Mottó
Nem jó itten lakni
Magyar-Itabében,
Mert itten az embert
Megszokták patkolni.
(Temesközi népdal)
Sosem olvastam magyarázatot, elemzést arról, hogy mit is jelent tulajdonképpen a fenti szöveg, de kezdettől fogva, amióta kezembe került – egy Kálmány Lajos által Gyulai Pálnak dedikált felvágatlan kötetben – sejtettem, hogy kifejezetten dramaturgiai vonatkozása van. Színjátszásszerű néphagyományok, inter-aktivitás, tavaszi áldozás. Mindenesetre jól elhelyezhető abban a színházrendészet-történeti folyamatban, amely – állítólag – azzal kezdődött még a klasszikus ókorban, hogy előadás után a rosszul játszó színészeket megkorbácsolták – rendezők még nem voltanak –, majd azzal folytatódott, hogy a boldog békeidőkben a kolozsvári színház főintendánsa somfabottal késztette nyílt színvallásra a színigazgatót, eladdig, amíg a húszadik században színházi rendezők és színpadképtervezők dolgozták ki legalább anynyira a politikai megnyilvánulások látható oldalát, mint amennyire politikusok látták el tartalommal a művészet mondandóit; és e kölcsönhatásosság a törvényszéki tárgyalótermekre is kiterjedt, a tárgyalások forgatókönyvét dramaturgiai műfogásokkal alakították ki, de még az is előfordult, hogy a tehetségtelen és tehetetlen vádlott szerepét egy tehetséges színészdublőrrel játszatták el, a nép és tanítómesterei megelégedésére.
Az egyetemes interaktív-dramaturgia történetének legkínosabb fordulata azonban az volt, amikor alig egy pár évvel a napóleoni háborúk befejeződése után Berlinben egy néző egy nagy késsel meggyilkolta Germánus-Kotzebue-t, az akkori világ legsikeresebb színdarabíróját. Voltak, akik kínálkozó, cinikus értelmezéssel úgy állították be ezt a bűntényt, mint amit esztétikai okok váltottak volna ki, mintha ezt az emberölést a jó ízlés védelmében követték volna el… Azonban, hogy egy volt professzoromat idézzem: ez valahogy nincs így, de valahol mégis így van.
Kotzebue több mint kétszáz színdarabot írt, érzelmes, szívbemarkoló, valóságízű és mégis romantikus drámákat, kb. olyanokat, mint a mai jobb minőségű tévéjátékok, amelyeknek nézői, a társadalom, sőt a műveltség egymástól legtávolabb eső szintjein is, egyaránt jól kibőghették magukat; a félrejáró feleség bűnbánatba esik, hazajön, megtér, a férj megbocsát, nő, férfi, néző együtt zokog.* A színpadi furfang, a hatáskeltés minden trükkje, egyszóval mindaz a kisujjában volt Kotzebue-nak, amit száz éve „brilliáns színpadtechnikának” neveznek; elegáns és felszínes, sőt sokak szerint sekélyes színház volt az övé. Mutatványos történelmi darabokat is írt, és a kor legdivatosabb, legfelkapottabb zeneszerzőit kérte fel kísérőzenék komponálására. Magyarországon is népszerű volt, német és magyar nyelvű társulatok egyaránt sikerrel játszották; (s ilyenkor megesett, hogy a színlap legalján, a zárólénia alatt ez volt olvasható: Zene pediglen Beethoven Lajos úr által.)
Kotzebue Oroszországban is nagyon bevágódott, Péterváron is sokat forgolódott, egy ízben az orosz hatóságuk rossz hangulatukban egy kis időre Szibériába is elküldték tanulmányútra – végül is a cár őfelsége kegyeibe fogadta, évjáradékot biztosított neki, amiért ő Napóleon-ellenes, később német–orosz barátkozást szolgáló folyóiratokat szerkesztett. (Gurul a rubel.) A gyilkos merénylő egyetemista, a hatósági ügyiratok szerint, azért követte el tettét, mert Kotzebue haladásellenes, konformista, a „felsőbbekkel” szemben megalkuvó morált, illetve immoralitást terjesztett, ezzel mérgezte a nézőket.
E merénylet hatására a porosz kormány bizottságot hozott létre, azzal a feladattal, hogy szemmel tartsa az irodalmi-művészeti életet, kiszűrje és kiküszöbölje azokat, akiknek a gyilkos diákéhoz hasonló nézetei lehetnek. E bizottságba beválasztották E. T. A. Hoffmannt, a romantika legnagyobb íróját is, akinek a színházak világával is volt kapcsolata, de két évtizedes jogászi gyakorlattal is rendelkezett, mint törvényszéki bíró; ráadásul derék német állampolgárnak számított, mert annak idején Napóleonék kezéből nem fogadott el állást a megszállt Lengyelországban.
