Kicsi, sötét és büdösszűk-talponállóként jellemezné az avatatlan. Inkább köpőcsésze, mint Ezüstkehely Kávézó, azzal a sötét-hűvös löttyel, amit kávé gyanánt mértek benne. No de nem is azért járt és jár oda mind a mai napig a nép, hanem egyebekért.
A stratégok főstratégja sem választhatta volna ki jobban a helyett. Közvetlenül a Zenekonzervatórium, a Színház és a Tudományegyetem főépületének hármas közelségében, kőhajításnyira a Városházától, hogy a tanácsosok is nyugodtan megzugihassák a mindennapit.
Tanítani kellene a marketingesek iskolájában azt, ahogyan elintézte a konkurrenciát. Pont akkor nyitotta meg egyetlen, ablakként is működő ajtaját, amikor bezárt a Zahana, az elvtársak hajdani klubja, ami a rendszerváltás után a környékbeli lumpenek második otthonává vált. Fanyalgott is rendesen a nép, hogy a Pohárban még a bűz is szűk, bezzeg a Zahiban, a vadgecik, hallj oda, női fodrásszalont, basszák meg, ha ez nem istenkáromlás, akkor mi, hőbörögtek egymás válla fölött, könyöke alatt, a a hatvan négyzetméteres kocsmából az alig tizen-négyzetméteres csőbe terelődött ismerős arcok.
Egyszóval, a kezdeti siker a jobbhíjánnak volt betudható. Hanem, mint tudjuk, a dicsőséghez ez nemhogy kevés, de mégcsak nem is elég. Csúcson maradni nehezebb, mint csúcsra jutni. Kábé egyéves működés után akadt méltó piaci ellenfele. A két kapualjjal odébb müködő gyorsbüfé elirigyelte a piaci sikert a szomszédtól és átalakult.
Gödör néven futott be a köztudattba, a hivatalos nevet, a Rising Sun Fast Food-ot még elolvasni is lusta volt az ember, nemhogy kimondani.
Úgy tűnt, hogy egy az egyben leradírozza a piacról az Ezüstkehelyt. Asztalok voltak benne, és székek.... És legalább háromszor akkora térben füstölődhetett a betérő, a kávé pedig kávé volt, még tejet is kérhettél melléje.
Na és a pincérlányok! Hárman voltak, anyuka és két lánya. Tipikus esete annak, amikor az alma messzire gurul a fájától. Kelletlen, csípős tészta-fáról kettő darab öngyöm-böngyöm virágszál, már csak a nézésért is érdemes volt beülni. Össze se lehetett hasonlítani az odaáti Nusi nénivel, aki jóízű, rokonszenves, kedves lepcsessége ellenére, mégiscsak néni volt, ötvenen is túl.
A nagy siker okozta végül is a Gödör vesztét, no meg persze, a szerényen manőverező Csorbapohár, ahogy az elpártoltak szólták le az Ezüstkehelyt.
Az történt ugyanis, hogy a diákok beözönlöttek a Gödörbe. Olcsónak olcsó volt, és meg lehetett lesni a zugivó tanárokat, ahogy éppen megzúgisznak, kávézás címen úgy vagy három-négy decit. És a nagymellű színésznőt, meg azt a marconaszínészt, aki a Duna-tévében határontúli Ady-szavaló...
Mindez a törzsközönségnek nem esett jól. És ekkor lépett aranyat érőt a versenytárs, méghozzá mindjárt kettőt.
Először is lecserélte Nusi nénit Irénkére, akit ugyan nem lehetett mai csirkének nevezni, közelebb állt a negyvenhez, mint a harminchoz, de jól karbantartotta magát.( És némelyik vendégnek aztán az is megadatott, hogy karbantartója lehessen...)
A drága Irénke, nagykékszemű áldott nyolcvankilós lélek, amiből szinte tízkiló mellehúsa! Édes Istenem, micsoda csöcspár, kicsit löttyedt, kicsit puha, ámde mégis milyen bimbós... És honnan tudnám ha nem onnan hogy.
