Benő Attila Egy nap és a többi című legújabb verseskötete látszólag nem hoz túl sok újat korábbi köteteihez képest. Látszólag, mivel a legújabb kötet verseinek szerkezete – a zárójelbe tett címek, a nyelvi szaggatottság –, illetve a feltételezett „mi” és a megszólított „te” – és csak igen ritkán az „én” – versbeszédben megteremtődő uralma a korábbi kötetetek (Csontkalitka, 1995; Visszatérintés, 1997) szerkezeti és stiláris eljárásait ismétli. A harmadik kötet stílusbeli hasonlósága azonban – a fentebbi elemeken túllépve – már-már iróniába átcsapó önreflexivitással kezeli nemcsak az önismétlés gesztusát, hanem a korábbi versek tartalmi elemeit is.
A három ciklusból álló kötet első ciklusára (Harmincévesen) jellemző talán leginkább az át- és újraértékelés szándéka, bár nyilván ez sem mondható véglegesnek: „Benned sem kész a látvány./(...) A megtalált körvonalak, szobrok/elfolynak” [(befejezetlen)]. És főként nem feltétlenül pozitívnak. A kötet nyitóversének [(verskellékek)] imperatívusza – szemben a további versek zömében kijelentő vagy feltételes modalitásával – a verszerző(k) számára ír(attat) elő „divatbarát” magatartásmodelleket, használati utasításokat: „Egy töprengő pózt végy magadra föl (...)/és szólj úgy, ahogy várják/ (...)/gondolatodban új divatú légy,/ magadat szabd a közhangulatra/(...)(Nem kell ráció: zavaros légy,/ manipuláció csak a célod)/Így lesz terjedelmes és komoly a versed,/ költemény ám, nem versike, holmi,/ így nő értéked a Thália-tőzsdén.”
Az anti-ars poeticának is nevezhető nyitóvers negatív felütése után/mellett nosztalgikus, de ugyanakkor irányadónak is tételezhető ars poeticát is olvashatunk az első ciklusban: „Harmincévesen kellene írni az első verset./ Nem tizenkétéves világzsongásban./(...) Előbb hallgatni kellene sok évet./Látni, hallani, ízlelni emlékek nélkül./ (...) Újra tanulni látni./Úgy, mint aki hosszú álomból éled,/és már alig emlékszik az ébrenlétre” [(harmincévesen)].
A verszerzés mikéntjére vonatkoztatható fentebb említett két vers ugyanakkor a lírai én nyelvbeli megteremtésének problematikájára is rávilágít. Benő harmadik kötetének központi tematikája ugyanis az én–nyelv, világ–nyelv kapcsolatában összegezhető. Legegyszerűbben így foglalható össze a harmadik kötet nyelv-filozófiája: az első ciklus az én és nyelv világának határterületeit jelöli ki, a lírai én az emlékezet (avagy az emlékképek hiányára való ráébredés) révén próbálja megteremteni önmagát. Az első ciklus önreflexív, már-már teoretikus nyelvszemléletét a második ciklus [(Egy nap és a többi)] „hétköznapi” nyelvszemlélete váltja fel: a mindennapi lét örökösen ismétlődő hétköznapisága és a nyelv kiüresedése közötti ellentét a – bármilyenféle – nyelvi kifejezés nehézségeire, a kifejezés kudarcára irányítja az olvasó figyelmét. A harmadik ciklus [(Színlelni, látni)] visszatér az első rész önreflexív felütéséhez – a nyelv és én közti ellentét egy feltételezett „Te”-ben oldódik fel (aki/amely talán egy másik nyelv megteremtésének lehetőségét is magában rejti).
A nyelviség kérdéskörének motívumkészlete többek között az érzékelés (látás/hallás), illetve annak hiánya mentén fogalmazódik meg. A kötet egyik központi motívumaként megjelenő szem – és az ahhoz köthető látás–tekintet–nézés, látás–színlelés, látás–nem-látás – az esetek többségében a megismerés/emlékezés/alkotás lehetőségéhez, illetve nyelv általi lehetetlenségéhez kötődik. A látás–nem-látás motívumának nyelvre vonatkoztatottsága jól érzékelhető a [(Színlelni, látni)] című versben is: „Taníts többes számba látni./Észrevenni a többi önmagam.”
A kötet versei a folyamatos (én)ke-resés–megnevezés jegyében szerveződnek. Az első ciklus által kijelölt mozgásterek különböző „halmazállapotok” [(egyidejűség)] határmezsgyéjén körvonalazódnak. A külső és belső, a tudat és emlékezet [(talált tárgyak boltja)], [(csoportkép)], nyelv- és nyelvnélküliség/csend [(ház]), [(a teremtés első napja)] formáció-transzformáció [(változás)] határmezsgyéin való mozgás a hang-visszhang [(napforduló)], fény–test–árnyék [(egyidejűség)]és a már kiemelt szem–látás–tekintet [(a szem)]motívumaival összegezhető.
