegnapelőtt, vagy egy évszázaddal ezelőtt.
Az a baj, hogy nagyon lusták és passzívak vagyunk. Nem teszünk fel magunknak kérdéseket, és mi, rendezők azt hisszük, hogy amit csinálunk, az zseniális, a színészek pedig, hogy mindenki szereti őket, és minden megy magától. Nos, meglepetésszerűen: nem így van.”
Hát bizony nem így van. Nem mindenki zseniális, aki annak képzeli magát.
És most, ebben a Andrei Şerban úr által is vázolt nem túl rózsás színházi helyzetet, nyilvánvaló, orvosolni kell.. Demeter András úr, a Művelődési Minisztérium államtitkára, ismertette a „törvénymódosító határozattervezetet, amit az elkövetkező hónapokban szeretnének elfogadtatni a parlamenttel.”
Tőle idézek: „2005-ben született meg a színházak, kulturális intézmények működését szabályozó törvény” – olvasom tovább a cikket. Az „új” törvényt, csodálkozom újra és egyfolytában: a „2005”-öst (tehát mégis lett valami színházi törvényszerűség vagy micsoda 2005-ben – állapítom meg, gondolom, logikusan) – már 2007-ben kiegészíteni, módosítani, javítgatni, tajkolni kell –, ami önmagában minősíti ama törvény(?) értékét, átgondoltságát, életképességét.
A törvénymódosító törvénytervezet továbbá az új színészi bérezést is „megváltoztatná”. Hát persze, feltételes módban. Már nem is kérdezem: a 2005-ös törvény ezt nem tudta szabályozni?
Nos, Kolozsváron a színházigazgató az 1990-es évek elején kényszerítette a színészeket az éves szerződés aláírására. Azt hazudta, hogy a színészi kategóriák megszűnnek, éves szerződés van, stb. Mi, alkalmazottak naivul aláírásunkkal”közös megegyezéssel” szentesítettük saját szakmai halálos ítéletünket, teljes kiszolgáltatottságunkat. Azóta itt, városunkban külön törvények vannak a magyar színházban. Itt már megtörténtek a visszaminősítések, kirúgások, a baráti kör fizetésemelése, stb.
A közönség azonban, ejnye, bejnye, csak nem akar begyúródni a helyi stúdió-koncepcióba. Pedig a színház 1992-től lelkesen toporog az Európai Színházi Unió előszobájában: „Januártól a tizenkettedik tagszínháza leszünk az Európai Színházi Uniónak”- jelentette ki a színházigazgató a kolozsvári Állami Magyar Színház 200 éves évfordulója körül kialakult színházi vitában. – 1992-ben. (Páll Árpád A szó és a látvány Custos 1995. 226 l.) Persze, hogy nem lettünk tagok, hiszen még mindig, egyfolytában várjuk az egyfolytában beígértet. Újabb évforduló, a 215 éves kapcsán elhangzott megint, hányadszor, Uram, Te sem tudod, (Szabadság 2007. nov. 28), hogy 2007. dec. 9-én lesz a végleges döntés, mely szerint a színházat felveszik az Európai Színházi Unióba...
Az is lehet a sokat emlegetett tagság, ha bejön, minden színházi gondot megold. Ki tudja? Lehet, már reformra sem lesz szükség. A kultúra rejtelmei kifürkészhetetlenek.
Addig is nézzük tovább: bizonyos kultúrintézmények a „hagyományos állami kultúrintézmények egy bizonyos közönségszegmentum kulturális szükségleteit elégíti ki, azonban maradnak „fehér foltok”.”
Naiv kérdésem: azokat a színházvezetőket, akik nagyon sok „fehér foltot” teremtettek egy állami színházban, nem lehet leváltani, hogy olyan valaki kerüljön oda, aki nem „fehér foltokat” szaporít, hanem... De ezt már én is unom.
A törvénytervezet ezek szerint nem bántja a „fehér foltos” állami színházakat, viszont nekem, mint egykori színésznek, lehetőséget ad – mire is? „Azok a művészek, társulatok, amelyek felismerik ezeket az igényeket, a kielégítésükre az önkormányzatokhoz nyújthatnak be ajánlatokat.”
