1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Tammarg
(Ötödik nagy re­gény­rész­leg)

Most tör­té­nik meg Daedar Aky Tanmarg csúffálétele, test- és ru­ha-cse­ré­je, anya­gi bugy­rai át­sem­mi­sü­lé­se. Mint mind­nyá­jan em­lé­kez­he­tünk rá, a Vérpirospozsgás Magister ali­as Köz­ponty Ede in­tet­te őt óva is, hogy a spi­on­nőt; Vésztőy Brünhildát (Hil­da Geroyk Brunt; Van­da Geroyk Brün al­te­re­gó­ját Vésztőy, mert comb­tö­ve ön- és köz­vész) az intergalaktikus kém­nőt, a láb­ere­de­tű éterpéteri szi­rén­ama­zon fél­is­ten­nőt, – aki test­ből test­be sült, tes­te­sült, hús­ba hullt, quintessentialis, élő, gi­gá­szi elekt­ron­fel­hő éter­anyag­ba áz­tat­va, – él­ve fog­ja el a libidogyötört Mirdroff elől, hogy a nem te­tő­től tal­pig ép­ség szép­ség átadathassék Mikroszentségnek, a Spi­rál­for­gás-gép­agy Ala­pít­vány so­ros caesarjának hó­hé­ri ke­zé­re, nyil­vá­no­san fel­szab­dal­tat­ni.
Te­hát épp ha­za­fe­lé tar­tott Tammarg, arány­ta­la­nul nagy, tar­ra nyírt, sá­pa­tag ko­po­nyá­ja vi­rí­tott a se­tét si­ká­to­rok­ban. Ha­za is ért. Le­dőlt ta­ka­ros kis pam­lag­já­ra, és ott lel­ke­se­dett; tü­ze­se­dett az ügyért, a Magisterért, Mikroszentségért, szupragalaxishalmazuk fe­ke­te-lát­ha­tat­lan Caesarjáért, hitt; te­rel­te me­ta­fi­zi­kai sík­ra, csa­var­ta ide­ák­ba az alan­tast, igen hitt, annyi­ra hitt már az ide­o­ló­gi­á­ban, annyi­ra átszellemiesült, hogy őmaga szer­te­fosz­lott, el­tűnt, nem ma­radt őbe­lő­le sem­mi. Most ott le­beg a vi­lág­űr­ben, ret­teg­ve, hogy egy energiazmezőbe szé­dül­ve meg­szű­nik, az­az: nem lesz töb­bé nemlétező. Mos­ta­ná­ban mint sem­mi ré­ved egy te­kin­tet­be. Bi­zony nem hol­mi sem­mit­te­vés volt ez, pam­la­gon-he­nyé­lés, ha­nem sem­mi­vé le­vés.
Daedar Aky Tammarg je­len­leg sem­mi, az ösz­tö­vér és ko­pasz, egyéb­ként ko­po­nya­for­má­ja gömb, ez­zel is Pla­tón­ra utal­na, ugyan­is a ré­gi bölcs­nél ez a sza­bá­lyos test a tö­ké­le­tes­ség ido­ma. Ka­pott még egy le­he­tő­sé­get: sem­mi­sé­ge már­is meg­töl­tő­dött anyag­gal Most a ze­nét vá­lasz­tot­ta, ta­lán ezt is Pla­tón mi­att, mert az óko­ri öt­let-öt­lő (az öt­let annyi, mint idea), in­kább ezt a műveszetnemet pár­tol­ta Örült, hogy van, és már lé­te­ző tag­ja­it tak­tus­ra kez­det­te ráz­ni, mu­zi­ká­lis fej­lő­dé­se tö­ret­le­nül ha­la­dott elő­re, fel­te­he­tő­leg túl­zot­tan is.
