Én már pontosan tudom, hogy mi a különbség a jó író és nagy író között. A jó író mindent képes megírni, de nem képes varázslatot produkálni. Jó íróból sok futkos ezen a világon, nagy íróból kevés. Hogy Láng Zsolt nagy író, az menten világossá vált számomra A szomszéd nő elolvasása után. Olyan lelkiállapotba kerültem, ami még csak akkor esett meg velem, amikor Dosztojevszkij, Karamazov testvérek című regényével delektálódtam, s utána hetekig nem voltam képes egy másik könyvet levenni a polcról, onnan, ahol kedvenc szerzőim sorakoznak. Az volt az érzésem, hogy egy másik író olvasatával „Dosztót” csalom meg. S lám, ez az érzés kísértett meg A szomszéd nő elolvasása után is. Estelente, de hetekig, csak ezt a könyvet húztam közel magamhoz. Egyéb nem érdekelt; az egyéb azt jelentette volna, hogy hiszen én Láng Zsoltot csalom meg. És erre nem vetemedtem rá. Szinte naplószerűen, írogattam a szerzőnek újabb és újabb felkiáltó jeleimet. Mert a lelkem megtelt kis, piros felkiáltójelekkel. Időbe tellett, amíg felépültem az olvasás adta megrázkódtatásból. A nagy író területét újra és újra fel kell fedeznünk, be kell laknunk. Lelkibetegséghez hasonló állapot ez, olyan, mint egy drog adta mánia, mámor, újra és újra hozzányúl az ember. Szerettem az első olvasás után Thomas Mann Lotte Weimarban című könyvét. A szerző ezt a könyvét egy másik regényfolyam között írta, s benne van a naplójában, hogy a lelke csordulásig volt örömmel, hogy estelente begyűjtötte a családját az ebédlőbe és felolvasta nekik az aznap elkészült fejezetet. Nekem elsősorban abból fakadt az ámulatom, ahogyan Thomas Mann behozta az én kis lakásomba az Ember Goethét. Semmi csináltság, minden egyszerű, emberi és letisztult. S majd aztán a József Attila-centenárium alkalmával kiderítettem, hogy 1937-ben, amikor Thomas Mann Pesten járt, ebből a könyvéből olvasott fel. Ez igen, ez még a nagy hír. Eldédelgettem napokig. Tehát szeretet dolgában egyhúron pendülünk. József Attila verset írt Thomas Mannhoz, amit a hatalmasság nem engedett meg felolvasnia, de ő (beszélt németül), lefordította a verset s az író kezébe tette le a kéziratot. A találkozó a Magyar Színházban zajlott le. Miután Thomas Mann elolvasta az ódát, elsodródtak egymás mellől. De bezzeg Vágó Márta nem sodródott el, sőt csevelyt is folytatott az íróval, aki azt kérdezte: „Egymáshoz tartoznak? Vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámenni. Azt hiszem mániás-depressziós, vagy még rosszabb… Én attól tartok, hogy egészen komoly a dolog. Orvosi segítségre van szüksége.” Ergo Thomas Mann kissé lekezelte, kissé elárulta József Attilát. Aztán a múló napokkal enyhült a mérgem árulásügyben. Most újfent csak arra gondolok: ő hagyta ránk az „Ember Goethét”.