Egyszer, amikor éppen úgy voltam, hogy alig-alig, tetszik tudni az érzést, nagyonvárni, s melléesni. Se krumpli, se málé, se picsa se liszt, ahogy hallottam a hoppon maradást megfogalmazva, hol máshol, ha nem Kehelyben. Vagy a Gödörben.
Szóval teljesen faszamodott állapotban ittam a kollégákkal, s úgy a holtrészegség előtt nem sokkal beütött a záróra. Ülni se tudtam, nemhogy hazamenni, s ilyen zárórásidőkben az iszós társakban is csak annyi erő marad, hogy ki-ki hazatántorogjon a maga nyomorába, nemhogy mást is támogasson, ebben az esetben engem.
Irénke volt az, aki a hónom alá nyúlt, azazhogy a hóna alá kapott és haza-vitt hozzá ápolás céljából. Meghánytatott, megmosdatott, igazi kávét főzött, hogy magamhoz térjek, aztán maga mellé fektetett és megvigasztalt. Mind a hetven plusz tízkiló mellehússal. És volt, ami volt, történt ami történt, a lényeg, hogy jóllaktak a hormonjaim, s ahogy a mondás mondja, telt hassal jajgatni is könnyebb. Hát még kielégített hormonokkal...
Az istenek áldják meg Irénkét azért, amit akkor velem, nekem... Mert, amilyen marha voltam, kerülni kezdtem a Kehelyt, pont Irénke miatt, merthát mégiscsak anyám lehetett volna és...
Fiatalság marhaság, nem tud a terített asztalnak sem örülni és lehet, hogy ő ezt is tudta, s ímigyen a vendégeitől is megóvott, ugye, mégiscsak kikerültem utóbb a Lepukkantak Klubjából. S kicsit talán Irénkének köszönhetően. Persze, azért egyszer-kétszer még elvetőd-tem záróra-időben, jól meggondolt háttérgondolatokkal, mígnem egyszer rámförmedt, hogy tűnjek a fenébe, találok jobbat is, mint ő, minek tökéletlenkedek. Hogy tudom én jól mi kell a nőknek, hát akkor adjam, ne marháskodjak. Bizony.
Az Ezüstkehelynek üzleti szempontból még aIrénkénél is ravaszabb húzásnak, mondhatni forradalmi újításnak bizonyult az, hogy hitelbe lehetett vodkávézni. Akár a régi idők Zahanájában, sóhajtottak fel boldog meg-könnyebüléssel a vékonypénzű csóró-művészek, tanárok, és egyébb alkalmi kakukmarcik.
Mint Guszti gróf úr is. Pardon, Guszthy gróf, ahogy kikérte magának a tejes vodkávé mellé a téháipszylont. Sose csinált semmit, annyi dolga volt és természetesen nemcsak munkaidejét, de pénzét is nyelte a nagy örökségért való perlekedés.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kifogástalan eleganciával várta el a féldecik fizetését, nyakkendősen, öltönyösen, amint az egy valamirevaló grófhoz illik. És ő is fizetett másoknak, ritkán ugyan, ámde pazar bőkezűséggel. Hogy éppen megnyert valami kisebb perecskét, van amiből, hadd folyjon.
A kajánok ilyenkor azt mondták, hogy megjött a dilipénz. Merthogy a mese hátteréről az a szóbeszéd járta, hogy nem éppen úgy van. Hogy Guszti bácsit annak idején örökbefogadták, anyátlan-apátlan árvaként, ettől olyan spanyolgrandos a színe neki. Az örökbefogadók valóban előkelőségeknek, olyan rendesen jólszituáltnak számítottak és sok búbajt, bánatot okozott nekik Guszti bácsi legénykorában, mígnem valahogy sikerült negyven-hányévesen idegi alapon rokkant-nyugdíjazni valamelyik sóhivatalból.S ahogy ezt még elintézte, meg is halt a nevelőapa, bánatában vitte el a szíve, a Guszti miatt.
Lehet hogy tényleg így volt, de az is lehet, hogy nem.
Egy szó, mint száz, még Guszti grófnak is jól jött a hitelezés. Nem kellett neki többé előkelően féldeciért könyörögni és sosem maradt adós hosszú ideig, a kisebb-nagyobb pereknek köszönhetően.