Így hát Daedar Aky Tammarg az In­tersz­tel­lá­ris Kém­el­há­rí­tá­si Szol­gá­lat al­igaz­ga­tó­ja, a fej, a má­so­dik a Magister után, már na­pok óta ha­nya­gol­ta a macskatarka-szárnyas, izom­gé­pe­zet ő-úgy-tudja-még-cirmos-combtövű, pe­dig comb­ja-hul­laj­tott kém­nő fel­ku­ta­tá­sát; mert ő csak disz­kók­ba járt. Kö­dös éj­sza­ká­kon a tánc bó­dí­tot­ta kez­det­le­ges má­mor­ba. A ko­pár rit­mus egé­szé­ben át­ha­tot­ta - né­ha még gon­do­la­ta­it is. A fény- és hangkavalkádtól ne­mes és nem­te­len szer­vei, egész bel­ső ré­sze üte­me­sen moz­gott a fe­szes tak­tu­sok­ra. Tal­pá­ról a fe­je te­te­jé­re ál­lí­tot­ta ez a vad tem­pó, a vájt fü­lek­nek fáj­da­lom, ör­dön­gös dör­ge­de­lem.
De a jóízlés egy­re in­kább, – ahogy a lel­ki­is­me­ret szok­ta –, mar­dos­ta, tép­te min­de­nütt. Így kez­dett vissza­tán­col­ni az igé­nye­sebb mű­faj­ok­hoz. Be­le­vá­gott a rockéletformába. Be­le­ka­rolt egy mú­zsa, az egy­re szín­vo­na­la­sabb szó­la­mok nem­tő­je, s fel­jebb ra­gad­ta őt, egy­re fel­jebb. Hom­lo­kon csó­kol­ta őt, le­tö­röl­he­tet­le­nül. Elit kö­rök­ben már azt be­szél­ték:
– „Ott van min­den jazmegmozduláson.”
A ze­ne­ba­rát­ság de­le­jes ki­su­gár­zá­sa ki­véd­he­tet­len. Ér­te­ke­zést írt ilyen cím­mel: „A klasszi­kus ze­ne­hall­ga­tás ré­szecs­kéi és az agyi elekt­ron­su­gár­zá­sok fi­zi­kai-ké­mi­ai köl­csön­ha­tá­sa­i­nak abszolut hal­lást ser­ken­tő ha­tá­sá­ról.” Ter­mé­sze­te­sen már csak az úgy­ne­ve­zett ko­moly ze­nei kon­cer­te­ken ta­lál­hat­nánk meg, ha ke­res­nénk de ezt ver­jük ki a fe­jünk­ből.
Most jött el az ide­je an­nak, hogy át­ha­lad­jon a ze­nei be­fo­ga­dó­ké­pes­ség-nö­ve­ke­dés utol­só, és egy­ben legigénybevevőbb aka­dá­lyán, a kor­társ ze­nén. Mon­da­nom sem kell, ér­zé­keny ideg­rend­sze­re ezt a pró­bát is ki­áll­ta. Utol­já­ra lég­ka­la­pács­ok lé­gi­ri­a­dók fú­ró­gé­pek, szö­vő­gyá­rak, men­tő- és tűz­ol­tó­ál­lo­má­sok kö­ze­lé­ben lát­ták. Most ott hall­gat­ja a kor­tár­sa­kat. Már nem is kell hal­la­nia, (hal­ló­já­ra­tai amúgyis el­csö­ke­vé­nye­sed­tek, hát ugye a lár­ma, a nagy di­na­mi­ka), de agy­tér­fo­ga­ta (már négy lo­vas) több­szö­rö­sé­re nö­ve­ke­dett, volt fü­le he­lyén ter­pesz­ke­dik, és él­ve­zi sa­ját lel­ké­nek an­da­lí­tó mo­no­tó­ni­á­ját.