Vagyis állástalan színészek, „társulatok?” pályázhatnak támogatásra, csóré fenékkel, hogy készítsenek olyan előadásokat, ami a közönségnek kell, díszlettel, kosztümmel, stb., miközben a teljes színházi aparátussal felszerelt, sok esetben jól, vagy nagyon jól fizetett vezetőséggel működő állami színházak stúdiócentrikusak, „alternatívak.” .Ez a téma is már „lerágott csont”. Hagyjuk.
Nem lenne-e egyszerűbb kötelezni a színházigazgatókat, hogy ne „fehér folt”-gyártással, netán divatjamúlt irányzatok erőltetésével űzzék el – nemcsak az átlagnézőket, hanem lassan a hozzáértőket is? Csináljanak ők magánszínházat, saját zsebből, pincékben, padláson, ahol akarnak, pályázatok segítségével – „a fehér foltok” elfedésére.
A színész bérezésről már nem is írok. Érdemes megnézni, hány magyar színész van például a kolozsvári Magyar Színháznál. És abból hány játszik. A többi hallgat és kapja a fizetést. „Állami ösztöndíjasként”. Függetlenül attól, hogy játszik-e vagy sem. Rosszul vagy jól.
„(.....) Ebben az új kontextusban megnő majd a rendezők felelőssége.” – zárul a cikk.
Mit mondjak? Ideje lenne megállapítani, most végre már törvényes formában, hogy nem a színházi kapus miatt üres a színház, nem a tűzoltó miatt kong a nagyterem, ha időnként nagytermi előadásra búsul például statisztika- és látszatjavításért az olyan színház, ami stúdió-megoldással próbálja kivédeni a nézőhiányt. „A rendező felelőssége megnő” – ki vagy kik vonják majd netán felelősségre rendező uramékat? Erre nagyon kíváncsi lennék, ha volnának még bármilyen jellegű színházi reform- illúzióim
Hogy is mondja Andrei Şerban ? (...) mi, rendezők, azt hisszük, hogy amit csinálunk, zseniális,”.....”Mert amit a színházban csinálunk, annak nincs ereje, nincs hatása, eredetisége”.....” Mert nem akarjuk föltenni magunknak a kérdést: mit jelent ma a színház?”
Parászka Miklós a Hét 2003. dec. 11. számában néhány érdekes gondolatot közöl a készülő színházi törvényekről. (Gondolom, a 2005-ös törvényről van szó). Érdemes fellapozni, már csak ezért is, az említett számot.
„ (.....) ha azonban a szinházi törvényt a közönség szempontjából akarjuk értékelni (az Isten szerelmére, ugyan mi másból???J.M.), akkor figyelembe kell vennünk, hogy a feltételezett közönség előadásokat szeretne látni, lehetőleg mindennap, és részesülni szeretne egy minőségi színházi kultúrából. Ezek szerint a szempontok szerint kell az új törvényt megalkotni.”
Bizony, a közönség előadásokat szeretne látni, stb., stb. Ejnye, bejnye, nahát. Netán még érteni is szeretné a jámbor közönség, amit elébe löknek néha, mint rendezői önmagvalósulást. Sőt, élvezni is szeretné a látottakat, ha netán fel tudta fogni a Magasat.
Idézem újra Parászka Miklóst:... ”az egész színházi élet válságba sodródott: gazdasági, erkölcsi válságba.” A kijelentéssel ugyan teljes egészében nem értek egyet, de ha már elhangzott, meg sem kérdezem: kik miatt jutottak ide a színházak?
Valamikor a színházi törvények – 1803-ban például, ilyen törvénycikkelyeket is tartalmaztak: „az igazgató köteles... az igazgató köteles... az igazgató köteles.” (Részletesen írtam erről a Romániai Magyar Szó 1997. jul. 12-13. számában. Azzal maradtam).
1990 után egyetlen törvénytervezet egyetlen utalásában sem olvastam színházigazgatók elsődleges felelősségéről. És felelősségrevonhatásáról.
Talán majd az unokám megéri ezt. Ha nem itt, hát külföldön.
