"sosem túl széles semmi árok"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 7. (501.) SZÁM - ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Epitáfium
A hullámpapír
"Vigyázó szemetek"
Özvegy Pókainé
Szőcs István
Páll Lajos hetvenéves - 70? 700? 7000?
Páll Lajos
A kenyérszegő emléke
Cseke Péter
Aki az építészet bartóki útját járta
Bogdán László
Kapu - Ricardo Reis Tahitin
Cseh Katalin
Az öngyilkos hóember
Megszokás
Játék
Jancsó Noémi
Fénykép az ápolóról
Az új szerelem rövid felavatása
Vitus Ákos
Hepatitisz
Semmi
OHfutur
Demeter Ferenc
Lepukkantak Klubja
Papp-Zakor Ilka
Moon River
A főzet
Dzsungel
Lászlóffy Aladár
Gergely István képes bibliája
Ármos Lóránd
Aki látott
Orbán Zsuzsa-Lilla
Mítoszteremtés és rejtett humor kitalált és valós történetekben
Lászlóffy Csaba
Jelenések. A trapézon
Apokalipszis-töredék
Tóth Mária
Berlinhét, Berlinév
Fábián Lajos
A farkasember
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - A zene - friss, tiszta növény
Hírek
 
Bogdán László
Kapu - Ricardo Reis Tahitin
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 7. (501.) SZÁM - ÁPRILIS 10.

44. Második levél  a kitűnő A. A. Crossnak

 

Reméltem, a velencei karneválon viszontlátom Lídiát,

Istennőnek öltözik, nimfának, olyan mindegy,

járásáról, szemvillanásáról, kacagásáról úgyis megismerem.

Én martalócnak öltözöm, így legalább

nem kelt különösebb feltűnést, ha elrabolom.

Hirtelen döbbentem meg, a távoli Tahitiról

aligha juthatok el Velencébe.

Arra is gondoltam, idehívom Lindberghet,

s világjáró repülőjén érkezem a lagúnák városába,

de kétségbeesetten döbbentem rá,

itt, a zöld örvénylő birodalmában, nem is tudna leszállni,

csak kerengene a sziget fölött, mint egy nagy madár,

megtébolyítva a vijjogó sirályokat.

Sírtam és egyre Lídiát láttam,

amint áttetsző fehér lepelben – mégiscsak nimfa! –, 

forog a bálterem közepén,

s én nem mehetek oda hozzá,

hogy táncra kérjem és elraboljam.

Láttam, amint egy mandarin kéri fel,

majd a velencei kalmár,

de lekéri tőle is egy orosz gárdatiszt,

és üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől.

 

Dobogó szívvel riadtam fel, a háborgó tenger fölött,

jól láttam kunyhóm ajtajából,

ott kerengtek az éjszaka árnyai.

Lídia és a gárdatiszt  is ott tangóztak,

egymáshoz simulva, a hold vörös uszályában

s hallottam szerelmem összetéveszthetetlen kacagását.

Tudtam többé nem mehetek el innen,

te viszont, kedves Cross, szabad ember vagy,

még ha nem is hiszed el, hagyd abba a robotolást,

mondd meg Fernandónak, találjon ki más bolondot,

haladéktalanul utazz el Velencébe,

keresd meg Lídiát, s üljetek hajóra,

Velencéből minden nap indul erre hajó.

 

Ne késlekedj! Várlak.

Írtam a többieknek is. Polinéziában lesz a csúcstalálkozó,

Eldöntendő, mihez is kezdünk, Fernando nélkül,

akinek a zsarnoksága úgyszólván elviselhetetlen.

 

45. A tűz körül

 

Tűz körül üldögélve.

figyelve a leányok

homályból kivillanó

ismeretlen, vad arcát,

mintha ősi bálványok

ülnének körülöttem,

a nagy ugrásra készen.

Reszketek és elszántan

szorongatom kezemben

az obulust. Ha mégis

elragadna az Isten,

utolsó mozdulattal 

csúsztatom nyelvem alá…

Az út végén, az éjben,

alakot változtatva,

amikor árny leszek csak,

renitens, perverz árnyék,

és Lídiát kísértem,

ne legyen nyugta tőlem,

megnyughatok-e végre?

Emlékeiben élek.

A halál átmenet csak.

Véget soha nem érünk

Közömbös csillagok közt

kerengünk a nagy űrben,

míg a homokórákban

porunk az időt méri,

a könyörtelen időt,

ami nem kímél semmit.

 

46. Második levél a másvilágra,

                  Mário de Sá-Carneirónak

 

Itt, ezen a fényben izzó szigeten soha nem havazik,

és a lányoknak képtelen vagyok elmesélni,

milyen lehet a havazás,

hiszen azt sem értik, hogy mi a hó!

Itt vagy esik vagy a nap süt, soha nincsen tél.

Elképzelni sem tudom, mi lenne, ha hirtelen

nagy fehér pelyhekkel kezdene havazni,

s a dzsungel tébolyító smaragdzöldjét

átmenetileg fehérré varázsolná az Isten?!