Mirdroff

Ba­rát­sá­guk szin­te olyan volt, mint az egy­pe­té­jű ik­rek együ­vé tar­to­zá­sa, la­ko­zást vet­tek egy­más agyá­ban, je­lent­get­vén a Vérpirospozsgás Magisternek, ki­ta­pin­tot­tak-e va­la­mi el­len­sé­ges esz­me­lár­vát ba­rá­ti el­mé­ik­ben. Hát per­sze, ért­he­tő, együtt sor­vasz­tot­ták tu­dás­szom­ju­kat a Gümnaszeion Galaktikósz tö­meg­von­zás­tól gör­bült fo­lyo­só­in. Tammarg volt a fej, Mirdroff a kéz, az egyik ide­o­ló­gus (ösz­tö­vér, ko­pasz, gömb­fe­jű és sü­ket stb.), a má­sik vér­be­li sötétben-bújni-szeretne bü­rok­ra­ta, bár haj­la­mos volt a szám­misz­ti­ká­ra és a tü­dő­baj­ra, a bü­rök­po­ha­rat még­sem ő hör­pin­tet­te ki (in­kább őbe­lő­le hör­pin­tet­tek), nos ha épp nem pezs­gős­po­hár, ak­kor kül­le­me tel­je­sen át­la­gos: két kéz, két láb, egy fej. Kö­zép­ma­gas és köp­cös. Se­szí­nű szem és haj, brillanténnal le­nyalt. (Kör­sza­káll és Don Juan-jelleg)

Egy kis ada­lék még Oerdvigg Mir(ttoti)droff jel­le­mé­ről egy igaz tör­té­net ke­re­té­ben, – mely reá leg­jel­lem­zőbb – ud­var­lá­si szo­ká­sai fé­nyé­ben (ezen bi­zarr pra­xi­sa min­den mostáni ba­junk ősoka). Ugyan­is Oerdvigg Mirdroff nem szen­ved­het­te a szu­ve­re­ni­tás­ra vá­gyó in­di­vi­duu­mo­kat, fő­leg ha dominák és vámpok is egy­ben, (te­hát a női nem donokkal és macsókkal is ri­va­li­zá­ló képvisellői). Így a szép Van­da Geröyk Brün, – aki szár­ma­zás­ra és rang­ra néz­ve is fe­let­te állt, mert aeteroid volt és nem daimonoid, és nem az el­ső fi­ze­té­si osz­tály­ba tar­to­zó, ha­nem fi­ze­té­si osz­tá­lyon fe­lü­li, és az Űrcirká1ógárdafőtisztképzó il­luszt­ris hall­ga­tó­ja – így trip­lán a bö­gyé­ben volt. (Rá­adá­sul nem iga­zán ha­nya­gol­ha­tó tény, hogy Mirdroff ak­ko­ri­ban egy sze­ren­csét­len bal­eset foly­tán min­den ad­dig sze­re­zett rang­já­tól: – Ellenséges Esz­mé­ket El­len­őr­ző Hi­va­tal ok­le­ve­les agy­vizs­gá­ló­ja – meg­foszt­va csak egy pezs­gős­po­hár). Mert­hogy, sze­rel­mét – mely min­den ki­csi­nyes­sé­ge el­le­né­re őszin­te volt –, Van­da G. Brün fenn­hé­já­zó­an ve­tet­te el ma­gá­tól.

– „El­ké­pesz­tő” – dünnyög­te össze­szo­rí­tott ré­szecs­kék­kel. – „Majd mó­res­re ta­ní­tom én ezt az el­ké­nyez­te­tett valküreredetűt, le­en­dő űrhajóprancsnok al­ez­re­des-ci­cát. A te­rem­bu­rá­ját, nem va­gyok én akár­ki, ok­le­ve­les agy­vizs­gá­ló, ha je­len­leg po­hár is.” – dúlt-fúlt ma­ra­dék ideg­nyúl­vá­nyai kö­zött.
– „Fog ő még kö­nyö­rög­ni, hogy hoz­zám jö­hes­sen, (a gyen­géb­bek ked­vé­ért el kell mond­jam, hogy most nem a láb­ere­de­tű kém­nő­ről, Vésztőy Brünhildaról, Hil­da Geroyk Brünről van szó, aki csá­szá­ri bá­zis­pa­rancs­nok-he­lyet­tes, és szin­tén al­ez­re­des volt, amíg nem lett re­ne­gát, ha­nem ar­ról, a Van­da G. Brünről, aki­nek űr-fő­tisz­ti kar­ri­er­je ket­té­tört épp azon tra­gi­ko­mi­kus ese­mény­so­ro­zat mi­att, amit ehe­lyütt meg­ír­ni szán­dé­ko­zunk, aki­nek el­ve­szett gyö­nyö­rű bal lá­bá­ból szü­le­tett ő, Brünhilda, a szin­túgy gyö­nyö­rű­sé­ges, a spi­on­nő, aki­ről most ippeg nem írunk),  ha­ho­tá­zott atom­jai kö­zé éke­lő­dött lé­lek­re­dői kö­zött. Furfángos-furmintos ter­vet agyalt ki, me­lyet biz’ meg is va­ló­sí­tott:
A jóalakú vámpira (Van­da G. Brün) szu­ve­re­ni­tá­si ener­gi­á­ját a ma­ga to­ta­li­tá­sá­ban, ön­atom­ja­in ger­jeszt­ve (már­mint Mirdroffén, a po­há­rén) a hölgy­frus­ka bal al­só­vég­tag­já­ba té­rí­tet­te, amely tel­jes nagy­sá­gá­ban (ó, va­ló­ban nagy volt, én csak tu­dom) és szép­sé­gé­ben kis­asszo­nyunk csi­nos arc- és agy­ko­po­nyá­já­tól és egyéb szer­ve­i­től füg­get­len élet­re kelt. Más­képp fo­gal­maz­va: el­hagy­ta őt (az anya­ha­jót). Az ahol-kell-telt le­ány­zó, mit sem vett ész­re, ép­pen gyöngy­ház dí­szí­té­sű ke­re­vet­jén szunnyadt. (El­fá­radt, hisz a frak­kos öreg­gel táncikált egész éj­jel.
