A 125 éve született Kós Károly történelmi elégtétele
Olvasom, hogy február derekán Kós Károly építőművészetét bemutató kiállítás nyílt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, abban az intézményben, amelyet közel száz esztendeje (1911) épp az ő tervei alapján és irányításával emeltek. A nagyméretű, jó minőségű színes nyomatokból álló tárlat – a Budapesten élő, ír származású ausztráliai műépítésznek, Anthony Gallnak köszönhetően – Kós fő műveire, illetve azok európai összefüggéseire irányítja a figyelmet. Legjelentősebb kortársai közül például a finn Eliel Saarinen törekvéseivel ismerkedhetnek meg a látogatók, de találkozhatnak a nemrég újrafelfedezett Toroczkay Wigand Ede és Zrumetzky Dezső munkáival is.
A múzeumigazgató Vargha Mihály művészettörténész az utókor pontos értékítéletét fogalmazta meg a rendezvény (Kós Károly, egy európai építész) megnyitóján: az építészet bartóki útját járta. Ezzel egyszersmind a Thoczkay és Kós építészeti-grafikusi úttörésének nyomvonalát erősítő/továbbéltető Debreczeni László előrelátását is igazolta, aki 1933-ban – másokat évtizedekkel megelőzve – meglepő biztonsággal jelölte ki Kós helyét az egyetemes magyar kultúrában: „Ami Ady Endre és Szabó Dezső az irodalomban, Bartók Béla és Kodály a zenében, az Kós a magyar művészetben…” Azért hozhatott teljesen újat és eredetit az építőművészetben – érvelt az Erdélyi Fiatalok hasábjain –, mert rátalált a magyar építőművészet gyökereire: „Kós Károly már húsz-harminc évvel ezelőtt is azt az utat járta, amelyet mi járunk ma. És amit ma kényszerűségből teszünk, azt ő a maga szántából tette, vállalva szenvedést, fáradtságot, megölve álmokat, áldozva életet. Hogy mi, kikről bizonysággal hitte, hogy jövünk, ne tévelyegjünk, hanem ösvenyünk legyen bár…”
Kós Károly és európaiság? Máig bennem vibráló, lélegzetelállító élményemet finn barátainknak köszönhetem. Az 1989-es romániai fordulatot követő évben az ő jóvoltukból juthattam el feleségemmel és kislányommal Helsinkibe, Turkuba majd Tamperebe. Alighogy lepakolódtunk Kniviilä Irmeli toronyházbeli lakásában, az első dolgom az volt, hogy kinézzek a főtérre nyíló ablakon. „Mikor építette Kós Károly nektek ezt a templomot, és miképpen került ide, Kolozsvártól több mint kétezer kilométernyire...?!” – fordultam kérdő tekintettel Irmelihez. Merthogy abban a pillanatban semmi kétségem nem volt afelől: a kívülről-belülről annyiszor megcsodált Kós-templomok hasonmása emelkedik Tampere főterén is az ég felé. Irmeli, aki a kolozsvári egyetem első finn lektoraként négy éven át a szomszédunkban lakott, cseppet sem lepődött meg ámulatomon, hiszen maga is nemegyszer beült a zebegényi templomba meg a kolozsvári „kakasos”-ba, megfordult a Székely Nemzeti Múzeumban. „Azért olyan sokat nem tévedtél – mosolyodott el „felismerésem” hallatán. – Lars Sonck, aki e templomot megtervezte, Kós Károlynak volt a finn ikertársa, az angol preraffaelitákkal egyidőben...” Egyazon építészeti formanyelv, korstílus megteremtésének igézetében alkottak valamennyien.
