Igen, van, amit végleges értelemmel elneveztünk, meg lehet szólítani, idézni lehet, odahívni, mozgósítni, bevetni. Ezek között a véglegesen kinevezett és behívott fogalmak között vannak olyan seregek, mint valami római légiók, be lehet vetni őket tekintélyes terepek megszállására. És vannak csak ritka, félkézen felsorolható osztagok, mint az ide-oda állítható szenteké. Fő, hogy tekintélyük kikezdhetetlen, megfellebbezhetetlen legyen.
Ilyen a Cervantes-féle hadseregcsoport, mely nem olyan megszámlálhatatlan, mint Rommel tábornok siserehada, vagy Galliában cézárok légiói, legfennebb kétszemélyes. Egyfelől maga az író, másrészt maga Don Quijote.
Ilyen kis létszámú egység a tizenkét apostolé, melyet egy létszámkiesési vita után Pállal töltöttek fel, aki eredetileg egyenesen az ellenkező oldalon szolgált. Egyféle előjel-megváltoztató, egységet meghúzó gesztusok is jellemzők a képletek kialakulására. Hiszen Cervantesről megannyi élménye és kalandja végén egyáltalán nem lehet ugyanazt állítani, mint termékéről, a szomorú, a búsképű, a mindent megértő, elrendező lovagról, mégiscsak ő a csattanó. Úgy 1616 óta úgyszólván egyedül szolgál és testesít meg mindent. De hát apostol ügyben sincs meg a vitán felüli összeolvadás. Péter és Pál „tudjuk nyárban” és összhatásban együtt hatnak, de a korai különbségek más-más elágazások mentén jönnek velük és általuk máig. Pálnak egyszer kellett mondani, és amihez állt, az most is áll, bár Péternek a hajnalig tartó mozgalmi hűtlenkedés után még oda kellett szólni, hogy „quo vadis”, mikor a sziklaszilárdsága újból megingott.
Fárasztó a mozgást értékelni és kísérni, megérteni a levezetéseket és szálakon keresztül a következés következetességét követni. Mégis ez az ember dolga. Arisztotelész sok helyőrségben és akadémiában szolgált jól, kivehetően és megfellebbezhetetlenül. Platónról el kell mondani, hogy neo, sőt post-platonikus alapról is vissza-visszatér. Szókratész bácsinak elvitathatatlan érdeme a mártírium, s hogy ennek elviselése kapcsán ő lett az elindítója, a kilendítője az örökmozgásnak. Már akiének. A megingathatatlan igazságok külön és név nélkül tömörülnek. Mint valami bank vagy tröszt vagy globalizált érdekeltség szenvtelensége. Ők vannak örökre a legközelebb önmagukhoz. Az ember természeti erőknek tekintheti őket. Pedig nem azok. Egyetlen pompéji éjjeli őr, aki mások helyett, mások szolgálatában megérzi a gázszagot, többet tehet értük. Hát még egy-egy János vagy Péter vagy Pál! Hát még egy bekerítésből sikerrel kitörő Don-kanyari Cervantes és csicskása, Don Quijote. Nincs olyan esetlen a kultúrával, vallással, mítosszal, mesével megfertőzött kétlábon maradó Mauglik között, aki ne volna eredményesebb. Ha nem hagyja magát!