Meg­hök­ken­tő egy alak ez a frak­kos öreg­úr, Ma.x Engel, ő egyéb­ként az agg, bölcs ka­pus, az Uni­ver­zum­ból ki­zá­ró­dott tár­gyak őre, tud­ják... no, aki azt a be­he­mót két­fe­jű Küklópszot ve­zet­te, aki­nek a fe­je­i­ben tá­rol­ták Mirdroff és Tammarg lel­ke­it. Ugye, hogy tud­ják. Egyéb­ként Ma.x Engel az iker­pár Van­da G. Brün és Hil­da G. Brün szi­go­rú­an tit­kos se­gí­tő tiszt­je, – ezt ők per­sze nem is sej­tik, – őr­ző és ma­gya­rá­zó an­gya­luk, Midhall fe­dő­né­ven és per­sze az it­ten össze­hor­dott he­tet havnak is).
Van­da Geröyk Brün, a le­en­dő dús­keb­lű al­ez­re­des (fe­dő­név: Szép Irén) föl­éb­redt, in­dult vol­na a frak­kos öreg­hez új­ra (ez a szim­pá­tia zsi­ge­ri, csöp­pet sem tu­da­tos), hogy ott pezs­gőz­zön, flörtöljön, ri­szál­jon, és vo­nag­lást vi­gyen vég­be megintcsak. Er­re mél­tat­ta Ma.x Engelt, de csak is mint femme fatale (pri­o­ri­tás a sus­ka), (tud­juk, Mirdroffot er­re sem). Nos, fel­pat­tant a ke­re­vet­ről, (mely ke­re­vet, ne fe­ledd!) ám ér­zet­te va­la­hol, hogy a meg­szo­kott­nál na­gyobb tereh, ta­lán tel­jes pe­hely­sú­lya ne­he­zül fe­led­he­tet­len jobb lá­bá­ra, ál­lá­sa bi­zony­ta­lan (már most kezd ket­té­tör­ni a karier) – „Biz­tos túl sok pezs­gőt it­tam teg­nap” – így Van­da ma­gá­ban, és gon­do­la­tát kí­sé­ren­dő fleg­mán le­gyin­tett, majd ke­vés­bé fél­váll­ról ek­ként:
– „Ta­lán nem is a pezs­gő, ha­nem az az át­ko­zott pezs­gős­po­hár, oly fur­csán csil­lo­gott raj­ta a lám­pa­fény, mint­ha né­zett vol­na, mint­ha en­gem né­zett vol­na (mi már tud­juk mennyi­re iga­za volt; ő még ak­kor nem), de egy po­hár, hü­lye­ség. Ta­lán, ha el­in­du­lok, meg­szű­nik ez a fur­csa ér­zet.” – ta­na­ko­dott ma­gá­val ma­gá­ban (pe­dig nem ő Tanaka úr (fő­ként mert kis­asszony). Úgy­is tett: bal láb­bal lé­pett vol­na elő­ször, bal lá­bas volt ugyan­is, de az a frá­nya bal al­só (nem zöld, nem pi­ros, nem tök, nem makk) vég­tag meg se moz­dult. Oda­né­zett hát.
