Kávét iszom, szól a könnyűzene. Nem durvul a hangszóró, nem erőszakoskodik a zene. Megszoktam, hogy mindenünnen belém (belénk) zenélnek – ha kell, ha nem. A kávé mellé zenét is kötelező fogyasztani.
Már ez a kötelező kényszer sem zavar: szólhat, ami csak szól körülöttem, nem figyelek rá, mint ahogy sok más járulékos dologra sem figyelek. Úgy veszem észre, mások is ezt teszik, nem vagyok kivétel. Egy napon azért mégiscsak felfigyeltem egy hosszasan szóló, afféle slágerzenére. Kezdett érdekelni, sőt, egy idő után határozottan tetszett is. Megjegyeztem magamnak. A konklúzióm az volt, hogy jobban oda kellene figyelnem ezekre a „KÖNNY” hatásokra is, mert úgy látszik, e zene alkotói is néha kapnak egy kis energiát a felső Valóságból, az ősképek zenei dimenziójából. De csak nagy ritkán esik meg ilyen csoda. Inkább az ellenkezője érvényes: ezek a könnyű darabok jobbára egymástól „ihletődnek”, eszük ágában sincs kilépni az őket körülvevő vízszintes valóságból, és felnézni az Égre. Ez a mindennaposság sekélyesíti el a könnyű műfajt és emeli magasba a ritka kivételeket, hiszen azok annyira különböznek az átlagtól, hogy azonnal szembe-fülbe szöknek. Éppen kivételességük nyűgözi le a zenére odafigyelő hallgatót. Jó, hogy ilyen is van – könyveltem el magamban a jelenséget. Úgy látszik, az én életembe is betör a könnyűzene egy-két darabja.
A technikai eszközök fejlődése révén manapság sokkal könnyebb komponálni, mint volt valaha is a zene történetében. A mai fiatalok már nemegyszer egyenesen számítógépbe írják kompozícióikat, azokat a tanulmánydarabokat is, amelyeket például zeneszerzés órára hoznak, sőt újabban már az összhangzattan példákat is nyugodtan kérhetem komputerizált változatban, mert ügyesen és készségesen helyettesítik – az amúgy kellemetlen és csúnya – kézírásukat a komputerforma nyomtatott kottaképével. És van még egy óriási előny: a gép meg is szólaltja a hangokat, így azonnal ellenőrizhető, hogy mi szól jól, mi rosszul. A technikai tudást is helyettesítheti az azonnali hangzásellenőrzés és az ennek alapján ösztönösen talált helyesebb, szebb hangzások kiválasztása. A 20. század elején felfedezett dodekafónia módszertana, technikája egycsapásra olyan eszközt kínált a zeneszerzőknek, amely nem tette elengedhetetlenné az ihletet, vagyis a zenei ősképek felé való transzcendens kitárulkozást. Módszerré lett az ihlet. Azaz: minél ügyesebb ötleteket talált ki valaki, minél jobban szerkesztett zenét, minél spekulánsabb lett az egész komponálási folyamat, annál értékesebb lett a végeredmény. Akkor éltük az ÉRDEKES ZENÉK KORÁT. Ma is kísért ez a világ. A számítógép határtalan lehetőséget nyitott mindenfajta kombináció számára. A zenei kombinációk idejét éljük. Elméletileg, sőt – nyugodtan állíthatjuk – gyakorlatilag mindenki komponálhat zenét. Komponál is. Fű, fa, virág zenét ír. Kezdetben szerényen megelégedtek – a könnyűzene művelői – a kis költők műveivel, később többre vágytak és egymás után fedezték fel kis melódiák számára nagy költők remekműveit. S már jött is a dícséret: íme, a könnyűműfaj is igényesebb lett. A nagy költemény egy rendkívül erős ős-magból születik meg, a hozzá ragasztott kis zene pedig afféle könnyű komponálásból. Furcsa egyveleg keletkezik, de ez aligha zavarja hallgatóit. Ellenkezőleg, mintául mutatják fel – amúgy hallgatólagosan! – a zene régebbi vagy mai remekműveivel összevetve, és a mérleg serpenyője természetesen a minta felé süllyed le. Az ilyen és hasonló MINTÁK környezetében egy valódi remekmű kirívóan kellemetlenül hathat. Az igénytelenség tengerében az igényesség szigete afféle senki-földje. A legrosszabb az egészben, hogy a könnyű komponálás megmámorosodott alkotói úgy hiszik, hogy megtalálták az igazi művészetet; a minden baj orvoslását. A kommunikációs eszközök sokasága segíti őket ebbeli hiedelmükben. A sokszor egy-két óra alatt összemontált kicsi zenét „viszi” a nagy költemény, az azonnal kinyomtatott kotta és a CD lemezre felvett hangzó változat, amit akár rögtön tovább lehet juttatni a hallgatókhoz. Az egész egy délután alatt is kivitelezhető lehetne, talán már meg is született egy ilyen rekord. Valaki azzal dicsekedett, hogy egy nap alatt megír egy filmzenét. KÖNNYŰ KOMPONÁLNI!