De visszatérve Láng Zsolthoz – az ő utolsó két könyvéhez. Bármennyire is fogva tartottak ezek a könyvek, nem voltam olyan balga, hogy az író tehetségforrásának a titka után kajtassak. Egy pillanatig sem hittem olyasmit, hogy egyszer eljuthatnék oda – mármint a tehetségforráshoz –, s valamint el is tudnék kobozni tőle. Én maradok azzal, amit Salem Alechem hagyott ránk, aki a tehetségén kívül okos zsidó is volt: a tehetség olyan, mint a pénz, vagy van belőle neked, vagy nincs. Hát ennyi az egész. Dixit. Vagyok annyira gyakorló író, hogy felmérjem: én, személy szerint, nem mennék sokra egy másik író titkaival. Ez mindenki magánügye. Én el voltam bűvölve Láng Zsoltnak a legutóbbi két könyvétől. Tetőtől talpig. S a Berlinév még jobban elmélyítette bennem a hitet: Láng Zsolt nagy író. A sors furcsa fricskája volt, hogy már túl a negyvenen őt nem halmozták el irodalmi díjakkal. Éveken át itthon és Magyarországon szinte röpködtek az irodalmi díjak nála jóval fiatalabb (kétségtelenül tehetséges) szerzőknek, olyanoknak is, akik egyelőre ígéretek. S végre aztán, az utolsó félévben, három rangos irodalmi díjat sepert be. Legfőbb ideje volt. Díjakat olyanoknak érdemes adni, akiknek még van életidejük a bizonyításra.
A Székelyföld 2005. májusi számában két jó, elegáns írás méltatja Láng Zsolt könyveit. Kicsit későn, de nem kifutva az időből. Hozzám az Orbók Ilona írása van közelebb, valahogy felfedezem benne feledhetetlen barátaimnak, Varró Ilonának és Székely Jánosnak a hatását, hiszen az ő unokájukról, Toki lányuk lányáról van szó. S most az is átfut gondolataimban némi csodálattal, némi irigységgel, hogy Istenem, amikor Mircea Cărtărescunak piacra dobják (főleg a Humanitas kiadó) egyik-másik könyvét, valóságos szindróma tör ki, magyarázzák, méltatják, felmutatják, büszkék rá. Sajnos mi, magyarok, tartózkodóbbak vagyunk. Az öreg kritikusok kihaltak, elöregedtek, talán elfáradtak, a fiatal generáció most van kialakulóban. Csodálatosan okos, jól képzett, világot járt fiatalok írnak kritikát, legtöbbjüknek dupla keresztnevük van, s ezért én, az öreg hölgy, aki vagyok, nehezen tartom észben a nevüket, de van valami magasröptű az írásainkban, mintha nem is az olvasónak, hanem egymásnak írnának. Kevés esszéből vetődik világosság arra, miről is szól a könyv, miért keressem, miért szeressem. De hát ahogyan a jó prózaírásnak be kell érnie, ugyanúgy a jó, értő, magyarázó kritikának is. Idő kérdése az egész.
Szóval nálunk, magyaroknál nem visszük túlzásba az írók újra- és újrafelfedezését. Pedig akadnak manapság is írók, akik méltók rá.
Olaszországban minden héten egy nap felolvasnak Dantétól, aki betéved oda, az felolvashat a saját felfogásában. Nálunk is volt felolvasónap Esterházyból, Wass Albertből. Azt kérdem én: miért ne lenne itt az ideje, hogy Láng Zsoltból is felolvassunk?
Peru elnöke gondolt egy nagyot, és Cervantes könyvének 400. évfordulóján a Don Quijotéből egy millió példányt rendelt, azzal a szándékkal, hogy azt majd ő szépen kiosztja a pórnép között. Gondolom, egymillió könyvet megvásárolni nem bagatell összeg, de ha a lelkek építéséről van szó, akkor megéri.
A német kancellár, Gerhard Schroeder 2004-ben, Berlinben konferenciát hívott egybe, témája: a kultúra terjesztése az Európai Unió országaiban. Már maga a konferencia vezérmondata is ígéretesei: adjunk egy lelket, Európának! Azóta már a spanyolok, a franciák, a lengyelek is felzárkóztak a kezdeményezéshez. Rövidesen Budapesten is lesz egy hasonló konferencia: írókkal együtt, Európáért! Az ilyen hírek jó napokat szereznek nekem.