Azért merész és kockázatos lépés volt a hitel, magas rizikó-faktorral. Az égvilágon semmi sem biztosította azt, hogy a hitelezettek meg is adják majd adósságaikat a hitelezőnek. Semmi, az egy szomjúságon kívül. Merthogy az úgy van, kérem szépen, hogy bizonyos esetekeben, inni nem kell, hanem muszáj. A szükség pedig nagy úr, nem lehet packázni vele.
Még Öcsikének, a részeges rock and roll gitárosnak is lett hitele a Kehelyben, ami pedig nagy szó, három intézmény alkalmazottja tagadta meg tőle az alkalmi apró- kölcsönt, visszanemtérítésből kifolyólag. Olyan szemrehányóan tudott nézni azokkal a nagy, kerek gyerek-szemeivel arra, aki éppen emlékeztette volna a kölcsönre, hogy az illető egyszerre érezte magát anya- és apagyilkosnak.
A hitelezési folyamat beindulása óta Öcsike fizetésnapi első útja mindig az Irodába vezetett. Nem tudni ki mondta ki először a megyünk akkor egy kávéra az Irodába-t, de tény, hogy az Ezüstkehely azóta Iroda is.
Öcsikével egyszer történt meg, hogy nem tudta kifizetni a havi cehhet, éppen elhagyott valahol valami fontosabb díszlet-elemet, díszletmunkás volt ugyanis a lelkem, aztán levágták a fizetéséből. Azazhogy levágták magát a fizetést.
Állingált egyik lábáról a másikra,hogy akkor most mi lesz a hitellel, kölcsön ugye nem kérhetett, fogta hát maradék gitárját, beült az irodába és addig pöngette, míg a vendégek összedobálták a számla-kiegészítéshez szükséges összeget és észre sem vették, hogy már megint pénzelik. Akkor hallottam én is először az Öcsike-féle zenésítésben azt a Vásárhelyi Géza verset.
Huhh, de gyönyörű volt, olyan lúdbörzős szépérzetet keltő verszenét sem azelőtt, sem azután nem hallotttam...
”Hallom, hogy élsz, hallom, hogy meghallsz, hallom hogy talán már nem szeretsz...”
Sose tudtam megérteni Öcsike hátramozdítórúgóit, mindent elkövetett hogy ne fusson be, se zenészként, se színészként.
Elég volt neki Guszti gróf udvari zenészének lenni, tudniillik, persikeres időszakokban Guszthy grófja udvart szervezett magának, a művészet nemes rajongójaként. Még engem is biztatott.
- Egyet se búsulj, kiadjuk majd Mi azokat a verseket, nem fogjuk hagyni udvari költőnket belefulladni a kortársközönybe!
Így lettem én udvari művész, Öcsikével, a részeges rock’n’roll gitárossal.
A hitel pecsételte meg végül a Gödör sorsát, merthogy ott is beindult a hitelezés. Igen ám, de kehelység és gödörség között nagy különbségek vagynak. Eleinte minden rendben ment, vakargatta ugyan a fejét a Gödörfőnök, hogy talán mégsem kellene hitelezni annyit, meg annyinak, de akkor meg hó végén nincsen forgalom, csökken a fogyasztás, stb.
És amikor úgy nézett ki, hogy ezt a csatát is elveszti a Fapohár, beütött a gödörcrach, méghozzá nyárivakáció formájában, minek folyamodványaképpen a kutyaszívű diákok hazamentek, a számláik pedig megmaradtak. Kiegyenlítetlennek.
Az Ezüstkehelyben természetesen studentféléknek nem volt hitel, merthogy nem is kellett a modern lelküknek a túlmúltidéző, korszerűtlenül büdös lebuj.
Az ellenfél csúfos bukása után hirtelen még azok a reménytelen számlák is kiegyenlítődtek, amiket a kétkulacsosok halmoztak fel, akiknek azért nem volt sürgős, mert ihattak a Gödörben is. S hogy a diadal teljes legyen, még vagy öt-hat széket is megvásároltak a bukottaktól, azokból a magas, támlátlan bárszékekből, úgyhogy azóta ülni is lehet.
