Tammarg
(Ötödik nagy regényrészleg)
Most történik meg Daedar Aky Tanmarg csúffálétele, test- és ruha-cseréje, anyagi bugyrai átsemmisülése. Mint mindnyájan emlékezhetünk rá, a Vérpirospozsgás Magister alias Központy Ede intette őt óva is, hogy a spionnőt; Vésztőy Brünhildát (Hilda Geroyk Brunt; Vanda Geroyk Brün alteregóját Vésztőy, mert combtöve ön- és közvész) az intergalaktikus kémnőt, a láberedetű éterpéteri szirénamazon félistennőt, – aki testből testbe sült, testesült, húsba hullt, quintessentialis, élő, gigászi elektronfelhő éteranyagba áztatva, – élve fogja el a libidogyötört Mirdroff elől, hogy a nem tetőtől talpig épség szépség átadathassék Mikroszentségnek, a Spirálforgás-gépagy Alapítvány soros caesarjának hóhéri kezére, nyilvánosan felszabdaltatni.
Tehát épp hazafelé tartott Tammarg, aránytalanul nagy, tarra nyírt, sápatag koponyája virított a setét sikátorokban. Haza is ért. Ledőlt takaros kis pamlagjára, és ott lelkesedett; tüzesedett az ügyért, a Magisterért, Mikroszentségért, szupragalaxishalmazuk fekete-láthatatlan Caesarjáért, hitt; terelte metafizikai síkra, csavarta ideákba az alantast, igen hitt, annyira hitt már az ideológiában, annyira átszellemiesült, hogy őmaga szertefoszlott, eltűnt, nem maradt őbelőle semmi. Most ott lebeg a világűrben, rettegve, hogy egy energiazmezőbe szédülve megszűnik, azaz: nem lesz többé nemlétező. Mostanában mint semmi réved egy tekintetbe. Bizony nem holmi semmittevés volt ez, pamlagon-henyélés, hanem semmivé levés.
Daedar Aky Tammarg jelenleg semmi, az ösztövér és kopasz, egyébként koponyaformája gömb, ezzel is Platónra utalna, ugyanis a régi bölcsnél ez a szabályos test a tökéletesség idoma. Kapott még egy lehetőséget: semmisége máris megtöltődött anyaggal Most a zenét választotta, talán ezt is Platón miatt, mert az ókori ötlet-ötlő (az ötlet annyi, mint idea), inkább ezt a műveszetnemet pártolta Örült, hogy van, és már létező tagjait taktusra kezdette rázni, muzikális fejlődése töretlenül haladott előre, feltehetőleg túlzottan is.
Így hát Daedar Aky Tammarg az Intersztelláris Kémelhárítási Szolgálat aligazgatója, a fej, a második a Magister után, már napok óta hanyagolta a macskatarka-szárnyas, izomgépezet ő-úgy-tudja-még-cirmos-combtövű, pedig combja-hullajtott kémnő felkutatását; mert ő csak diszkókba járt. Ködös éjszakákon a tánc bódította kezdetleges mámorba. A kopár ritmus egészében áthatotta - néha még gondolatait is. A fény- és hangkavalkádtól nemes és nemtelen szervei, egész belső része ütemesen mozgott a feszes taktusokra. Talpáról a feje tetejére állította ez a vad tempó, a vájt füleknek fájdalom, ördöngös dörgedelem.
De a jóízlés egyre inkább, – ahogy a lelkiismeret szokta –, mardosta, tépte mindenütt. Így kezdett visszatáncolni az igényesebb műfajokhoz. Belevágott a rockéletformába. Belekarolt egy múzsa, az egyre színvonalasabb szólamok nemtője, s feljebb ragadta őt, egyre feljebb. Homlokon csókolta őt, letörölhetetlenül. Elit körökben már azt beszélték:
– „Ott van minden jazmegmozduláson.”