Akkor értettem meg: Kós a legmostohább létviszonyok közepette is európai kitekintéssel dolgozott, ugyanakkor pedig az évezredes magyar örökségre támaszkodott. Annak történelmi teherbírásra alkalmas elemeit fejlesztette a maga idejében korszerű nemzeti szintézissé, egyetemes formanyelvvé. Hiszen már tanulmányévei alatt egész életpályáját meghatározó élményévé vált az a felismerése, miszerint az önálló fejedelemség anyagi és szellemi kultúrája – amikor még Erdély együtt lélegzett a korabeli Európával – a nép körében a nyugat-európai fejlődéstől eltérítő viszontagságos századokban is tovább élt.
Sok-sok terve, elgondolása kivitelezésének nem kedveztek persze a kisebbségi évtizedek. De a jövőt illetően önmagán túlmutató jelentőségű lehet: az általa 1948-ban újratervezett l7. századi siklódi református templom – magyarországi, németországi és hollandiai összefogással, no meg a helybeliek érdemdús hozzájárulásával – a kilencvenes évek elején újjáépülhetett. „Történelmi elégtételnek” nyilvánvalóan ez önmagában még korántsem elegendő, de annak tanúsításához nem kevés: az Idő végső soron mindig azokhoz pártol, akik pártállástól függetlenül mélyen benne élnek a történelemben, és nemcsak a kedvező viszonyok okos kivárásával, hanem – ha a szükség úgy kívánja – kedvezőtlen feltételek közepette is megpróbálják szűkebb és tágabb közösségük javára fordítani a történelmi erőviszonyokat.
Az utókornak illik tudnia: huszonöt esztendővel ezelőtt, bár készültünk rá, nem adatott meg számunkra, hogy nyilvánosan is megemlékezhessünk Kós Károly születésének századik évfordulójáról. Mindaz, amit a neve ma tudatunkba idéz, éppen akkoriban került újból anatéma alá Romániában. (Egy készülő Kós-monográfiában bizonyára külön fejezet tárgyalja majd stigmatizáltságának – nem csupán romániai – periódusait. A hetvenes évek elején a kádári Magyarországon azért került indexre a Romániai Magyar Írók sorozatban megjelent Hármaskönyve, mert a bukaresti szellemőrök 1969-ben „elfelejtették” kihúzni Móricz-emlékezéséből Kun Béla – korántsem dicséretes – erkölcsi/politikai jellemrajzát, és főként azt, hogy Kós egykori kolozsvári iskolatársa később „a magyar szovjetköztársaság diktátora lett”...) Teljesen értetlenül és megdöbbenten álltunk az újabb fejlemények előtt. Gyanútlanul mentem el például az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő Kolozsvári Népfőiskola 1983/1984-es programjának a megbeszélésére, hogy aztán kiderüljön: igazgatónk, Crişan Mircioiu orvosprofesszor – nyilván megyei utasításra – voltaképpen a magyar tagozat megleckéztetése végett hívta össze a „konzíliumot”. Hogy mertünk decemberre Kós-előadást tervezni? Egy románellenesnek, nacionalistának, horthystának…? Mindennek épp az ellenkezője igaz, próbáltam érvelni, de nem volt apelláta. „Maguknak ártanak, nem apámnak” – ezzel a lakonikus mondattal fogadta a hírt Károly bácsi kisebbik fia, a néprajzos Kós Károly. Kányádi Sándor ismert soraival vigasztalódtunk: „magaslik, nem porlad/ a megtartó/ példa”. Aki életében a Kárpát-medencei századok mélységéig visszanyúló Idő architektúrája szerint dolgozott, annak művét holtában sem porlaszthatja szét a diktatúra eróziója. Barázdált orcájáról ugyanúgy aláfolyik, „mint az olvadó hó/ a vén Maguráról”.