S miközben igyekszem elrendezni magamban a Berlinév írásait, azon meditálok, kihez is hasonlítsam ezt az alkotót? Láng Zsolt felmondja nekünk Berlint, hogy kedvet fakasszon odazarándokolnunk, szíven talál, pedig nem ez a szándéka, ő egyszerűen csak a saját, különbejáratú szívét akarja felmutatni nekünk. Érett, sokat tudó író keze van a dologban, teremtő író, aki saját magát teremti meg és mutatja fel nekünk. Hála Istennek, ezeknek az írásoknak semmi köze a textualista posztmodernséghez, csak a saját jól definiált, elegáns egyéniségéhez van köze. És világos, hogy a jó irodalomnak mágneses vonzása van.
Láng Zsolt nem riad vissza történeteket mesélni, önfeledten mesélni, nem fél attól, hogy ezeket a mininovellákat hétköznapi ruhában prezentálja, s ebből a kendőzetlen őszinteségből aztán varázslat fakad. Az olvasó azt gondolja: lám, lám, hiszen mindez velem is megeshetett volna. S így lesz aztán az egyszemélyes látásmódból rálátás a világra. Láng Zsolt nem tévelyeg a hétköznapok banalitásai között, hanem feltálalja azt, ami ezeken túlmutat. Aztán az író magánfogadása / minden írásban eljön a hirtelen rövidzárlat, csak úgy bent, a lélek mélyén, s ilyenkor dobódik felszínre az egyedi. Ezt megtalálni tehetség és írásművészet kérdése.
Az is felvetődött bennem, hogy Láng Zsolt mitől prózaíró? El tudja hitetni az olvasóval, hogy osztozkodik vele. Kis élményekben, nagy élményekben és a hordalékban. Ez a Láng-féle titok nyitja. Tehát igenis lehetséges a hétköznapok szintjén, nem rendkívüli tettekkel rávilágítani az egyedire, amit aztán a nem-múló-pillanathoz sorolhatunk. Ennyi hétköznap láttán még Isten is sírva fakadna. De elvégre, ha minden hétköznapban felvillan egy fénysugár, akkor az a nap már nem elveszett nap, arra már emlékezni fogunk. S ha már „könyvbe is van írva”, akkor egészen biztos.
A Berlinév olvasata után még fel kell fedezni Berlint? Még maradt benne felfedezni való? Ez a könyv nem turistakalauz, ez a könyv lelki lépték az emberek felé, akik belakják ezt a várost. Ehhez viszont időre volt szüksége Láng Zsoltnak, az írónak s a vele testközelből menetelő családjának, mert diszkréten, de ők is jelen vannak, mindvégig jelen. Ismertem egy elég jó költőt, s a feleségének úgy kellett főznie a konyhában, hogy Isten ments, ételszag csapódjék a szobába. A költő ihlete attól menten elillant. Hála Istennek, Láng Zsolt nem ilyen érzékenykedő lélek, ő nem érzékenykedik a hétköznapok odőrjétől.
Humbold óta kissé megsápadt Párizs egyeduralma az európai kultúrában s átköltözött Berlinbe, az ottani zsidó–német szalonokba. Láng Zsolt egyszemélyes irodalmi szalon. Könyve 89. oldalán bevallja: a fejemről kellene írnom, nem a napokról. Belülről bemutatni ezt a helyet, ahol ez a város megvan, csakhogy. A várost Édenhez hasonlítja, és sikerül neki otthonosan mozognia ebben az Édenben. S amíg a Berlinévvel bíbelődöm, sietve fellapozom A szomszéd nőből az indiai nőkről szóló novellát. A nő mind lelkileg, mind testileg penetrálhatatlan. De ad Isten egy olyan éjszakát, amikor az író ott térdepel a nő fekhelye mellett és megsimogatja a melle környékét, s akkor az ujjai varratszálakat tapintanak. Kipattan a szánalom: hiszen ez a gyönyörű nő valószínűleg hót-beteg. S a szánalomtól már csak egy lépés marad a katarzisig. Ezt minden valamirevaló prózaíró tudja. Döbbenetes a katarzisa a Pesten játszódó novellának is, hőse sarkokban kuksolva szomorkodik, honvágya van, s úgy látszik, ez már oldhatatlan, egészen addig, amíg az idegen földön meg nem pillantja az első havat. Az első hó akkora örömet lop a szívébe, hogy oldódik minden szorongása.