A zenebarátság delejes kisugárzása kivédhetetlen. Értekezést írt ilyen címmel: „A klasszikus zenehallgatás részecskéi és az agyi elektronsugárzások fizikai-kémiai kölcsönhatásainak abszolut hallást serkentő hatásáról.” Természetesen már csak az úgynevezett komoly zenei koncerteken találhatnánk meg, ha keresnénk de ezt verjük ki a fejünkből.
Most jött el az ideje annak, hogy áthaladjon a zenei befogadóképesség-növekedés utolsó, és egyben legigénybevevőbb akadályán, a kortárs zenén. Mondanom sem kell, érzékeny idegrendszere ezt a próbát is kiállta. Utoljára légkalapácsok légiriadók fúrógépek, szövőgyárak, mentő- és tűzoltóállomások közelében látták. Most ott hallgatja a kortársakat. Már nem is kell hallania, (hallójáratai amúgyis elcsökevényesedtek, hát ugye a lárma, a nagy dinamika), de agytérfogata (már négy lovas) többszörösére növekedett, volt füle helyén terpeszkedik, és élvezi saját lelkének andalító monotóniáját.
Mirdroff
Barátságuk szinte olyan volt, mint az egypetéjű ikrek együvé tartozása, lakozást vettek egymás agyában, jelentgetvén a Vérpirospozsgás Magisternek, kitapintottak-e valami ellenséges eszmelárvát baráti elméikben. Hát persze, érthető, együtt sorvasztották tudásszomjukat a Gümnaszeion Galaktikósz tömegvonzástól görbült folyosóin. Tammarg volt a fej, Mirdroff a kéz, az egyik ideológus (ösztövér, kopasz, gömbfejű és süket stb.), a másik vérbeli sötétben-bújni-szeretne bürokrata, bár hajlamos volt a számmisztikára és a tüdőbajra, a bürökpoharat mégsem ő hörpintette ki (inkább őbelőle hörpintettek), nos ha épp nem pezsgőspohár, akkor külleme teljesen átlagos: két kéz, két láb, egy fej. Középmagas és köpcös. Seszínű szem és haj, brillanténnal lenyalt. (Körszakáll és Don Juan-jelleg)
Egy kis adalék még Oerdvigg Mir(ttoti)droff jelleméről egy igaz történet keretében, – mely reá legjellemzőbb – udvarlási szokásai fényében (ezen bizarr praxisa minden mostáni bajunk ősoka). Ugyanis Oerdvigg Mirdroff nem szenvedhette a szuverenitásra vágyó individuumokat, főleg ha dominák és vámpok is egyben, (tehát a női nem donokkal és macsókkal is rivalizáló képvisellői). Így a szép Vanda Geröyk Brün, – aki származásra és rangra nézve is felette állt, mert aeteroid volt és nem daimonoid, és nem az első fizetési osztályba tartozó, hanem fizetési osztályon felüli, és az Űrcirká1ógárdafőtisztképzó illusztris hallgatója – így triplán a bögyében volt. (Ráadásul nem igazán hanyagolható tény, hogy Mirdroff akkoriban egy szerencsétlen baleset folytán minden addig szerezett rangjától: – Ellenséges Eszméket Ellenőrző Hivatal okleveles agyvizsgálója – megfosztva csak egy pezsgőspohár). Merthogy, szerelmét – mely minden kicsinyessége ellenére őszinte volt –, Vanda G. Brün fennhéjázóan vetette el magától.
– „Elképesztő” – dünnyögte összeszorított részecskékkel. – „Majd móresre tanítom én ezt az elkényeztetett valküreredetűt, leendő űrhajóprancsnok alezredes-cicát. A teremburáját, nem vagyok én akárki, okleveles agyvizsgáló, ha jelenleg pohár is.” – dúlt-fúlt maradék idegnyúlványai között.