Huszonöt esztendővel ezelőtt azzal készültem hamvába holt ünnepünkre, hogy hónapokon át Debreczeni Lászlót faggattam „a mi reneszánsz emberünkről”, csaknem minden péntek délben. Ez a beszélgetés sem jelenthetett meg a Korunk 1983 novemberére tervezett Kós-számában (Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Kántor Lajos, Vasas Samu, Vita Zsigmond írásaival és Balázs Péter rajzával együtt). Megjelent viszont 1985. október elsejének hajnalán a lakásunkon egy Ungvári nevezetű hírhedt szekusezredes: adjam át a beszélgetés – úgymond „nyomdából kilopott” – levonatát. A „bűnjel” persze ott lapult az 1983-as publikációimat tartalmazó irattartóban, de történetesen azt nem lapozták fel. Persze, meglehet, hogy csupán „elterelő hadmozdulat” volt részükről a kefelevonat keresése – valójában Csőgör Lajosnak a Bolyai Egyetem működéséről összeállított kötetének kézirata érdekelte őket –, de akkor is jelzi: a lappangó Kós-emlékeket, emlék-idézéseket is szerették volna megsemmisíteni. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője 1983. november 10-én ezt jegyezte fel naplójában: „Megjött az ukáz: nincs (nem is volt) Kós. Ez is teljesen nóvum. Eddig a gettóban a magunk esze és becsülete szerint értékelhettük vagy újraértékelhettük a hagyományainkat. Most ezt kívülről teszik. Az a kő, amelyet Raoul Şorban dobott el, tör-zúz az útjában, kérdés viszont, hogy hol áll meg.”
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon – 1994-ben megjelent – 3. kötetének Kós-címszavában Balogh Edgár ekképp összegezte a későbbi fejleményeket: „Raoul Şorban román művészettörténész, aki a bécsi döntés után éppen az ő [Kós] ajánlásával került a Ferencz József Tudományegyetemen Felvinczi Takács Zoltán mellé tanársegédnek, halála után, épp születésének 100. évfordulója előtt nacionalizmussal vádolta meg egy feljelentésében, mire valóságos hadjárat indult Kós Károly emléke ellen: írásait leragasztották a tankönyvekben, nevét könyveit kitiltották a sajtóból és könyvtárakból, mellszobrát eltávolították a sepsiszentgyörgyi múzeum előcsarnokából, sőt sírját is meggyalázták a Házsongárdi temetőben... Hiába volt az írók tiltakozása, a centenáriumot sem lehetett megünnepelni. Művei és művét idéző kiadványok csak Magyarországon jelenhettek meg („Kőből, fából házat... igékből várat”. In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., 1983; Kós Károly képeskönyv. Bp., 1986. Mindkettőt sajtó alá rendezte Sas Péter). Az ő képét is fénybe emelő Erdélyi csillagok (Bp., 1990) szintén Magyarországon jelent meg. A Korunk csak a diktatúra bukása után idézhette emlékét...”
Ha nem lehetett a nyilvánosság előtt idézni Kós emlékét, megpróbáltuk másképpen. A második erdélyi szamizdat lap Beköszöntőjében Balázs Sándor, a kiadvány kezdeményezője a diktatúra vészkorszakában ekképp ütötte le az alaphangot:
„Lapot indítunk KIÁLTÓ SZÓ címmel. Hamarabb is megszólalhattunk volna, ha a külső és belső gáncsoskodás nem akadályozott volna ebben.
A cím kiválasztása nem véletlen. 1921-ben ez a két szó állt egy nevezetes röpirat első oldalán. Ebben Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád tevékenységre szólította fel a Romániába szakadt sorsüldözött magyarokat.