És többnyire békésen megfér egymás mellett a néhai vallató és vallatottja. Az ó-időkről bezzegező ex-besugók s a besúgottak, zúgvíz-szerelőkkel pertúzó öncsinálta grófok. A lepattanás emberközelsége.
Ott van pédául a hajdani ifjútitán- irodalmár, akit 1984-ben még a KISZ országos irodalmi kitüntetésben részesítetett és 1989 óta írja világhírű művét, Egy áruló naplója címmel. Együtt kávézik az akkori főcenzorral, irodalmi pártitkárral, aki hazaárulásra való buzdítás alapos gyanújával tiltatta be egyik könyvét, de csak azért, hogy beszervezhessék.
- Én vagyok László Tibor, a legnagyobb Kundera! A faszomba, ugye Vécenzor elvtárs?- fakad ki időnként ha beindul.
Csak nagyritkán ünneprontja el valaki a lendületet.
- Voltál te már Tiberiu Vasile is...
De hát mit számít már az az igazság, lomtári dolog. És különben is, nehéz idők voltak. Nehéz, de szép. Volt fehér és volt fekete.
Ami most van, az gyalázat. Akkoriban legalább remélni lehetett, hogy megváltozik majd minden, és jobb lesz, mert annál rosszabb nem lehet. És tessék körülnézni...Ezért? EZÉRT?
Ha jó nap van, akkor duplakonyak a hamiscsászárból, máskor meg vegyes. De az is dupla.
És a folytatás.
Nodetényleg. Az sincs akit szidni lehetne. Egyik rendszer mint a másik. Ha így megy tovább, és így megy tovább, menedékjogot kér Kubában. A fene egye meg! Hogy ezt kell megérni neki.A népi demokrácia, a szocializmus megépítése után még egy kártyavár. Mióta nincs cenzúra, teljesen betiltották. Hogy nincs piaca, túligényes a műfaj. De valami könnyedebb témát, hát hogyne, bármikor. Azanyjuk!
Az örökremény-bimbóságába hervadt, lassan püffedő arcú rendezőnő is ott kávézza be a napi adagot, fáradhatatlanul nosztalgiázva egyetlen jólsikerült előadásán, ami azért bukott meg a nagy-fesztiválos megmérettetésen, mert az egyik főszínészt éppen előadáskezdés előtt érte utol a fosás és úgy összeszarta magát, hogy mindenki pánikba esett. S ez a szerencsétlen eset úgy rányomta a bélyegét a további pályafutásra, mint a gyerekkori trauma, bárminek fogott neki, előbb-utóbb olyanszaga lett. Pedig mindent megtett, hogy befusson, még az egyik igazgatóhoz is férjhez ment a mandátum idejére. Merthogy nemcsak csinoska-ügyes, hanem rettenetesen tehetséges színésznőcske volt, mielőtt a savanyú-vékony rendező eluralkodott volna rajta.
Szintén a szívszorító-ügy kategóriába tartozik a pantomímes Klaudiu története is, aki eredetileg mérnök volt, szavahihető cimborák tanúskodnak amellett, hogy egy találmánya még ma is gyakorlati alkalmazásban van a csernavodai atomerőműnél. Lassú-lépcsős, ám biztos karrier állt előtte, amikor családja és ismerősei nagy megrökönyödésére, bejelentette a rakombelét, túlságosan művésznek érzi magát az irodához, és ne mondja neki senki, hogy amatőr, az elején mindenki az, Jézus is harmincévesen lett profi megváltó.
Összeszedte félretakarított pénzét és elindult Párizsba, Marcel Marceau pantomim-iskolájába tanulni, még a Dunát is átúszta, április elején, 1988-ban.
Természetesen tárt karokkal fogadták, ilyen sztorival, hát hogyne, ráadásul még tehetséges mozgásművész is volt. Akkora ösztöndíjat kapott a francia államtól, hogy négy-öt évig vígan tanítványkodhatott.