– „Fog ő még könyörögni, hogy hozzám jöhessen, (a gyengébbek kedvéért el kell mondjam, hogy most nem a láberedetű kémnőről, Vésztőy Brünhildaról, Hilda Geroyk Brünről van szó, aki császári bázisparancsnok-helyettes, és szintén alezredes volt, amíg nem lett renegát, hanem arról, a Vanda G. Brünről, akinek űr-főtiszti karrierje kettétört épp azon tragikomikus eseménysorozat miatt, amit ehelyütt megírni szándékozunk, akinek elveszett gyönyörű bal lábából született ő, Brünhilda, a szintúgy gyönyörűséges, a spionnő, akiről most ippeg nem írunk), hahotázott atomjai közé ékelődött lélekredői között. Furfángos-furmintos tervet agyalt ki, melyet biz’ meg is valósított:
A jóalakú vámpira (Vanda G. Brün) szuverenitási energiáját a maga totalitásában, önatomjain gerjesztve (mármint Mirdroffén, a pohárén) a hölgyfruska bal alsóvégtagjába térítette, amely teljes nagyságában (ó, valóban nagy volt, én csak tudom) és szépségében kisasszonyunk csinos arc- és agykoponyájától és egyéb szerveitől független életre kelt. Másképp fogalmazva: elhagyta őt (az anyahajót). Az ahol-kell-telt leányzó, mit sem vett észre, éppen gyöngyház díszítésű kerevetjén szunnyadt. (Elfáradt, hisz a frakkos öreggel táncikált egész éjjel.
Meghökkentő egy alak ez a frakkos öregúr, Ma.x Engel, ő egyébként az agg, bölcs kapus, az Univerzumból kizáródott tárgyak őre, tudják... no, aki azt a behemót kétfejű Küklópszot vezette, akinek a fejeiben tárolták Mirdroff és Tammarg lelkeit. Ugye, hogy tudják. Egyébként Ma.x Engel az ikerpár Vanda G. Brün és Hilda G. Brün szigorúan titkos segítő tisztje, – ezt ők persze nem is sejtik, – őrző és magyarázó angyaluk, Midhall fedőnéven és persze az itten összehordott hetet havnak is).
Vanda Geröyk Brün, a leendő dúskeblű alezredes (fedőnév: Szép Irén) fölébredt, indult volna a frakkos öreghez újra (ez a szimpátia zsigeri, csöppet sem tudatos), hogy ott pezsgőzzön, flörtöljön, riszáljon, és vonaglást vigyen végbe megintcsak. Erre méltatta Ma.x Engelt, de csak is mint femme fatale (prioritás a suska), (tudjuk, Mirdroffot erre sem). Nos, felpattant a kerevetről, (mely kerevet, ne feledd!) ám érzette valahol, hogy a megszokottnál nagyobb tereh, talán teljes pehelysúlya nehezül feledhetetlen jobb lábára, állása bizonytalan (már most kezd kettétörni a karier) – „Biztos túl sok pezsgőt ittam tegnap” – így Vanda magában, és gondolatát kísérendő flegmán legyintett, majd kevésbé félvállról ekként:
– „Talán nem is a pezsgő, hanem az az átkozott pezsgőspohár, oly furcsán csillogott rajta a lámpafény, mintha nézett volna, mintha engem nézett volna (mi már tudjuk mennyire igaza volt; ő még akkor nem), de egy pohár, hülyeség. Talán, ha elindulok, megszűnik ez a furcsa érzet.” – tanakodott magával magában (pedig nem ő Tanaka úr (főként mert kisasszony). Úgyis tett: bal lábbal lépett volna először, bal lábas volt ugyanis, de az a fránya bal alsó (nem zöld, nem piros, nem tök, nem makk) végtag meg se mozdult. Odanézett hát.
Szinte kővé vált. (Köddé azért még nem). Most látta… (de amit látott le nem írhatom, rettent a titok, penig errűl a borzalomrúl történt mán említés ezön íromány elébbi pagináin) –, és egyúttal egyensúlyát vesztve visszapottyant a kerevetre, ahonnan ugye útnak indult (fél lépést se tett meg). – „Csak álmodom” – sikoltozott-rikoltozott kétségbeesetten, s tapogatni kezdte altestét fentről lefelé, mintegy leltárt készítve, remélve, hogy nincs hiány, csak rossz álom) így: – „Darázs derekam, domború csípőm, kerek tomporom” – sorolta e testtájékok balsó részeit, motyogva, eszelősen, de aztán…
(Hát Szép Irén (Vanda), a leendő, dúskeblű, alezredestanonc alfelén csábosan feszülő ultrarövid mini bal fele a teljes bal comb, és annak folytatása híján üresen tátongott, mint egy fogatlan alligátorszáj).