A mai kisebbségi létkörülmények kísértetiesen hasonlítanak az akkoriakhoz. Annak idején a néhány évi tespedés, bizonytalankodás, a hatástalannak bizonyult passzív ellenállás, az antipolitizálás után robbant be a trianoni sokkból még fel nem ocsúdott romániai magyar köztudatba a Kiáltó szó biztatása. Ma nem kevésbé az elkeseredés, a lebénulás, az életerő elapadása jellemzi kisebbségi közösségünket, s ugyanúgy, mint akkor, nagy szükség van a buzdításra, a tettre ösztönzésre. »Sokan közülünk imádkozni tanultak és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni és sokan megtanultak sírni is… De az imádkozás ideje letelt. És le az átkozás ideje is. Az álmodozásnak vége és a sírásnak is.«
Mi hát a teendő? – kérdezzük ma is. »Le kell vonnunk a tanulságot – szól az idők messzeségéből a válasz a mai kérdésre –, szembe kell néznünk a kísértetiesen rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.« […]
Nap mint nap érezzük, hogy az államvezetés – formálisan – közömbös irántunk, mintha nem is léteznénk ebben az országban. De majdnem minden intézkedésben megtaláljuk az ellenünk irányuló élt. A hatalom tehát nagyon is számol velünk. Miért ne mondjuk ki: fél tőlünk. Akitől nem rettegnek, annak erejét nem igyekeznek úton-útfélen a legkörmönfontabb eszközökkel megtörni. Azt hagyják élni az ő magatehetetlenségében, hiszen senkit sem veszélyeztet. Tudjuk, hogy minket nem lehet leírni. Egykedvűen elnéznek felettünk, de a szemük sarkából szakadatlanul ránk figyelnek, majd minden tettüket hozzánk is igazítják – ellenséges szándékkal. S éppen ez tényleges súlyunk tényleges mértéke.”
A Kiáltó Szó első száma 1988 végén jelent meg, a második 1989 elején, a következő hét, bár elkészült, már nem láthatott napvilágot. Azóta sem derült ki, hogy miért. Balázs Sándor könyve (Kiáltó Szó. Volt egyszer egy szamizdat. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005.) ezzel kapcsolatosan igencsak szűkszavú, és a rejtély feloldását a lap sokszorosításába/terjesztésébe annak idején bevont – szintén nem kevés kockázatot vállaló – magyarországi segéderőktől reméli. (A Hármaskönyv magyarországi „fogadtatásánál” is kísértetiesebb volt ez az eljárás. Miközben a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékéremmel jutalmazta az Erdélyben szerkesztett illegális folyóiratot, valakiknek [külügyeseknek?, belügyeseknek?] hatalmukban állt, hogy a megszerkesztett lapszámok megjelenését egyszerűen elszabotálják. „Magyarországtól az akkori időben nemigen várhattuk el – jegyzi meg lakonikusan a szerző –, hogy teljes mellszélességgel felkarolja a mi kisebbségi ügyünket.”)
Kötetének első fejezetében Balázs Sándor a címadás történetére is kitér. „Sok mindenben követni akartuk az előttünk járókat, de nem szerettünk volna visszatérni az ő idejükben uralkodott állapotokhoz, nem vágytunk vissza a két világháború közötti romániai társadalmi-politikai viszonyokba. S hogy mégis miért választottam ezt a címet? Azért, mert a húszas és a nyolcvanas évek romániai léthelyzete között az azonosság fontosabb volt annál, hogy a Kós-nemzedék más körülmények között fogalmazta meg azt, amit mi is tiszta szívvel a zászlónkra írhattunk. A beköszöntőnkből és más program jellegű cikkeinkből kiderült, miben véltük felfedezni az analógiát a transzszilvanizmus egykori nagyjai és a mi törekvéseink között. Mindenekelőtt ebben a megnevezésben: transzszilvanizmus. Meg aztán abban, hogy egyfelől »Trianon-közelben«, a nagy megdöbbenés közepette az elszakadt nemzetrészünkben kialakult hangulatot, másfelől a nemzetcsonkítást már úgy-ahogy kiheverő, de a szocializmus évtizedei után ugyanolyan kilátástalan lelkiállapotban élő romániai magyarjaink érzésvilága között sok volt a közös vonás.”
Ennyiből is kiderülhetett, hogy korszakokat köt össze ma is tudatunkban Kós Károly neve. Örökös újrakezdéseinkben minden korban nélkülözhetetlen erőtartalékunk, tettre serkentőnk, szellemi magatartás-modellünk.