Szin­te kő­vé vált. (Köd­dé azért még nem). Most látta… (de amit lá­tott le nem ír­ha­tom, ret­tent a ti­tok, penig errűl a borzalomrúl tör­tént mán em­lí­tés ezön íromány elébbi pa­gi­ná­in) –, és egyút­tal egyen­sú­lyát veszt­ve vissza­pottyant a ke­re­vet­re, ahon­nan ugye út­nak in­dult (fél lé­pést se tett meg). – „Csak ál­mo­dom” – si­kol­to­zott-ri­kol­to­zott két­ség­beeset­ten, s ta­po­gat­ni kezd­te al­test­ét fent­ről le­fe­lé, mint­egy lel­tárt ké­szít­ve, re­mél­ve, hogy nincs hi­ány, csak rossz álom) így: – „Da­rázs de­re­kam, dom­bo­rú csí­pőm, ke­rek tom­po­rom” – so­rol­ta e test­tá­jé­kok balsó ré­sze­it, mo­tyog­va, esze­lő­sen, de aztán…
(Hát Szép Irén (Van­da), a le­en­dő, dús­keb­lű, alezredestanonc al­fe­lén csá­bo­san fe­szü­lő ult­ra­rö­vid mi­ni bal fe­le a tel­jes bal comb, és an­nak foly­ta­tá­sa hí­ján üre­sen tá­ton­gott, mint egy fo­gat­lan al­li­gá­tor­száj).
Nos, ha már itt tar­tunk az önál­ló­sult (önál­ló­sí­tott) bal láb el se kö­szönt (mint lát­tuk) kar­csú gaz­dá­já­tól, bú­csút sem in­tett a füg­get­le­ní­tett füg­ge­lék. A szép já­ró­szer­vet Mirdroff fo­gat­ta el, ha­mar vé­get ért a vá­gyott sza­bad­ság, – arany­há­ló­val cser­kész­te be.

Most jött el az ide­je, hogy egy ke­ve­set új­ra Tammargról, a fej­ről, az In­tersz­tel­lá­ris Kém­el­há­rí­tá­si Szol­gá­lat al­igaz­ga­tó­já­ról be­szél­jünk, ugyan­is ak­ko­ri­ban, a nagy skizma (a bal láb el­sza­ka­dá­sa a jobb anya­szer­ve­zet­től) ide­jén bíz­ták meg, hogy ő le­gyen a Vi­lág­egye­tem fa­gyott krip­tá­i­nak, más­képp az Uni­ver­zum mély­kút­já­nak az őre, a fel­ső hét la­kat bir­tok­ló­ja, a sma­ragd­sze­mű, szi­lí­ci­um­don­gá­jú don­gók ez­re­de­se, nos az ő szi­lí­ci­um­ful­lán­kos pri­bék­je­i­re lő­csöl­te Mirdroff (ba­rá­ti szí­ves­ség) a Szép Irén-fé­le sza­ka­dár láb őri­ze­tét (mint is­me­re­tes, Tammarg az­óta má­sutt al­igaz­ga­tó) aki nem más, mint a lett (Van­da lá­bá­ból) Vésztőy Brünhilda. Most a láb­ról gü­gyög­tem, nem Tammargról.)
Így már új­ra a je­len­ben: Tammarg, aki át­ölel­te a hall­ha­tó mű­vé­szet tel­jes­sé­gét, va­la­mi kegy­ből meg­fosz­ta­tott a ze­ne­mű­él­ve­zet fő aka­dá­lyo­zó­já­tól, a hal­lás­tól, mel­les­leg, ami­kor annakelőtte ru­hát cse­rélt, rossz he­lyen kapisgált; a Ha­ta­lom­nak, aki­nek ed­dig szí­ne hab­ját hab­zsol­ta, most alul­só, el­fe­de­zett la­bi­rin­tu­sa­i­val kény­te­len is­mer­ked­ni, – te­hát meg­úju­lá­sa ha­mis­nak bi­zo­nyult; ezért ki is sza­kadt a Lét­ből egy idő­re. Ak­kor Mirdroff, lát­va, hogy ba­rát­ja csúf­fá lett, bá­nat­ijed­té­ben szín­ház­ba ká­bí­tot­ta ma­gát, hogy ott el­rej­tőz­zön, mint­ha eled­dig nem ál­arc­ok­ban vesz­te­gelt vol­na.