Hoffmann azonban a bizottságban „nem állta meg a helyét”, inkább képviselte a gyanúba fogottak szempontjait, mint a kormányzatét; végülis leváltották. S következik egy tanulságos csattanó. Hoffmann írt egy szatirikus novellát, amelynek főalakjában azonnal rá lehetett ismerni az akkori porosz belügyminiszterre. A novella szerint a miniszter úgy jár végére a bűncselekménynek, hogy mindig kikeres egy személyt, akinek nézeteiből kitelik, vagyis következhet egy ilyen bűntett, és ezt elítélteti. Noha a novellát tartalmazó kötet egy távoli város nyomdájában készült, egy levonat a megjelenés előtt jóval, a belügyminiszter asztalára került. Természetesen Hoffmannt azonnal kinevezték az egész ország legjelentéktelenebb porfészkének legjelentéktelenebb állásába. Ezt azonban már nem foglalhatta el, régi betegsége fellobbant, s nemsokára meghalt, alig negyvenhét éves korában.
A motívum, hogy a meggyőző igazságszolgáltatás alapja az átgondolt látványos szereposztás, az irodalomban is, később is, fel-felbukkan. Például Hamvas Béla Karnevál című regényében a „hőst” elítélik gyilkosság miatt, noha semmi bizonyíték nincs ellene, sőt biztos, hogy nem követte el, viszont gondolkodásmódjának, szokásainak és érzületeinek az ismere-tében megállapítható, hogy kitelik, kitelne tőle egy ilyen gyilkosság, és ha ő követte volna el, hajszálra így járt volna el ő is, tehát méltó az ítéletre.
Viszont a mai, történelmi és politikai magazinok rémtörténetei által kiokosított olvasó nem hajlandó a Kotzebue-gyilkos diákban egyszerűen egy vadromantikus forradalmárt vagy terroristát látni, s még azt sem hajlandó elképzelni, hogy valakit esztétikai érzékének kényessége indít effajta cselekedetre; hanem okoskodik! Ez a Kotzebue elszánt és jól megfizetett híve volt a német–orosz barátságnak. Na már most, Franciaország kiütése után a világhatalmi körmérkőzés mezőnyéből, az angol titkos diplomáciát leginkább az a rémlátomás kísértette, hogy Németország és Oroszország egymás karjaiban fogja megtalálni a boldogságot. És százötven éven át ennek a megakadályozása végett történt minden, de minden a világpolitikában, és lett légyen bármi is a merénylő személyes indítéka, cselekedetét bizonyára titkosszolgálatilag távirányították.
Még valami: Hoffmann Aurora című operáját bemutatták Berlinben, és a bemutató alkalmából porig ég az operaház. Ez nem lepte meg azokat, akik olvasták a Murr kandúr emlékiratait, mert abban is szó esik kísérteties zűrzavarok, robbanások és pánikok előfordulásáról, udvari-ünnepi színjátékok alkalmából. Viszont az Aurorát azóta sem merték soha többet előadni sehol. Hatvan éve gondolkozom, utána kellene néznem, mi lehet abban az Aurorában? (Egy hasonló nevű hadihajó elegyes emlékezete miatt a név maga is rossz ómen.) Viszont ha még egy alig két éve történt, közkulturális intézmény elleni gyújtogatás tűzoltósági jegyzőkönyvét sem hozták nyilvánosságra, hogyan remélhetném ezt egy kétszáz év előtti esetről?
Egyes németek azt mondják, ez a Hoffmann egy igazi Pechvogel volt. Nem elég, hogy íróként egy Goethe, zeneszerzőként egy Beethoven volt a vetélytársa, látványtervezőként egy Delacroix, de még gyakorló jogászként is Napóleonnal és Talleyranddal, Metternichhel, valamint a kor valamennyi kitanult porosz és cári belügyi szakemberével is meg kellett mérkőznie. Nem csoda, ha néha kísérteties színben látta a világot.
Kotzebue-val is ez a helyzet. Olyan kortársak mellett, mint az említettek, nyilván Herder és Hegel és Kazinczy tekinthette őt sekélyesnek. Ám manapság, amikor Izé és Izéné ontja a kitüntetésre váró szövegkönyveket a médiawáwék számára, lehet, hogy Kotzebue, újból előadva, veretes klasszikusnak hatna, és végre jól zokoghatnánk egyet – ha eddig nem is lett volna min.
*Érdemes volna a hatásfelgöngyölítő szakértőknek a Molnár Anna népballada eredetét is kutatni.