Sas Péternek a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban is számon tartott úttörő vállalkozása után a budapesti Mundus Magyar Egyetemi Kiadó 2002-ben kezdte meg Kós Károly életművének a kiadását, és egyből igencsak magasra állította a mércét. Az Anthony Gall szerkesztésében megjelent Kós Károly műhelye ugyanis párját ritkító könyvgrafikai remeklésben hívja fel a figyelmet a sokoldalú alkotóművész építészeti munkásságának egyetemes jelentőségére (magyar és angol nyelvű szöveggel, mintegy 900 fekete-fehér és színes repróval, több mint félezer oldalon). Amikor kézbe vehettük az impozáns albumot, már túl voltunk a Mundus szervezésében megtartott első nemzetközi Kós-konferencián – Kós Károly a 3. évezred elején (Budapest, 2001) –, ám akkor talán még az életmű szegmenseinek a felmérésére vállalkozó jeles előadók sem sejtették, hogy a sorozat második kiadványa, a Sas Péter gondozásában megjelent Kós Károly levelezése (2003) legalább ekkora meglepetésnek ígérkezik. A Kós-leveleket negyedszázada gyűjtő – és ezt a munkát ma is folytató – Sas Péter idejekorán felismerte, hogy a 20. századi történelem hullámgörbéi által alakított életpálya és a „történelmi mélynyomás“-ra válaszoló sokrétű életmű belső összefüggésrendszerére csakis a levelek adhatnak választ. Meggyőződésévé vált a sok utánajárást igénylő munka során, hogy „ebben a széles körű levelezésben benne rejlő, gazdagon sorjázó művelődéstörténeti ismeretek, művészeti, politikai, sőt, filozófiai mélységű gondolatok” – miként bevezető tanulmányában írja – nemcsak kiegészítései, hanem sok esetben „önálló fejezetei mindazoknak az eszméknek, nézeteknek, meggyőződéseknek, amelyek regényeiben, novelláiban, drámáiban, politikai röpirataiban, mi több, építészeti tervezéseiben megjelennek.”
Közhelynek számít ma már: Kós Károly az erdélyi magyar szellemi élet mindeneseként tette magát nélkülözhetetlenné. Az építészetben, a grafikában, az írás- és könyvművészetben egyaránt kimagaslót alkotott, de legalább ennyire lényeges – ha ugyan nem fontosabb -–, amire intézményteremtőként vállalkozott. Alapított és szerkesztett néplapokat épp úgy, mint szépirodalmi folyóiratot, szervezett erdélyi magyar néppártokat, életre hívta és eredményesen működtette az Erdélyi Szépmíves Céhet, részt vállalt a képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh szervezésében, az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjászervezésében, gazdaismeretekre taníttatta a szegény sorsú falusi fiatalokat, a második világháború után a gazdasági építészetnek volt előadója a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, és – amíg az ötvenes évek elején kulákká nem nyilvánították – a szakszerű földművelésre mutatott példát a kopár kalotaszegi domboldalakon. Már csak azért is, mert „a földet szelídítő Kós Károly” csak így tudta eltartani népes családját. Mindig azt tette, amit a történelmi idő éppen elvárt tőle. Erdélyiség, magyarság és európaiság – ezt is csak mostanság fedezzük fel! – szemléletében egymástól el nem választható hármas egységet alkot. Történelmi korszakok és politikai rendszerek változhattak, de ő mindig az elsőre helyezte a hangsúlyt – az Európával együtt lélegző magyarság ezeréves történetének ismeretében. Az „erdélyi életparancs” áthághatatlan törvény volt előtte a transzszilvanizmus átmeneti alábecsüléseinek idején is.
