„Lajos de Páll.
neved ne málljon, eme szép porond, azazhogy Korond álljon.”
(Kormos István)
A folyton-folyású időben, ezen a világon azért van néhány szilárdan álló, bemért magassági pont. Az egyik ilyen: hogy Páll Lajos most is ott ül Korondon, és fest… meg közben-közben verset ír. Mindig ugyanúgy fest és ugyanúgy ír; míg állni látszik a szekér, bár az idő halad, kék visszfények okker tájak fölött vagy fordítva, ugyanaz a torony, fekete kalapos apák, az indulás vagy a hazatérés pillanatában, éppen befejezték vagy mindjárt kezdik azt mondani: „Omolj sárga virág, dűlj, dűlj a rendre… a kerítés szürkén bekeretez, üllők csengő hangja szinte jelre, a folytatáshoz lélegzetet vesz”; a kép előterében fejkendős húgok, a Futódombon „Néha feldereng a tószegi kocsma, a rácsok mögött a sánta öregasszony járja a kármentőt…” – szóval festi szakadatlan az ugyanolyanfajta képeket, s ilyenkor, persze, a tudákos látogató rákezd az első PL-sztereotípiára, hogy: A pompéji katona, jön a tüzes lávafolyam, omlik a fekete hamueső, de ő csak áll az őrhelyén, rendületlenül, amíg el nem borítja a helyi világvége…
De nem tartom illendőnek a hasonlatot, mert nem mozdulatlanul áll, nem lándzsát markol, hanem törölgeti az ecseteit, hümmög, és újból kezdi a képet… Inkább illenének rá, ha nem lennének oly sekélyesek az erről szóló élcek, a huszadik század második feléből, hogy amikor mindenki világgá fut, az igazi kalandorok azok, akik a helyükön maradnak. De ennél is jobban találna rá a japán hadnagy anekdotája, aki – még egy emberöltővel is a háború vége után – ott lapul egy óceáni szigeten az ősbozótban, és szabályos időközönként lead egy-egy lövést a hullámok fölé, mert nem érkezett meg hozzá a császár parancsa, hogy tüzet szüntess. Írja, hogy „Hajós voltam, ki a tengert sose látta”, ez azonban nem igaz, csak háttal ült le a tengernek, mint a spanyol, ki azt mondja, beszélj a tengerről, de maradj a szárazon. Ő ugyanis olyan Odüsszeusz, aki maga ül a sziklán, míg a szirének azok, akik röpdösnek körülötte, örökkön hajt a démon, űz kísérget, (Baudelaire-t idézi a mottóban) halk levegőként úszkál köröttem… omló, gyöngyházszínű ruhában ha jár, de ő csak kurrog – Tigris évében született – kevergette a festékeket) szél viszi messze a sziréneket. Mondtam is egyszer, érdekesek a székely festők, olyan nagy mokány kuruc mind, s mégis mintha a német szimbolizmus visszhangja kísértene bennük, s a német expresszionisták szelídebbjeinek az iskolája. De lehet, hogy engem félrevezettek az olyan képcímek, mint például A kék lovak tornya, de Páll Lajos csak a latinizált gallokat és frankokat szereti, például Rimbaud-t: Mentem… s a köppeny vállamon már eszmévé szakadt… az ő lovai is már, főleg a rajzain, már mint a ló, gebévé nemesedett eszméi jelennek meg, sok tízezer kilométer van bennük, nem a Góbi sivatag tüzet okádó démonai lakoznak bennük, az ősi Egyiptomban az élő föld geb, és ott a gyepen gebedtek volna meg a lovak, de – hagyjuk ezt, bár különben Páll Lajos is alakra éppen olyan, mint a híres egyiptomi Falusi bíró szobra, kis hegyes pocak s nagy bot a markában, s az említett bolygó költőnek most még egy strófája jut eszembe, „Mit ittam én a hűs Oise vizéből, mit ittam én ott a hangfűben térden?
