A rádióban bemondták a holdraszállást. Nagyanyám bal válla hasogatott. A frontviszonyok kedveztek a reumának, annál kevésbé nagyanyámnak, aki ennek ellenére együtt örült az emberiséggel. Kínok közt bár, de az ablakhoz lépett, és megpróbált a holdba nézni. A nyaka nem hajlott, hamarosan feladta hát a kísérleteket, inkább a szemközti utcasarkot állt neki fürkészni. Árgus tekintete volt az én nagyanyámnak valaha, kivesézett és kizsigerelt bármit, ami a hatósugarába került. Rögvest észrevette a halottaskocsit, s ezzel pontosan egy időben a rádióban megszólalt a Moon River. Innen talán az az öreges félreértés is, hogy az első ember a holdon Louis Armstrong lehetett.
Nagyanyám figyelte, ahogy a halottaskocsi az utca betonjáról az égbe kanyarodik, nem az égre, nem az ég felé, pontosan az égbe kanyarodott bele, mint kés a vajba. Cibálták felfelé kitárt szárnyú lovak. Amint az eresszel egy vonalba értek, Hófehérke is kiszállt üvegkoporsójából. Arcán a fiatalság bűbájpírjával könnyedén a bakra penderült, gyerekkora letűnt alakja, könnyeket csalt az öregasszony szemébe. Mindkét markában vadgesztenye, tökéletes gömbök. A lovak nem is lovak, inkább gőzmozdonyok. Gyufásskatulyák a levegőégben. Tüzet köpnek, úgy riszálják maguk. Hófehérke talán nem is Hófehérke. Talán inkább törpe. Koponyája szabályos háromszög alapú gúla. Vágtat az égbe, mint beste Al-Buraq.
Nagyanyám a formák ilyetén tökéletessége láttán megértette, hogy eljött az ideje. Még egyszer, utolszor, megetette a porcelánkutyát, megsimogatta kis buksi fejét, öreges csókot cuppantott az izgága gombaorra, az a kutya volt öregségének egyetlen támasza, ők együtt mindig mindent megbeszéltek, aztán előkotorta a szekrény aljából a koszorúkat és belefeküdt a takarosan megvetett koporsóba, ajándékba vettük neki a tavaly karácsonyra, ő választotta, mindig kényes volt a jó ízlésre, a koporsók többségének pedig nem egészen szép a színe.
Nagyanyám megigazította a dereka környékén megtűrődött csipkét. Louis Armstrong a holdon állt, a kráterek között. Szaxofonozott. A lábával verte a ritmust. Csordultig töltötte muzsikájával a teret, ahol nem terjed a hang. Aztán egy cénél, talán a legtökéletesebb cénél, amit valaha is megszólaltatott, a cénél, amibe még a csillagképek is beleremegtek, nagyanyám meghalt. Utána még leoltotta a villanyt. Mert ilyen asszony volt az én nagyanyám. Fűzőt viselt és sose pazarolt.