Nekem is volt hasonló élményem Jerevánban, amikor először megpillantottam a havas Ararátot. Egészen mélyről tört fel belőlem a kiáltás: mi ez?! Aztán egy másik élmény torlódik elém, a karomon hordozom a húgom csöppnyi kislányt, Pólikát, és váratlanul havazni kezd a Baragánon. A gyerek boldogan kacag: szemébe, szájába bele, mi ez?! Mi lenne kisgyöngyöm, életed első hava.
S aztán volt egy olyan álmatlan éjszakám, amikor elébem tódult az én berlini emlékeim sora. Hétnyi időben zajlott le minden. Huszár Sándor, aki akkor éppen tisztségviselő volt az Írószövetségben, 1980-ban kiharcolt nekem egy berlini utat. Na most, ha elgondolom, hogy Huszár úr nem sokra taksált engemet, sose hívott meg A Hét főszerkesztői irodájába paláverezni, évekig nem kért tőlem írást, sőt apró, amolyan röhögtetős vicceket gyártott rólam, amiből az derült ki, hogy ő milyen nagy író és én milyen ostoba és tehetségtelen vagyok. Én sose reagáltam le ezeket a vicceket. Persze akadtak bőven terjesztői is, akik visszamondtak nekem mindent. Nos, ettől függetlenül, mint tisztségviselő hozzám korrekt volt. Aztán, amikor Márki Zoltán hatvanéves lett, cikket kért tőlem Márkiról. Egy fricska Márkinak, egy fricska nekem. Sebaj, megírtam a cikkeket, meg is jelent, és Márki, aki éppen akkor a vásárhelyi klinikán feküdt, már nem is tudom hányadik veseműtétje után, rögtön felhívott telefonon. „Tóth, magának nemcsak szíve van, de maga egyáltalán nem ostoba…” Ha nagyon meghatódott valamitől, mindig magázott. Különben tegező viszonyban és nagyon jó barátságban voltunk. Az ő kisiklott, szerencsétlen költői pályája és élete most is fáj nekem, az elmúlása szintén. Nem tudok napirendre térni felette. Jobb sorsot érdemelt volna.
Huszár urat akkor se gyűlöltem meg, amikor az én Berlinhetem rommá dőlt össze. Akkoriban az volt a szokás, hogy az Írószövetség csoportosan utaztatta külföldre a tagokat. Nos, én egy békés, moldvai irodalomtörténésszel és C. úrral, a bukaresti egyetem egyik tanárával kerültem egy csoportba. Az egyetemi tanár jókora demizsonnal szállt fel a vonatra, s abban hamisítatlan, piteşti cujkalőre volt. A cujkát Berlinben kitöltötte flaskába, és menetközben meg-meghúzogatta. Napon felforrt, meleg cujka szaga terjengett köröttünk, amit a német írókollégák menten felszaglintottak. Honnan tudhatták volna, hogy melyikük a bűz forrása? Egyik este a két román kolléga revüt akarta megnézni, én lemondtam a műélvezetről. Hazajövet elhaladtak az én ajtóm előtt, és C. úr bekopogtatott: „Mi az, maga főz is? Nekünk is főzhetne…”, „Szívesen, ha jól megfizetik, én még a fehérneműjüket is kimosom. Van nekem egy kedvenc magyar nótám: leszek a cselédje…” Erre aztán a moldvai úriember kolléga megnyikkant, s vonszolta kifelé a szemem elől C. urat. Érthető, hogy én ott, Berlinben csak úgy bandukoltam a két kolléga nyomában. Aztán a kilencvenes években C. úr kilépett a politikai porondra és véresszájú magyarfaló lett. Gondolom, ez nem egyik napról a másikra állt be nála, csírájában már ott szunnyadhatott benne a Berlinhét napjai alatt is.