Egyszer Páll Lajos a feleségemmel együtt elkísért Korondról a Madarasi Hargitára, mentünk Zeteváralja után felazon a Sikaszó felé, majd feltértünk jobbra, s órákon át tüskén, bokron, vihar által ledöntött szúrós fenyőtörzseken lovagolva, málnavészeken, medvetörténeteken át, végre felértünk, s akkor jöttünk rá, hogy egész idő alatt, úgy száz-százötven méternyire párhuzamosan haladtunk a kényelmes, fövényes szekérúttal! Kárpótlásul viszont odavitt egy forráshoz, a Madarasi Csúcs alá, sosem hittem volna, hogy olyan magasban is fakadhat forrás, hihetetlenül jó vize volt, azt hiszem, ezt kívánja minden haldokló utolsó pillanatban, ám hagyjuk a siculiádát… A helyben maradás nagy kalandjának az is része, hogy az embernek családja van, felesége, fia, lánya is. Például – kérdeztem egyszer–, például akkor, amikor megtudtad, hogy a leánykád elment Indiába, zarándokútra, akkor te mit csináltál?... Akkor?... Akkor este kilenctől hajnali háromig jártam fel és alá az ösvényen, a kaputól a kert aljáig, oda és vissza, mezítláb.
Jó, akkor dalolj valamit az ifjúságodról, amiről írtad volt, hogy „óh ez a kor, titkolózó, édes… mitől lesz az álom rémekkel teli…?” Igen, amikor húsz és féléves koromban letartóztattak, mesélte. Ő hallgatott ki, akkor még csak főhadnagy volt, de nagyon féltem tőle, idegenszerű, titokzatos volt, vasalt nyakkendő, parfüm, szóval nagyon féltem tőle, s aztán ahogy ott ült szemben velem, a lába szárán felcsúszott a nadrág, s láttam, hogy hosszú alsógatya van rajta, a madzag a bokája fölött csokorra kötve, s akkor befelé elkacagtam magam: Sze’ ez éppen olyan vacak paraszt, mint én, mit félek tőle? És többet nem féltem. … A második PL-Korond sztereotípia, hogy „Korond felett van egy homály… gyere ki rózsám alóla” Most már a homály nincs fölötte, ráereszkedett a falura, és „A falu rajzán még töröl a szél, tornyait derékig betakarja a lógó köd”… S persze, jöhetne az újságírói és rovatvezetőnői csattanó, hogy Korond fölött nincs már homály, viszont a magasban a felhőkre vetülve ragyog egy fényes csillag, s az Páll Lajos házából szállt fel oda…, de inkább azt mesélem el, hogy amikor még a börtönben ült, csináltam egy pazar fényképfelvételt Torockószentgyörgy egyik utcájáról, egy vénasszonnyal, a háttérben a várrommal. Gondoltam, megfestem azon a címen, hogy ez Firtos vára, ő nagyon sokat beszélt Firtos váráról, de nem emlékszem, hogy megfestette volna, mindig csak a képen kívülről intett be a tájba, ezt érezni lehet. Persze, nem tudtam megfesteni, néhány évvel ezelőtt előkerült a fénykép, elvittem hozzá, kértem, fesse meg ő. Mostanában megint megkérdeztem, megfesti-e? Nem, felelte, nem akarom megfesteni. Igen, akartam mondani, azért nem, mert nemcsak TIGRIS vagy, hanem KOS is, keményfejű, az istennek se lehet másfele terelni, mint amerre elindultál, de aztán eszembe jutott több másik verse is, azokból összerakhatom a képet is.
„behúzva minden zászlós dárdahegy, nem kell e várnak semmiféle kegy”…
„annak ki itt él, úgy marad szabad, önnön törvénye lett a had,… De nem tart meg remény várnépet s falat, ha ígéretre felhagytad magad, valamint ez is:
„Engem kínoz a magam jóslata, hogy nő a világ, úgy fogy a haza, vagy fordítva…”