A különböző halmazállapotok feltérképezése – melyek az „én”-ek sokaságának felismerését és ugyanakkor azok azonosításának kudarcát is jelentik – és a nyelv általi önmeghatározás/önteremtés szándéka („Szólítsd az idegenséget nevén,/benned is többségben van a nem-én” [(csoportkép)] köszönt vissza a kötet másik két ciklusában is. De míg az első ciklusban a fentebbi motívumok egyfajta teljességként tételeződnek („Fénytestárnyék vagy. /Egyidőben három évad szakad rád.)” [(egyidejűség)], addig a kötet második ciklusában már a teljesség felbomlása, a töredezettség érhető tetten.
A második ciklusban továbbra is az első részben felvázolt motívumok köszöntenek vissza. Lényeges különbség azonban, hogy itt a nyelv és az azt szimbolizáló szem/látás elveszti teoretizáló jellegét: a szövegek zöme egy-egy konkrét élethelyzethez kötődik. Igen lényegesnek tekinthető a nagyvárosi élethez kapcsolható motívumoknak mint a metrónak [(metró)], villamosnak [(két villamos között)] vagy a szűk élettérre vonatkoztatható helyszíneknek a megjelenítése. [(déli séta, januárban)] A nagyvárosi léthelyzetekre leszűkűlt verstérrel párhuzamosan látszólag behatárolódnak az év- és napszakok is. Az első ciklus egyidejű „három évada” [(egyidejűség)] az őszre [(november?)], a télre [(fénycsapok)] vagy akár a délutánra [(hallgatásainkban)] bomlik. A „mindennapinak” tételezett léthelyzetek azonban – abszurditásuk révén – nem tekinthetőek mindennapiaknak. A szűk élettér már a ciklus nyitóverse révén kozmikus dimenziót nyer: a visszafele forgó „körhinta-élet” embere számára nemcsak a évszakok/napok felismerése okoz nehézséget [(egy nap és a többi)], [(két villamos között)], de „alvilág”-ként éli meg mindennapi mozgásterének színhelyeit is [(metró)]. Mindezek után már nem tűnik meglepőnek, ha az „örök napfordulókból” „örök várakozásból” álló hétköznapokban a nyelv is elveszti teremtő funkcióját és az általa tételezett emlékezés lehetőségét: „Ösvénnyé unalmodnak/mindennapi szavaink/(...)/Ki adhatna más nevet/tartalmas ürességeinknek?” [(hallgatásainkban)].
Az ellentétek halmazaként felvázolt („tavasz van és majdnem őszi dér”; „teljes minden, a hiány újra visszatér” [(déli séta, januárban)] körhinta-létben a teljességet jelentő csend a „ha nem másért, a megszólalásért,/adjunk nevet a nevenincsnek” [(ablak)] kényszere által foszlik szét. A nyelv által behatárolt visszatér(int)és (emlékezés/teremtés?) a „repedések, rések, vakondjáratok” [(rések)] labirintusában tévelyeg, ahol a kint és bent határai „újra éleződnek”,„Belül csak a bárány-lélek./Ott kint a farkas-törvények” [(kint, bent)].
Az önkifejezés kísérlete és kudarca a körhintaszerűen „vissza-élt” lét töredezettségében is tettenérhető: „Arcaidat visszafele lapozza a szél” [(két villamos között)], „Páncéltalan, halvány én-határ” [(visszavillannak)], „Fölhasad a csend” [(metró)]. Az első ciklusban is központi motívumként tételezett szem „botladozik, dadog. A tér bezárult” [(rések)]. A kozmikussá növekedett mindennapok kiüresedett nyelviségét, azaz nyelvnélküliségét, az én–világ közti határok kiéleződését a harmadik ciklus [(Színlelni, látni)] oldja fel. A feloldás a kint és bent határainak, a nyelvvel szembeni hűtlenségnek és egy felismert/megteremtett „Te”-nek mint „csodá”-nak (vagy nevezzük Istennek, Nyelvnek, Szemnek vagy egyszerűen Te-nek) a felismeréséből származik.
Nyelv- és nyelven-túliság viszonyát ugyanakkor Benő nemcsak a „szómintázatok nélküli” látásban teremti meg. A nyelv/látás általi „máshova visszatérés”-ben a csend/hallgatás elvesztett és vágyott állapota képezi a nyelv által meg nem teremthető teljességet: „(Taníts rólad hallgatni).” És ezzel talán egyfajta választ is adhatunk a zárójelbe tett vagy hagyott verscímekre is.
Benő Attila: Egy nap és a többi, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2005.