Aztán, egy kis-szinház alapításához elegendő összegecskével a zsebében, visszaindult, a közben felszabadult hazába, bár, saját bevallása szerint, óva intették a franciák, könyörögtek, maradjon inkább, legyen a pantomím Ionescoja, de hiába, becsületes román hazafi-szíve hazahúzta. Persze, a hiúság is ágaskodott benne, megmutatni a hitetlenkedőknek, hogy lám, ha profi világboldogító nem is, de hivatásos világnevettető harmincévesen is lehet az ember...
És elindult, a haza határán még a boldogságtól sírt, aztán, valahol Nagyvárad és Kolozsvár között félúton, az alig-megvilágítású éjszakai vonaton, kirabolták. És ráadasként majdnem agyonverték, három hónapnyi kórház, kezét-lábát baseball-ütővel törték, ami minimum gyanús, még egy vonatrablás esetében is. A csontok jól-rosszul összeforrtak, hanem a karriernek befellegzett.
- Iszom, tehát vagyok. Vive la France! – kiáltja világgá bánatát, két vodkávé között, az Ezüstkehely Kávézóban, a Lepukkantak Klubjában, ahogy ő maga nevezte el a helyet.
A boldogtalanság boldogságának édes-keserűségét nem lehet csak úgy elmesélni. Magyarázni, elemezni, nemjóvéget jósolni lehet, persze. Mondták nekem is, mondtam én is másoknak. Mindenki mondja valakinek.
Szegény Guszthy gróf úr! Semmi-senkije nem maradt azon a szomorú kertesházon kívül, amit végül mégiscsak sikerült visszaperelni az állambácsikától. És, mert nincsen áldás tövis nélkül, akkoriban halt meg a mama is. Mint dögszagra jelentek meg a gyanús jóakarók, főleg hogy még valami árva lejecskék is akadtak az örökségben. Előkerültek a dilipénz-napi barátok, akiknek hatására úgy döntött, hogy betársul a tőzsdebizniszbe. Az ilyesmihez, tőke kell, ugye.
- Nyugalom, csak bármit, Guszthyéknál van amiből! - dicsekedett az örökséggel. S amíg a pénz tartott, folyton megbeszélték a hogyan leszt, mígnem arra eszmélt egyszercsak, hogy volt-nincs. Nem is kellett nagyon suggalmazni neki a megoldást, hogy adja el a házat, ő maga jött a nagy ötlettel. Mert aztán ha beindul az üzlet, jól meggazdagodnak, nem igaz, visszavásárolja a múzeumtól a családi palotát, minek ilyen lószar akkor...
Semmi perc alatt vevő került, szerződés, előleg. Kész.
Úgy kitették házából, mint a macskát tojni. A jóakarók attól kezdve meg sem ismerték, s hiába futott rendőrségre, nem lehetett semmit tenni. Szabályos szerződés volt mindenről. Verekedni akart. Párbajozni á lá arisztokrata.Össze is jött úgy, hogy kórházba került, s egy kicsit megbolondult.
Rendesen hülyére verték.
Meg sem ismertem volna abban a toprongyos csavargóban a néhai gigerli Guszthy grófot.
Öcsikével ittuk éppen a nosztalgiát amikor megjelent. Koszrongyosan, büdösen.
- Szervusz Guszti! Hát hogy vagy emberke?- köszöntött rá Öcsike, amikot odajött hozzánk.
- Csitt! Még meghallják...- titokzatoskodott, mint az üldözöttek.- Ez ki?- bökött felém.
- Jó ember.- nyugtatta meg Öcsike.- Fizet neked is egy féldecit, ha beavatod...- kacsintott rám.
- Nnem lehet.- óvatoskodott, aztán hogy mégis fizettem, elengedte magát.
Hogy a CIA, meg az FBI. És a KGB is persze, mert nem halt meg csak átalakult. Tudni akarják a titkot, annyi pénzt ígértek már neki, hogy én el sem tudom képzelni. De ő nem, és nem. Nem mondja el a rohadt idegeneknek, pedig még meg is verték, kórházba került, kérdezzem meg Öcsikét.