Már ötvenéves korában úgy ünnepelték, mint a magyar Erdély megmaradásáért küzdők paradigmatikus egyéniségét. Amikor egy évre rá megválasztották az erdélyi református egyházmegye főgondnokának – 1934 és 1965 között töltötte be ezt a tisztséget –, a Monostor úti „kakasos templom” tervezője, az 1921-es Kiáltó szó kisebbségi életprogramjának kezdeményezője és társszerzője Székfoglaló beszédében a maga egyházpolitikai célkitűzéseit fedezte fel a református jelképekben: „Az a kakas egy nagy figyelmeztető; azt mondja: ébredjetek, vigyázzatok magatokra és egymásra. Józanok legyetek. A fiait saját vérével tápláló pelikán pedig az áldozatkészségre tanít. Áldozat és áldozatkészség nélkül nincs egyház, de nem lehet más egyéb sem.”
Kortársainak, eszmetársainak, küzdőtársainak küldött leveleivel utókorának erdélyi (és nem csak erdélyi) magyarjait is figyelmezteti és áldozatkészségre készteti a 21. század első évtizedében.
Ha egyszer majd valakinek kedve támad, Levélpusztító történelem címmel testes traktátust készíthet az írói levelezések kálváriáról. A háború, a menekülés, a tűzesetek és árvizek, a gyakori költözködések, a cenzúra, az öncenzúra, a gondatlanság, az utódok felelőtlensége egyaránt megtizedelte ezeket a jobb sorsra érdemes dokumentumokat, amelyekből kiolvasható egy-egy korszak sok-sok egyéni sorsnyomata. Hiszen már a négykötetes Németh László-episztoláriumból is mi minden hiányzik! És nem csupán azért, mert az író Törökvész utcai házát bombatalálat érte. Levelezésének jelentős hányadát maga vetette tűzbe, miután Magyarország idegen hatalmak fennhatósága alá került. A háromnegyed századot átfogó, szerteágazóan gazdag Kós-levelezésnek sem kegyelmezett a barbárság. Tompa Lászlónak írta 1945 kora tavaszán: „Mi Sztánán csúful jártunk! Az oroszok ugyan elkerültek, de a határon átjött gárdák és csendőrök teljesen és tökéletesen kifosztottak, s nekünk úgy kellett fegyveres üldözők elől gyalog Kolozsvárra futnunk. Egy szál ruhában. A házunkról az ajtókat és az ablakokat is leszedték, a padlót és a cserepet is elvitték.” Felbecsülhetetlen értékeket semmisített meg a Varjú várat feldúló vandalizmus: tervrajzokat, okleveleket, könyveket, tervezett művek előtanulmányait tartalmazó jegyzeteket. Babits, Szerb Antal, Szekfű Gyula, Móricz Zsigmond, Benedek Elek, Bánffy Miklós, Móra Ferenc, Bernády György, Buday György és – főként – a helikoni írótársak leveleit. Az is igaz, persze: ma jóval gazdagabbak lehetnénk, ha annak idején Kós hallgat Kelemen Lajos szavára, és az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárában helyezi el a Sztánára érkezett küldeményeket.
Nem így történt. Szerencsére a Kós-levelek címzettjeinek, illetve azok leszármazottjainak jó része gondolt az utókor érdeklődésére is.
Akárcsak Ady, ő is előre megsejtette – jóval az első világháború előtt – a magyarságra váró sorstragédiát. Nem csak az általa szerkesztett Kalotaszeg című néplapban adta ennek tanújelét. A Voinovich Gézának 1911-ben írt levelét – amelyben az Astra közművelődési egyesület fél évszázados jubileumi emléküléséről számol be – ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni. A Balázsfalván egybegyűlt főpapok, tanárok, birtokosok, ügyvédek, iparosok, kereskedők, földművesek hatezres tömege „újabb tíz esztendőre való munkakedvet” vihetett haza az otthon maradottaknak – a „nemzeti gondolat” jegyében. „Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni. Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa; de fontos az mostan, hogy a piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság védelme alatt vagy sem. [...] De mi nem térhetünk oly könnyen napirendre, mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra. [...] Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. [...] Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust, melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni.”