Nos, ha már itt tartunk az önállósult (önállósított) bal láb el se köszönt (mint láttuk) karcsú gazdájától, búcsút sem intett a függetlenített függelék. A szép járószervet Mirdroff fogatta el, hamar véget ért a vágyott szabadság, – aranyhálóval cserkészte be.
Most jött el az ideje, hogy egy keveset újra Tammargról, a fejről, az Intersztelláris Kémelhárítási Szolgálat aligazgatójáról beszéljünk, ugyanis akkoriban, a nagy skizma (a bal láb elszakadása a jobb anyaszervezettől) idején bízták meg, hogy ő legyen a Világegyetem fagyott kriptáinak, másképp az Univerzum mélykútjának az őre, a felső hét lakat birtoklója, a smaragdszemű, szilíciumdongájú dongók ezredese, nos az ő szilíciumfullánkos pribékjeire lőcsölte Mirdroff (baráti szívesség) a Szép Irén-féle szakadár láb őrizetét (mint ismeretes, Tammarg azóta másutt aligazgató) aki nem más, mint a lett (Vanda lábából) Vésztőy Brünhilda. Most a lábról gügyögtem, nem Tammargról.)
Így már újra a jelenben: Tammarg, aki átölelte a hallható művészet teljességét, valami kegyből megfosztatott a zeneműélvezet fő akadályozójától, a hallástól, mellesleg, amikor annakelőtte ruhát cserélt, rossz helyen kapisgált; a Hatalomnak, akinek eddig színe habját habzsolta, most alulsó, elfedezett labirintusaival kénytelen ismerkedni, – tehát megújulása hamisnak bizonyult; ezért ki is szakadt a Létből egy időre. Akkor Mirdroff, látva, hogy barátja csúffá lett, bánatijedtében színházba kábította magát, hogy ott elrejtőzzön, mintha eleddig nem álarcokban vesztegelt volna.
Először csak egy-két köhintés. Talán a torkán akadt valami – a kés vagy valami más. Élete állomásai tele voltak állásokkal, mitöbb hivatásokkal, hivatástudatokkal: kardnyelő, vízköpő, tűzhányó. Nyelvével élesen élcelődőtt, metsző leheletével tűzbe borította a világot, szóáradatával eloltotta a tojásaikból alig kibújt tűzcsírákat
– „Elnézést, hölgyeim, uraim” azt hitte megzavarta az előadást, a nagy színjátékot.
Szeretne elbújni az átlag álarca mögött. Ó, igen onnan mozgatni a mozgathatókat. A Földet négy sarkából kifordítani. A nagy tűzijáték, az volt a mámorító. Világégések és jéghegylelkek viadala. Szaporodott a köhögések száma, egyre több, hangosabb.
Felháborodott tekintetek szegeződtek rá:
– „De uram, ha nem ért egyet, hagyja el…” – szóltak.
– „Kiüríttetem a termet” – recsegett a termetes jegykezelő.
Utolérte a gépezet karja őt is, amelyben most ő a hiányzó láncszem. Már rohamokban tör rá a köhögés. A tekintetek már szánakoznak:
– „Szegény köhögő – vajon miért köhög ő?”
– „Talán elszívták a levegőt előle.”
Morajlik egy emberként a publikum. Ez már a köz morálja. A rohamok rohamosabbak lettek. A mennyiségi változá-sokk átcsaptak minőségi változásba.
A sokk öhögés annyira megviselte a tágult légzőszervet – vet, hogy ahogy mondani szokás a tüdeje kiköpte őt, a nikotinos méregzsák – melynek felülete kiterítve több teniszpályát kitenne – nem tűrhetett már ilyen eszmetiszta egyedet, – és hatalmas lángcsóvák és üstökök közepette két sor közé huppant.
