A császár udvarában mindenki rettegve tisztelte az irodalmat. Akkoriban nem a kitalált történeteket és szenvelgő nyavalygást nevezték irodalomnak (élve temették volna el azt, aki ilyesmikkel hozakodik elő), hanem magát az írást, aminek mindig volt valóságalapja. Három fokozatát különböztették meg az irodalomnak az írástudók: kimondás, leírás, világmagyarázat. Legnépszerűbb volt a birodalomban a kimondott szó irodalma. Társadalmi helyzettől, rangtól függetlenül bárkit megszállhatott az ihlet, ennek hevében világgá kiálthatta a múltra vagy a jövőre vonatkozó felismerését. Az igazi felismerések aztán szájról szájra terjedtek, mese vagy legenda lett belőlük, a hamis kinyilatkoztatások hamar a feledés homályába merültek. Nem voltak szerzői az élőszó hatalmas irodalmának: bármelyik alattvaló tetszés, megérzés szerint kiigazíthatta a hallott szöveget. Egy-egy utcai énekmondó, mágus valóságos memóriabankként működött: az ihlettől megszállt halandó rábízhatta legújabb fölismerését. Egyetlen kockázata volt az élőszó irodalmi művelésének: akit hazugságon fogtak, annak a hóhér kitépte a nyelvét. Mivel az irodalom a múltra vagy a jövőre vonatkozott, az igazság megítélésének kettős kritériuma volt: a múltat igazolta a hagyomány (krónikák, évkönyvek, törvénykönyvek), a jövőt a papok (nem nevezték jövendőmondónak, jósnak őket, hiszen nem jövendölték, hanem látták az igazságot).
Maga a császár válogatta ki a leírás irodalmának képviselőit. Évente rendeztek izgalmas versenyeket az udvarban, ahová a kormányzók által már kipróbált, levizsgáztatott írók kerültek. Rendkívül egyszerű és szellemes volt az írásbeli próba: a jelentkezőket elvezették a palota egyik távoli termébe, ahol egy napot és egy éjszakát kapott a látottak leírására. Hat nap múlva a császár végigsétált kíséretével palotája 366 termén. Az nyerte meg a versenyt, akinek a leírása alapján azonnal fölismerték a szövegben megörökített termet. (Nagyon kevés volt az átfedés a leírások között, hiszen a versenyzők ugyanazt látták, de nem ugyanúgy!) A leírás irodalmához tartozott műfajtól, terjedelemtől és fontosságtól függetlenül minden írásban rögzített szöveg (törvénykönyv, napiparancs, jegyzőkönyv, krónika, stb.), művelői pedig a hivatásos írnokok kasztjához tartoztak. Kevesen voltak (évente a 60 tartomány versenyzői közül haton kerülhettek e kasztba), de munkájuk fontosságát emelte az a gyakorlat, hogy a leírtakat nem cáfolhatta meg a valóság, inkább ez utóbbit igazították a szöveghez. Ha nem sikerült a valóság kiigazítása, akkor a szöveget és annak valóságalapját is megsemmisítették, természetesen császári parancsra. Ezek a szövegek kivétel nélkül a jelenre vonatkoztak, ami azzal a sajnálatos kockázattal járt, hogy törlésükkel a hozzájuk kapcsolódó személyek is megszűntek létezni (a jegyzőkönyv aláírója, a napiparancs felolvasója, stb.). Legnehezebb dolguk mégis a harmadik fokozat képviselőinek volt, akik a világmagyarázat fölöttébb kínos irodalmát művelték (ma ideológusnak neveznénk őket). Művelői csakis papok lehettek, olyanok, akiket az istenség jelölt ki a szerepkörre (födje jótékony szépirodalmi homály a kijelölés módját és kritériumait). Két jelöltje a magyarázatok irodalmának egyúttal a birodalmi főpap tisztségét is betöltötte, a császár