Csinált-virág zenék korát éljük
(Egy zenész a 21. századból)
József Attila Pohár c. versének kezdősorára hangoltam rá írásom mondanivalóját. Az eredeti verssor szerint a POHÁR friss, tiszta növény. Amikor életemben először találkoztam ezzel a különös verssel, gondolatban nagyon meghökkentem: költői képnek is kicsit sokallottam a pohár: növény metaforát. A pohár kristályszerkezet, anorganikus tárgya a növény organikus élőlény, magából fejlődik ki és a megtett életút után elpusztul ismét, magokat vagy életcsírákat hagyva maga után. A pohár halála, amikor összetörik, összeroppantják és szilánkokra hull szét. És különben is ember hozza létre, az ember pusztítja el. A nagy lelki felindulások pillanatát ábrázolva sok filmjelenet él a kézben tartott pohár ujjakkal való összeroppantásának lelki (fel)robbanását kifejező effektusával. Szinte közhely már az ilyen jelenetek beiktatása a cselekmény feszültségének fokozására. Másik gyakori kép az, amikor a mulatozó társaság poharakat csap a földhöz, falhoz. A kristály halálsikolya, a reccsenő lárma pokoli „kacaja”, a megfeszülő izmok indulatrobbanása messze túllendül a jelenség elemi érzelem-kitörésén. Az ember fél a sorstól, sorsától, próbál úrrá lenni a dolgokon, a világon. Megpróbálja befolyásolni a világot, a maga hasznára alakítani az élet sodrását. Tombolunk a magunk alkotta Valóságban, a tárgyak világában, azzal a hátsó gondolattal, hogy hátha megfékezhetjük a természeti Valóság és az ennél még kiismerhetetlenebb kozmikus Valóság erőit. És ha megfékezni már nem sikerül, akkor legalább megszelidíteni akarjuk őket. Állandó harcban állunk a mindnyájunkat körülvevő három nagy Valósággal. A természeti Valóság eleve adott, ebbe születünk bele, a létrehozott, mesterséges Valóság kezünk, agyunk munkájának eredménye. Ezért is kapaszkodunk foggal-körömmel ebbe a Valóságba, a „Csinált-Virágok” valóságába. A gondolati, szellemi Valóságtól félünk, sőt irtózunk.
A természeti Valóságot ELSŐ VALÓSÁGKÉNT éljük meg. A megcsinált Valóságot mint következményt MÁSODIK VALÓSÁGKÉNT érzékeljük. A kozmikus valóság sokunk számára szinte nem is létezik, rendkívül távoli, megfoghatatlan élményként jelentkezik – ha jelentkezik – mint HARMADIK VALÓSÁG. Igazából ebből a harmadik Valóságból érkezünk a földi-természeti Valóságba, és ide is megyünk vissza. Manapság mindent elural a MEGCSINÁLT VILÁG gyönyöre. A csillogás világa ez, üveggyöngyélet birodalma. Imádjuk, hogy elszakadtunk a természeti Valóságtól. Persze, siránkozunk is – néha–, amiért lassan elveszítjük, sőt megsemmisítjük ezt a készen kapott Édent. Nem sokáig bánkódunk, hamar megvigasztalódunk a 2. Valóság csodáival. József Attila verssora a fordított utat járja be: a POHARAT visszaviszi a természeti Világba: „A források szívén pohár nő.” Végtelenül eltechnicizálódott világunk zenéje is csengő-bongó poharak „gyűjteménye”. Van köztük mindenféle rendű, rangú pohár. Kevés, nagyon kevés a kristálypohár, de még ezeket is időnként széttűrjük. Indulatos szenvedéllyel, mulatozó jókedvvel, néha előre megfontolt romboló szándékkal. A modern zene poharai számára elvesztettük gyermeki tekintetünk tisztaságát: „Ha egy kisgyerek poharakra néz, (halkan) megcsendülnek.”
Nézem, hallgatom egy óriási koncertterem lekes muzsikusait, közönségét. Egyik népszerű könnyűzeneszám a másikat követi. Rendkívüli feldobás: a megcsinált Valóságunkat ünnepeljük. Képzeletbeli poharak törnek szilánkokra. Itt már nincs olyan pohár, amire ráillenék a költő szép verssora: „a mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek”.
Ne áltassuk magunkat, hogy csak a természeti Valóságunkat pusztítjuk el, kozmikus-szellemi Valóságunk előtt is igyekezünk minden ajtót bezárni, befalazni. ÖSSZETÖRJÜK A ZENE KRISTÁLYPOHARAIT.
Valamikor a 20. század közepén nem így indultunk. Hittünk a zene kristálypoharának létezésében. Erősen válogattunk az értékes-értéktelen zenék között: KERESTÜK AZ ÉRTÉKET. Most csak a talmi csillogást üldözzük. Azért áll a zene egy helyben, mert már nem hisz önmagában: „pedig a szomjan haldokló madár / észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.”