Elő­ször csak egy-két kö­hin­tés. Ta­lán a tor­kán akadt va­la­mi – a kés vagy va­la­mi más. Éle­te ál­lo­má­sai te­le vol­tak ál­lá­sok­kal, mitöbb hi­va­tá­sok­kal, hi­va­tás­tu­da­tok­kal: kard­nye­lő, víz­kö­pő, tűz­há­nyó. Nyel­vé­vel éle­sen élcelődőtt, met­sző le­he­le­té­vel tűz­be bo­rí­tot­ta a vi­lá­got, szó­ára­da­tá­val el­ol­tot­ta a to­já­sa­ik­ból alig ki­bújt tűz­csí­rá­kat
– „El­né­zést, höl­gye­im, ura­im” azt hit­te meg­za­var­ta az elő­adást, a nagy szín­já­té­kot.
Sze­ret­ne el­búj­ni az át­lag ál­ar­ca mö­gött. Ó, igen on­nan moz­gat­ni a moz­gat­ha­tó­kat. A Föl­det négy sar­ká­ból ki­for­dí­ta­ni. A nagy tű­zi­já­ték, az volt a má­mo­rí­tó. Vi­lág­égé­sek és jég­hegy­lel­kek vi­a­da­la. Sza­po­ro­dott a kö­hö­gé­sek szá­ma, egy­re több, han­go­sabb.
Fel­há­bo­ro­dott te­kin­te­tek sze­ge­ződ­tek rá:
– „De uram, ha nem ért egyet, hagy­ja el…” – szól­tak.
– „Ki­ürít­te­tem a ter­met” – re­cse­gett a ter­me­tes jegy­ke­ze­lő.
Utol­ér­te a gé­pe­zet kar­ja őt is, amely­ben most ő a hi­ány­zó lánc­szem. Már ro­ha­mok­ban tör rá a kö­hö­gés. A te­kin­te­tek már szá­na­koz­nak:
– „Sze­gény kö­hö­gő – va­jon mi­ért kö­hög ő?”
– „Ta­lán el­szív­ták a le­ve­gőt elő­le.”
Mo­raj­lik egy em­ber­ként a pub­li­kum. Ez már a köz mo­rál­ja. A ro­ha­mok ro­ha­mo­sab­bak let­tek. A mennyi­sé­gi változá-sokk át­csap­tak mi­nő­sé­gi változásba.
A sokk öhögés annyi­ra meg­vi­sel­te a tá­gult lég­ző­szer­vet – vet, hogy ahogy mon­da­ni szo­kás a tü­de­je ki­köp­te őt, a ni­ko­ti­nos mé­reg­zsák – mely­nek fe­lü­le­te ki­te­rít­ve több te­nisz­pá­lyát ki­ten­ne – nem tűr­he­tett már ilyen eszmetiszta egye­det, – és ha­tal­mas láng­csó­vák és üs­tö­kök kö­ze­pet­te két sor kö­zé hup­pant.
– „Nem szégyeli ma­gát, még fel­gyújt­ja itt a szín­há­zat ne­kem, Thália szen­té­lyét” – for­tyant fel a jegy­ke­ze­lő.
– „Ó, bárdolatlatlan, (mert Bardo tödolt nem ol­va­sott) nam hal­lot­ta ön­vizs­gá­la­tom bel­ső pár­be­széd­ét? Ma­gam­ba száll­tam és most visszatér­tem, ön­ma­ga­mat meg­ta­lál­va. A szám csak egy szám, a ka­pu, ahol ki­jöt­tem, esz­mé­lé­sem el­se­je.”
És az elő­adás vé­gét bi­zony ki­vár­va, nem tá­vo­zott elszánalmasan a té­to­va to­va­tű­nés szal­ma­szán­ján.
Ál­arc, ba­rát­ság, szín­ház. Ba­rát­sá­ga szín­ház volt; te­át­rá­li­san reb­bent Tammarg új­ra lé­te­ző, gömb­vil­lám ido­mú, de sok élet­re nem kelt ide­át hor­do­zó, tar ko­po­nyá­ja fe­lé, mikoris imí­gyen szó­lott hoz­zá:
– „Te itt? Ag­gód­tam ér­ted, te, csúf­fá lett csúfondár, mi­ként, ho­gyan, ho­hó-hipp-hopp, az­az mimódon semmisültél-nihulIZALódtál szel­len­tett szel­lem­test-kép­pé?”