Mióta itt vagyok, egyre többet gondolok rá,

valaki kétségtelen kézben tartja ezt az eszelős zuhanást,

s a ha tényleg a mennyei úr, te kedves Márió,

már sokkal többet tudhatsz róla!

Ne érts félre, nem irigyellek, s ha mégis – értelmetlen,

hiszen hamarosan találkozunk,

de addig is még szeretnék egyszer biliárdozni.

Az egyik lány, amikor megpróbáltam leírni neki

a biliárdasztalt és a fehér és vörös golyók cikázását

a zöld abroszon, nevetni kezdett.

„De hát van ilyen – magyarázta – az egyik vendéglőben,

biztosan van, hiszen a tengerészek,

akik időnként odamennek mulatni, sokat meséltek róla.”

 

El kellene indulnom immár,

szétnézni a sziget mondén helyein,

de addig is elképzelem, amint,

a megkrétázott dákóval a kezemben, 

a mozdulatlan golyókat figyelem.

 

Talán ennyi elég is!

 

Az élményhez tudna-e, tudhatna-e hozzáadni valamit,

ha megvalósítva eszelősnek tűnő elképzelésem,

tényleg biliárdoznék is? Egyedül, hiszen partnert

aligha találhatnék. Már hetek óta nem jött hajó.

 

Milyen a másvilág, Márióm? 

Milyenek a szellemi szférák? A kapcsolatok?

S egyáltalán milyen testetlen cikázni az űrben?

 

Amikor halála előtt az öreg törzsfőnök,

meglátva fekete varázstükrömet –

még Mesterünk, Caeiro ajándékozta nekem,

hogy láthassam a jövőmet, ha akarom –

megdermedt és kezével takarva el az arcát,

eszelősen hadarva tiltakozott:

„…ezt ne, ezt nem szabad, veszélyes!

A Nyereg-szigeten van egy tavacska,

ha valaki belenéz – magyarázta sápadtan –, szörnyethal!

A víz mélyében rejtőzködő démon

megfosztja tükörképétől és ezzel az életétől is!”

Az itteniek ösztönösen irtóznak a tükröktől.

Még a pocsolyába se mernek belenézni.

„Mélyükben – magyarázta az öreg  –

szörnyeteg bújkál, és elrabolhatja tükörképüket.”

A szigeten alig van tükör, de vannak edények,

pocsolyák, tavak, és ott van a tenger,

„…Ha arcunkat szemléljük, szörnyetegek ragadhatják el –

magyarázta az öreg s tehetetlenül meredt maga elé –, 

és mit csinálunk az arcunk nélkül?

Hát ezért nem nézünk tükörbe, doktor,

semmibe, ami visszatükrözhetné az arcunk.

Elég ha egymást látjuk!

Hiú leányainknak is az a fontos,

hogy a fiúknak tetszenek meg,

hogy fiúk versengjenek, rajongjanak érettük,

s ne  önmagukban gyönyörködjenek,

ez amúgy sem vezet jóra!” És nevetett.

Talán ezért is tisztelik a vakokat.

Ők már nincsenek veszélyben, hiszen akkor sem

nézhetnének tükörbe vagy vízbe, ha akarnának.

 

47. Álom. Az óratorony

 

Az óratoronyban, ezernégyszázban,

félhomály és egy másik világ van.

Az óratoronyból messzire látni,

kívül és belül történhet bármi,

az óratoronyból látható.

Barbár, martalóc hordák robognak,

káromkodnak az ostromlottak.

Mórok is jönnek ezen az őszön,

fények görögnek künn a mezőkön.

A város még meddig tartható?

Az óratoronyban homály és árnyak.

Vívja az ellen a várost, a várat.

Lidércfények baljós lila árnya,

pulzál a mezőn, ezernégyszázban.

 

48. A fehér kapu

 

Fehér kapun keresztül     nézett minket az Isten.

Nekünk minden sikerül.     Naxosz szirtjén azt hittem,

meg nem állíthat semmi.     Szikrázott a nap. Mámor

öntött el. Megremegtem.     Akkori énem vádol.

Kéj is kevés volt, szerelem!     Féltél önmagad lenni.

Vers-olvasód bűvölt el.     Pessoa. Senki. Semmi.

Lídia szeretett és     ében tükröd villámlott.

Csapdába csalt, ne tagadd,     esztelen látomásod.  

S most már minden hiába!     Elsuhantak az évek.

Nem éred el soha     eltűnő örökléted.

Szeszélyes voltál, önző,      és magadra maradtál.

Caeiro szomorú.      „Semmi nem rosszabb annál,

mint a végén feladni!”       Ködbe tűnik a dombról,

de hallod furulyáját     s már mindenütt kolomp szól.

Hogy segíthessen rajtad,       sorsod sorsába szője,

fújta meg furulyáját     a nyájak őrizője.

Nem, még nem lehet vége!       A többiek is jönnek.

Az a csúcstalálkozó       nem is olyan rossz ötlet.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében