"A szülőföld megannyi személyes mitológia"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bi­zony a rám­pák is vi­lá­gít­nak
Szabó Árpád Töhötöm
Mi­ért él Bun­dás Rekk si­va­tag­ban?
Vida Gábor
Dühöngő jegyzet
avagy szülőföld és anyanyelv
Sipos Gábor
Po­li­ti­ka, vas­út, tör­té­net­írás
Szőcs István
Az el­sők di­cső­sé­ge – örök­ké má­so­ké?
László Noémi
Gyanútlanul
Horváth Előd Benjámin
Cirque du soleil
(reggeli stanzák)
Márkus András
A kolozsvári orgia
avagy Kolozsvár újra benépesül
Váradi Nagy Pál
Fordulatok a végmegállóban
Drótokon
Balett
Gyilkosok
Batári Gábor
Lat­ri­na ma­gi­ca
Demeter Zsuzsa
Nyelv-em­lé­kek
Jancsó Miklós
Stré­be­rek
Lászlóffy Csaba
Allegro barbaro
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ
Egy kortárs különös sorsú könyvéről
Mihai Măniuţiu
A szín­pa­di hár­mas­ság
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 2.
Hin­tón Eu­ró­pá­ban
Márciusi évfordulók
 
Jancsó Miklós
Stré­be­rek
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

A XXI. szá­zad szín­há­zi éle­té­ben (akár ki­sebb­sé­gi, akár nem ha­tá­ron tú­li szín­ház­ról be­szé­lünk) a szí­nész sor­sa – a Ren­de­ző. A ren­dezőtől függ a szí­nész em­be­ri és mű­vé­szi lé­te – ha kap sze­re­pet, kap fi­ze­tést is, játsz­hat, meg­va­ló­sít­hat­ja ön­ma­gát, mű­vé­szi én­jét, ne­vel­he­ti gyer­me­ke­it stb. Rö­vi­den: ma a szí­nész sor­sa: a tel­jes ki­szol­gál­ta­tott­ság. De ak­kor is, így is – szép ez a mes­ter­ség. Vagy hi­va­tás, ahogy hit­tük a dik­ta­tú­ra éve­i­ben, mi­kor Is­ten­től és ci­vi­li­zá­ci­ó­tól el­ha­gyott hely­sé­gek­be vit­tük a ma­gyar szót, vit­tük a Szín­há­zat, az Ese­ményt a vi­dék egy­han­gú éle­té­be.
A de­mok­rá­cia egyik sa­já­tos ho­za­dé­ka a rendezőcentrikus szín­ház. A ren­de­ző – el­mé­le­ti­leg – bár­mit szín­pad­ra ál­lít­hat ál­ma­i­ból és – rém­ál­ma­i­ból. A gon­dol­ko­dás jo­gá­tól meg­fosz­tott szí­nész, ha nem fo­gad­ja el ezt a hely­ze­tet és nem vá­lik ren­de­zőt cso­dá­ló, is­te­ní­tő ma­ri­o­net­té – me­het más pá­lyát vá­lasz­ta­ni. Nincs mit ke­res­nie ren­de­ző uramék ál­la­mi­lag fi­ze­tett ma­gán­szín­há­zá­ban. Ez tör­tént ve­lem, egy­ko­ri szí­nésszel. Lá­za­doz­tam meg­alá­zás­nak tar­tott szí­nész­hely­ze­tem el­len – vé­gül, ter­mé­sze­te­sen a ren­de­ző­ura­lom győ­zött, el­hagy­tam sok év után azt a pá­lyát, amely va­la­mi­kor az éle­te­met je­len­tet­te. Nem akar­tam olyan sors­ra jut­ni, mint idős, több­szö­rö­sen ki­tün­te­tett szí­nész­kol­lé­gám, aki­vel egy­szer egy hi­va­ta­los fo­ga­dá­son ta­lál­koz­tam.
– Kép­zeld – mond­ta büsz­ke­ség­től su­gár­zó arc­cal –, a ren­de­ző el­en­ge­dett a pró­bá­ról. Így le­he­tek most itt, ezen a je­len­tős ese­mé­nyen.