S a Berlinhétnek még voltak lealázó pillanatai. Nekem költőpénzem nem volt, illetve nagyon kevés, a betévő falatra se elegendő. Valahányszor közjárműre szálltam, nem váltottam jegyet. Szemrevételeztem a német pénzérméket és rájöttem, hogy pont olyanok, mint a mi banisaink. Bedobtam a dobozba egy román banist, s az automata kidobott egy valódi, német bilétát. A tolmács, a temesvári Frau Schiller rámkiáltott: „Frau Tóth, van magának fogalma, hogy maga most mit művel?!” Angyali nyugalommal válaszoltam: „Világos, hogy van, nem vagyok idióta, de már a Bibliában meg vagyon írva: ne verj meg, Uram, szegénységgel, hogy ne Kelljen lopnom…” Erre a hölgy hosszú hallgatás után felsóhajtott: „Hát létezik nagyobb nyomor, mint ez a miénk…”
Az egész Kelet-Németország tele volt oroszokkal. Mindenütt feltűntek a puha szárú csizmát és nagy tányérsapkát viselő orosz tisztek, a fekete ruhás és organdin masnis iskolás lányok. Mindannyian jó hangosan és kizárólag oroszul beszéltek, hadd lássa a nép, hogy ki az úr. Frau Schiller figyelmeztetett, hogy a cikkcakkos berlini falhoz ne merészkedjek közel, mert előtte a földsávot aláaknázva. Irgalom Atyja, ne hagyj el! Nesze neked, feledhetetlen Berlinhét!
Németországi utam nagy élménye az erfurti dóm volt, ugyanis ott várt rám a római Madonna. Ez egy masszív kődarabból kifaragott, ténsasszony alakú szentség, amit a római katakombákból hoztak el ide. Ugyebár a katakombákban még nyoma se lehetett a reneszánsz erősen stilizált Madonnájának. Én azt kértem a római Madonnától, hogy járjon közbe Istennél ellenségeim bűneinek a bocsánatért. Aztán volt ott, a dómban egy szék, amelyben valamikor Luther üldögélt és a vallásújításáról elmélkedett. Engemet ez különösebben nem hatott meg, mert megrögzött, bigott katolikus vagyok. A dóm színes, kristályüveg ablakai gyönyörűek voltak. Kérdeztem a templomszolgától, hogy ezeket miként hozták helyre a második világháború után? Kis nevetés: „Ezeket a front közeledtével mind kiszedtük, s utána helyre rakosgattuk.” Német alaposság, német munka.
Hazatérve Berlinből nem kerestem fel Huszár urat, hogy hálát rebegjek neki a berlinhétért. Évek múlva találkoztunk össze az Írók Házában. Napfényes, meleg nyári nap volt. Huszár Úr szürke selyem, finom öltönyben (Irma mindig szépen öltöztette), és én egy kurta biccentéssel el akartam menni mellette. Ő viszont lestoppolt és panaszáradatban tört ki, menesztették a főszerkesztői állásából, és éppen emigrálni készülnek Magyarországra. Ott majd ő, a nagy író kifuthatja magát. Én álltam két lépcsővel feljebb, ő két lépcsővel lennebb. A mint Láng Zsolt írásaiban, nálam is beütött a szánalom, egészen elárasztott, teljesen levert a lábamról. Már szívvel-lélekkel participáltam Huszár úr kálváriájában, már elnéztem neki a rólam terjesztett bugyuta vicceket. A keresztútját mindenkinek végig kell járnia. S most rajta volt a sor. S miután elváltunk, nekem eszembe jutott egy Ady-vers néhány sora, amikor majd a negyedik dimenzióban lesz találkozásunk, felpattannak halott szemeink s fájón kérdjük: miért nem voltunk jók egymáshoz, amikor éltünk?
Hát ez az, miért?
S ahogyan minden szép emlék nélkül illant el az én Berlinhetem, miért ne örvendjek neki, hogy Láng Zsolt Berlin éve nem ilyen illékony.