– „Csak­ugyan ag­gód­tál? Te haj­da­ni pezs­gős va­cso­ra, idei sza­lon­tü­dő, le­en­dő te­jes vö­csök.” Szó­lott, vi­szon­zott amúgyan.
– „Sü­ket, fül he­lyén agyat tü­rem­ked­te­tő, in­kább nézd a szpektákulumot! Imí­gyen szó­lott Nemzarathustra Mirdroff.
– „Te haj­hagy­ma­há­mo­zó hagy­máz, óri­ás blöffeteg, főaggódnok.”
Nyi­kor­dult a má­sik.
– „Elég eb­ből mü­tyü­rök” – ma­gas­lott ki egy ma­gas­lat-ter­je­del­mű egyed, ki­bon­ta­koz­ván a ter­me­tes jegy­ke­ze­lő maszk­ból és mas­ka­rá­ból, az­az ál­cá­ból, ál­arc­ból, jel­mez­ből – no elég, hagy­jam már ab­ba – mond­ván amazt az előb­bit, és to­vább:
– „Mit heréskedtek itt, dom­bo­rú hasatokotokat, pot­ro­ho­to­kat pöffesztvén ho­mo­rú be­szé­dek­kel, egy­más mély ve­lő­je-va­ló­ja el­len tob­zód­ván. Men­je­tek, és ke­res­vén ke­res­sé­tek az el­len spi­on­ját, ke­res­sé­tek a te­to­vált cir­mos ciromzatot a kék­re ütött-cocotte izom­gé­pe­ze­tes rin­gyó bal, saj­nos íves-míves-puha-feszes-tömör vér­mi­rigy-combtőtökélyforma-húsos, kí­vá­na­tos combozattő kül­lő­jén.”
Az ed­dig­len szó­nok­ló öl­tö­ze­te Vérpiros-pozsgás Magisterhez mél­tó volt, ugyan­is az ezidáig fed­dő­ző áljegykezelő ma­ga a Vérpirospozsgás Magister, fe­jén fe­ke­te si­sak­kal, ar­cát szin­túgy űr­szí­nű lélegeztő maszk ta­kar­ta, amo­lyan Darth Vaderes, és az egész je­le­net megintcsak egy éj­je­li ár­nya­la­tú kö­pö­nyeg­gel volt te­téz­ve.
Ek­kor a két majd­nem egy­pe­té­jű idő­dú­lás­tól – ta­lán uta­zás­tól – híg­he­ré­jű zug­ügy­nök így haj­bó­kolt a fe­nyí­tő ve­zér­ka­ri fő­nök­ség előtt:
– „Igen­is, Magister, me­gyünk me­gyünk. De mi­ről is­mer­szik fel, ha tetováját rej­te­ge­ti – bo­rot­vá­ját elő­vé­vén – bő szok­nya alatt dé­del­ge­ti és szép kül­le­mét tor­zí­ta­ná.”
– „Botorok so­ha, so­ha” – for­tyan fel Vérpirospozsgás – „segg­fe­jek, íme leg­újabb nyo­mo­za­tom, íme a friss, ro­po­gós sze­mély­le­írás: an­gyal­arc, hosszú, hó­ka haj, dé­mon­test: de­li du­dák, da­rázs­de­rék, csu­da csí­pő mint a da­rázs, cse­cse, cir­mos com­bok, for­más fe­nék, no mi kell még, a ru­há­za­ta: hímringyóbőrből varrt kosz­tüm, amit fe­ke­té­re fes­tett a fes­lett ám lá­bán ri­kí­tó pi­ros comb­kö­zé­pig térd­csiz­ma csak úgy fe­szül ben­ne a comb­iz­ma.”
E fi­nom, horrorisztikus je­le­net­től a két beszédteljes zagyvátor úgy meg­ret­tent, – il­le­tő­dött, hogy egyik bá­nat­ijed­té­ről, a má­sik egy­ko­ri sem­mi­vel te­lí­tő­dött­sé­gé­ről kí­vánt fe­led­kez­ni, el­kezd­vén ki­tán­to­rod­ni a fé­nyes te­át­rum­ból.