állandó kíséretének (testőrség) tagjaként. Nem azért voltak ketten, hogy egymás tévedéseit kiigazíthassák, hanem azért, hogy a megfogalmazott világmagyarázatot kettős érveléssel (igazolás, cáfolat) megerősíthessék. Kérdést csakis a császár intézhetett hozzájuk, a választ őfelsége is csak akkor tekintette véglegesnek, amikor mindketten elmondták kérdések helyett ugyanazt a kinyilatkoztatást. Némely válaszra napokig kellett várni, másokra évekig, ám néhány kérdésre nem érkezett válasz. Naponta reggeltől éjfélig pörölt a két főpap, nem egymással, hanem az igazságért, amit aztán a leírás irodalmának képviselői véstek papírra. Őfelsége életének értelme volt az alapkérdés, az erre adott válaszok alapján háborúk kezdődtek, országok hódoltak be, templomok és paloták épültek, hajókaravánok indultak messzi tengerek felé, stb. A világmagyarázók hittek az eleve elrendelésben: nem őfelsége életét (s ezáltal a birodalom sorsát) kívánták átalakítani, hanem megírni ebben az életben az elkerülhetetlent. Sajnos, a legfőbb elkerülhetetlenre, őfelsége túlvilágra elköltözésére egy élet alatt sem készültek el a biztos válasszal. Ez nem tépázta meg, sőt, fokozta titokzatos, szentségtörően isteni tekintélyüket az udvarban és a birodalomban. Ugyancsak magabiztosak voltak ők maguk is, hiszen irodalmuk a múlt, jelen és jövő nélküli, dimenziótlan idővel, magával az időtlen abszolútummal foglalkozott.
Csodálatos összhangban működött emberemlékezet óta a háromlépcsős irodalom rendszere egészen a mostani császárig (nevét ma már senki sem ismeri a birodalomban, még a kimondók kasztja sem, hiszen a kitépett nyelvűek mummogását nem lehet érteni). Ez az uralkodó fejébe vette, hogy befolyásolni fogja a válasz megalkotóit, ezért már a kérdés megfogalmazásával csapdába csalogatta volna a két főpapot. Kihangsúlyozta ugyanis, megbotránkoztatva papjait és hívő alattvalóit, hogy nem érdekli sorsának túlvilági folytatása. Nem kívánja tiszteletre méltó ősei társaságában a túlvilágon folytatni örökkön élő életét, ő valami mást akar. Nem istenként akar élni a távoli égben, hanem császárként és emberként itt szeretne maradni mindörökké a földön.
– Akkor meghalsz egyszer s mindenkorra – vágták rá ez alkalommal mély egyetértésben a főpapok, elhagyva az érvek és ellenérvek szópárbaját. – Nem akarok meghalni! – üvöltötte a rögeszméje által megszállt császár, s mert ellenkezést nem tűrt, kivégeztette mindkét főpapot. Azután visszavonult palotája egyetlen olyan termébe, ahová még leíró, azaz írnok soha sem tette be lábát. Ott találtak rá hónapokkal később feleségei, ágyasai és gyermekei: villámsújtottan, imába dermedve ősei és istenei szobrai előtt. – Fegyver a szó! – mutatott rá az istenek által kijelölt új főpap, társa ugyanezt hangoztatva borult az istenszobrok elé. – Fegyver a szó, megölte az istentagadót – jegyezték le az írnokok a császárról, akinek nevét, alakját nem őrizte meg a szájhagyomány sem. Talán mondanom sem kellene, hogy e sajnálatos eltévelyedés sok, irodalomra éhes ember képzeletét megmozgatta. Viszont a császárra alkalmazott isteni cenzúra lelohasztotta a hivatásos cenzorok kedvét, így terjedt el birodalom szerte a felelőtlen képzelgésnek és hibás emlékezésnek ama undorító egyvelege, amit ma szépirodalomnak nevezünk.