Csalódásai ellenére sem adta fel a küzdelmet. Sőt, a trianoni döntés mintha megsokszorozta volna életerejét. Tette, amit hite és lelkiismerete szerint kisebbségi helyzetben még inkább meg kellett tennie. Ahogy Reményik Sándornak írta 1925. szeptember 16-án:
„Ha visszanézek hat esztendei életemre, ha számba veszek mindent, amit tettem és akartam, amit mondottam és írtam, ha elgondolom és visszaidézem azt a sok-sok álmatlan éccakámat, a töprenkedéseket, a véres és testet-lelket marcangoló tusakodásokat, a járkálást, utazást, érvelést, veszekedést, mindent, mindent, akkor igazán és őszintén vallom magamnak: semmit sem tettem, amit megbántam volna, semmit sem jósoltam, ami be nem következett volna, semmit sem akartam, ami rossz lett volna. De amit csúnyának mondottam: csúnya volt, amit hazugságnak mondottam, nem volt igazság, ami csalás volt, bizony az volt az.
És amerre indultam: minden szidás és rágalmazás, minden átkozódás és ámítás dacára is – utánam jöttek, az én utamra tértek.
És a végén mit csináltam és mit csinálok: rázom az alvókat a hazug álomból a rideg valóságra, a hazugokat leleplezem az igazság szavával, a resteket munkára akarom kényszeríteni, az üresfejűeket nevetségessé tenni segítem, a gonoszokat meg akarom büntettetni, a fösvényeket szégyeníteni, a hatalmaskodókat megalázni.
Mérnök vagyok, és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes. [...] Az erdélyi magyar sors irányítása is csak ilyen építmény. Ha nem a valóság (a sokszor borzalmas valóság) fundamentumára, ha nem becsületes munkával és a szerkesztés tudásával, az egyensúly törvényeinek megfelelően építünk, akkor az az épület sohasem lesz – igazi épület, de hazug, kontár munka, potemkin-falu, amerikai kulissza, mellyel csak magunkat, csak a mi népünket csaljuk meg, senki mást.”
Jól kezdődött a 125 éve született Kós Károly emlékidézése. A sepsiszentgyörgyi tárlat anyagát a tervek szerint a Csíki Székely Múzeumban is bemutatják, júniusban pedig a Bukaresti Magyar Kulturális Központban állítják ki. Az is kiderült a tárlatmegnyitót követő eszmecserén, hogy Kós szelleme további tettekre sarkallja a szentgyörgyieket. Felújítják a régóta korszerűsítésre váró múzeumépületet, elkészítik végre azt a kovácsoltvas lépcsőkorlátot, amit még Kós tervezett, az eddig raktárként használt tornyot pedig a látogatók rendelkezésére bocsátják.
A Kósról szóló első kismonográfia, Varró János disszertációja – amelyet a szerző 1959-es letartóztatása és azt követő börtönévek okán csak a hetvenes évek elején tudott befejezni – Kós írásművészetét mutatta be 1973-ban. Szemléletileg már megjelenése előtt túlhaladott volt. Nem lehet hát eléggé méltányolni a Kárpát-medencei kisebbségkutatás eredményeit tíz éve programszerűen közreadó budapesti Lucidus Kiadó szándékát, hogy az évforduló alkalmával jól használható pályakép- és életmű-összegzést jelentessen meg Kós Károly emblematikus személyiségéről. Jól választott a kiadó, amikor a Kós Károly-díjas (2007) Sas Péter irodalom- és művelődéstörténészt kérte fel e munka elkészítésére. Az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa eddigi forrásfeltáró munkáival, mikrofilológiai kutatásaival régóta folyamatosan bizonyítja rátermettségét és egyszersmind elhivatottságát az esedékes szintézis megalkotására.
