1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Anyám a kenyeret úgy szegte,

mintha holdfény dűlne az ereszre,

s mit kettévág a hűvös fény éle

az árnyékok fagyos jobbfelére,

szempárból tapad kettő vagy három,

jaj, hogy emlék csorbul a talányon,

mert megjelenik az a csodaszép,

s az előhívó akaratlan vét,

mert sárga lett az emlék fogsora,

és mi lehullott, a kéregmorzsa,

megszaporodott sajnálatunkban,

adós maradok, kinek soroljam?

Mert elillan minden volt fényes,

és mi követi, csak üres rés lesz,

vak jelenés, minek nincsen hangja,

míg a lélek magát magasztalja.

Anyám ha a kenyeret megszegte,

keresztet rajzolt újabb keresztre,

mormolva kérte a bocsánatot,

kés élén némább fény sosem siklott,

míg fel-felderült titkos mosolya,

szerény lett a testet öltött csoda,

majd szólt az örkös szentencia,

ahogy csapódik a szakajtó:

„No vegyétek, ez a legutolsó”!