Meglátom majd, hiába, hogy nem hiszem, vezető nagyhatalom lesz Transzilvánia. Azzal, amit ő tud, a függetlenség kutyagumi. Mert ő, senki más csak ő tudja a titkot, azt a hogyan lehet a fénynél is sebesebben titkot, üzemanyag nélkül.
Megjelent álmában az anyukája. Tervrajzokkal, meg minden. Maga a nagy Leonardo da Vinci dolgozta ki az elméletet, ő csak közvetít.
- De erről csitt!- mondja, s összeesküvősen hunyorít, mielőtt kifordulna az ajtón.
És éppen szembejő vele Vivláfransz, a hazafias latin mímes, akiből közben Nagy Kicsiszékely lett. Mert van olyan is, aki nem le, hanem kipukkan.
Hohohó, hová lett belőle az a tavalyi vorbeşte româneste...Amikor miden további nélkül beleszólt a semmi közébe.
- Vorbiţi româneşte!
Rendes dulakodhatnék vett rajta erőt, amikor látta, hogy mégsem. (A csakazértis fölötte áll a lepukkanásnak!)
Ehhez képest mostanában magyarul dúdol és fűnek-fának hirdeti magyarnyelvesedését. Szinte kizárólag magyar nyelvű szinházi előadásoknak koreográfusa.
Azzal kezdődött, hogy a hazai színház haldokló nagy oroszlánja Hamlet atyai szellemének szerepét osztotta reája. Nem cím, de kulcsszerep. S nem sokkal az bemutató után meghalt a rendező és újjászületett Klaudiu.
Az említett színházi nagyoroszlán különös bogarai közé tartozott, hogy élete utolsó éveiben, román ember létére, szinte kizárólag magyarokkal dolgozott, s nem volt az másként a Hamlettel sem. Klaudiu volt a kivétel.
Befutott Romániában magyarul, a színházi metanyelvnek köszönhetően. Mert ugye mindegy, hogy románul beszél az illető színész vagy magyarul, ha rosszul mozog. S ha Klaudiu értett még valamihez az atomfizikán kivül, hát az a mozgás...
Megsűrűsödött rendesen a programja, Pécs, Budapest, Sepsiszentgyörgy, annyi a dolga, lassan már azt se tudja, hogy holnap merre, még a végén titkárt fogad...Felesége nemsokára szülni fog.
Madarat lehet fogatni vele, olyan boldog a néhai részeges Vivláfransz, a Lepukkantak Klubjának keresztapja.
Gyorsan felhajtja a könnyü sört és rohan találkozni az asszonykával, babakocsivásárlás céljából.
- És te, hogy vagy Öcsike?- nézek az őz-szemü, lassan őszűlő örök kamaszra, a mindenkori rock’n’roll gitárosra.
- Csak úgy né, ding-dong, „Mint a harang, hol jobbra, hol balra, egyfolytában alulról egyenlegesítve.”De már nemsokáig...- kacsint.- itthagyom ezt az egészet.
S ahogy mondja az egészet, nem tudni jó-e vagy rossz, hogy itthagyja.
- Osztán hova, merre?- kérdem és rendelek még egy feles kört.
- Elmegyek Norvégiába.
- Norvégiába?!
- Oda. Van ott egy barátom, azt mondja kurvajó, csak sok a sötét. A hó nem baj, azt szeretem.
- S mit fogsz...
- Mitmit. Valami mindig akad, a legrosszabb esetben gitározni fogok, azt mondja a haver, hogy a norvégok szeretik a zenét...- vigyorogja el magát és kivillannak a foghíjakból a még megmaradtak.
Argentina, Amerika, Norvégia, világpolgár már, annyi helyre szinte-elment... Közcsalódást okozna, ha egyszer tényleg elmenne Öcsike, a Tündérkert a legkurvajóbb rock’n’roll gitárosa, a Lepukkantak Klubjának Lelke.
- S te hogy vagy, mit ügyködsz? Fizetsz még egyet, ugye, ha már ilyen jól el vagy...
Rendeltem még egy-egy dupla nosztalgiát, s mire kiituk már a nagyútravaló kiskölcsön is ott lapult Öcsike zsebében.
Tetszik tudni, Norvégia messze van.
