Hárman készültünk, háromszor négyszáz éven át, háromszor gyűltünk össze, azokban a bizonyos négyszázzal osztható szökőévekben, tervezgettünk és anyagot gyűjtöttünk, míg a nagy nap megérkezett; akkor aztán munkához láttunk.
Az első napon fényeket főztünk össze, gyertyát, holdport, szentjánosbogarat, zseblámpát, a fényes tekintetet bűvöltük össze ott. Az üst baljósan fortyogott, a massza kifutott, szembelőtt.
A második napon hozzáadtuk az édes bort s a legdrágább kölniket. Forrásvizet csöpögtettünk a kondérba, így próbáltuk lefülelni a kristálytiszta kacagást, meg talán az életet; és termékeny, humuszos talajt szórtunk a keverékbe, egyenesen a föld öléről, burjánzó legelők sarát, tenger partjáról szikrázó homokot. A főzet párája megült a mennyezet alatt, koponyánkra nehezedő glória.
A harmadik napon nedvdús gyepet kevertünk bele, füveket, illatos mentalevelet és almát, diót, rókagombát, mangót, kókuszt, faleveleket, korhadt faágat, málnát, földiepret. Karunk már fájt a folytonos kavargatástól, fakanalunk nyele elkopott, tenyerünkkel nyúltunk a tűzforró pépbe, főtt hús szaga vegyült a leves illatába.
Negyednapra elhoztuk az erdő állatait, dalos madarak nyakát szegtük egyenként, fürge nyulat, nyílsebes őzet, a macskát, akinek senki se parancsol, de a szeme zöldjén a sikátorok homályában aranyfoltok ütköznek ki, végül pedig az álságos kígyót. Körmök, karmok, villás nyelvek kavarogtak a kezeink alatt.
Ötödnapon az ember következett. Koldusgyerekek, utcai zenészek, óvónénik hulltak kondérunkba. Színészek, takarítónők hevederben.
A hatodik napra tartogattuk a többit. Keresztet, imazsámolyt. Szárított kecskefarkat. Malactúrta iszapot. Színes ablaküveget, síkos kenderkötelet. Stólát, lenyúzott bőröket. Az üstbe dobtuk és félreálltunk.
Hetednapra megszületett. Nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltük. Négy lába volt és szörnyű vastag nyaka. Karmai, zöld páncélja. Nőillatú teknősbéka volt. A képünkbe nevetett, ahogy több száz tonnáját tovavonszolta.
Mi pedig vettük a kalapunk és egy másnapi újságot, aztán odébbálltunk. Visszaültünk az iskolapadba, mitmég tanulni, újabb tizenkétszer száz évig.