– „Nem szégyeli magát, még felgyújtja itt a színházat nekem, Thália szentélyét” – fortyant fel a jegykezelő.
– „Ó, bárdolatlatlan, (mert Bardo tödolt nem olvasott) nam hallotta önvizsgálatom belső párbeszédét? Magamba szálltam és most visszatértem, önmagamat megtalálva. A szám csak egy szám, a kapu, ahol kijöttem, eszmélésem elseje.”
És az előadás végét bizony kivárva, nem távozott elszánalmasan a tétova tovatűnés szalmaszánján.
Álarc, barátság, színház. Barátsága színház volt; teátrálisan rebbent Tammarg újra létező, gömbvillám idomú, de sok életre nem kelt ideát hordozó, tar koponyája felé, mikoris imígyen szólott hozzá:
– „Te itt? Aggódtam érted, te, csúffá lett csúfondár, miként, hogyan, hohó-hipp-hopp, azaz mimódon semmisültél-nihulIZALódtál szellentett szellemtest-képpé?”
– „Csakugyan aggódtál? Te hajdani pezsgős vacsora, idei szalontüdő, leendő tejes vöcsök.” Szólott, viszonzott amúgyan.
– „Süket, fül helyén agyat türemkedtető, inkább nézd a szpektákulumot! Imígyen szólott Nemzarathustra Mirdroff.
– „Te hajhagymahámozó hagymáz, óriás blöffeteg, főaggódnok.”
Nyikordult a másik.
– „Elég ebből mütyürök” – magaslott ki egy magaslat-terjedelmű egyed, kibontakozván a termetes jegykezelő maszkból és maskarából, azaz álcából, álarcból, jelmezből – no elég, hagyjam már abba – mondván amazt az előbbit, és tovább:
– „Mit heréskedtek itt, domború hasatokotokat, potrohotokat pöffesztvén homorú beszédekkel, egymás mély velője-valója ellen tobzódván. Menjetek, és keresvén keressétek az ellen spionját, keressétek a tetovált cirmos ciromzatot a kékre ütött-cocotte izomgépezetes ringyó bal, sajnos íves-míves-puha-feszes-tömör vérmirigy-combtőtökélyforma-húsos, kívánatos combozattő küllőjén.”
Az eddiglen szónokló öltözete Vérpiros-pozsgás Magisterhez méltó volt, ugyanis az ezidáig feddőző áljegykezelő maga a Vérpirospozsgás Magister, fején fekete sisakkal, arcát szintúgy űrszínű lélegeztő maszk takarta, amolyan Darth Vaderes, és az egész jelenet megintcsak egy éjjeli árnyalatú köpönyeggel volt tetézve.
Ekkor a két majdnem egypetéjű idődúlástól – talán utazástól – hígheréjű zugügynök így hajbókolt a fenyítő vezérkari főnökség előtt:
– „Igenis, Magister, megyünk megyünk. De miről ismerszik fel, ha tetováját rejtegeti – borotváját elővévén – bő szoknya alatt dédelgeti és szép küllemét torzítaná.”
– „Botorok soha, soha” – fortyan fel Vérpirospozsgás – „seggfejek, íme legújabb nyomozatom, íme a friss, ropogós személyleírás: angyalarc, hosszú, hóka haj, démontest: deli dudák, darázsderék, csuda csípő mint a darázs, csecse, cirmos combok, formás fenék, no mi kell még, a ruházata: hímringyóbőrből varrt kosztüm, amit feketére festett a feslett ám lábán rikító piros combközépig térdcsizma csak úgy feszül benne a combizma.”
E finom, horrorisztikus jelenettől a két beszédteljes zagyvátor úgy megrettent, – illetődött, hogy egyik bánatijedtéről, a másik egykori semmivel telítődöttségéről kívánt feledkezni, elkezdvén kitántorodni a fényes teátrumból.