Na­gyon össze­szo­rult a szí­vem: ide jut egy nem min­den­na­pi szí­nész­pá­lyát ma­ga mö­gött tu­dó mű­vész, mi­sze­rint büsz­ke ar­ra, hogy „el­en­ged­ték”. Mint is­ko­lá­ban a pi­sil­ni ki­ké­rez­ke­dő kis­gye­re­ket a ta­ní­tó né­ni ki­en­ge­di ke­gye­sen az órá­ról. A hely­ze­tet an­nál sú­lyo­sabb­nak lát­tam, mert tud­tam, hogy a ren­de­ző, aki „el­en­ged­te” kol­lé­gá­mat, gyak­ran meg sem je­lent a pró­bán, vagy in­kább „ká­vé mel­lett”, a szín­há­zi bü­fé­ben „dol­go­zott”.
Pá­lyát mó­do­sí­tot­tam hát, és im­már mint szer­ző­dés­sel nem súj­tott vagy ál­dott szín­mű­vész né­hány he­tet Magyarországon töl­töt­tem, pon­to­sab­ban: Bu­da­pes­ten. Szín­ház­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­so­kat vé­gez­tem nap­köz­ben. Egy sza­bad es­té­men el­ha­tá­roz­tam, hogy meg­né­zem a Pes­ti mű­sor­ban hir­de­tett egyik él­vez­he­tő­nek tűnő elő­adást. A ren­de­ző is, a szí­né­szek is olyan stí­lust ígér­tek, ame­lyet min­dig is sze­ret­tem: gon­dol­tam hát, egy bu­da­pes­ti ba­rá­tom tár­sa­sá­gá­ban el­me­gyünk a meg­hir­de­tett elő­adást meg­te­kin­te­ni.
De je­gyet már nem le­he­tett vá­sá­rol­ni. Így az ed­dig be­vált mód­szer­hez fo­lya­mod­tam: a pénz­tár­nál be­mu­tat­ko­zom, er­dé­lyi ma­gyar szí­nész va­gyok, ez és ez, és sze­ret­ném vé­gig­néz­ni az elő­adást. So­ha nem kel­lett iga­zol­nom ma­gam: rend­sze­rint ke­rült vagy egy pót­szék, vagy egy ál­ló­hely.
Ez tör­tént most is. A te­rem­fe­le­lős csak ál­ló­je­gyet tu­dott ad­ni, de – mon­dot­ta –, ha a ren­de­ző úr jön, ő bi­zo­nyá­ra majd ülő­he­lyet ad ne­künk, hi­szen van­nak pro­to­koll cé­lok­ra fenn­tar­tott he­lyek, eze­ket nem min­dig ve­szik igény­be.
Az el­ső gong. A te­rem­fe­le­lős en­gem és ba­rá­to­mat egy dí­szes pá­holy­ba ve­ze­tett (igaz, már ült ott egy ele­gáns, kö­zép­ko­rú há­zas­pár) és in­tett, fog­lal­juk el az üres szé­ke­ket. Sze­ren­csénk volt: a töb­bi „ál­ló­he­lyes” a né­ző­tér ol­dal­fa­la mel­lett ma­radt, áll­va.
A má­so­dik gong. Meg­kez­dő­dött az elő­adás. Néz­tem a szín­pa­dot do­bo­gó szív­vel, új­ra szí­nész­nek érez­tem ma­gam, új­ra érez­tem or­rom­ban a fes­ték­sza­got, a szín­pad sa­já­tos il­la­tát, új­ra ré­sze let­tem lé­lek­ben an­nak a vi­lág­nak, ame­lyet va­la­ha na­gyon sze­ret­tem.
„Múlt­si­ra­tó szív­vel” néz­tem a szín­pa­don tör­tén­te­ket, rez­ze­nés­te­len arc­cal fo­gad­tam a jó és a jól tá­lalt po­é­no­kat: kö­rü­löt­tem ne­vet­tek a né­zők, de én szo­mo­rún, fá­jó szív­vel szí­nész­em­lé­ke­i­met ke­res­tem-ta­lál­tam az előt­tem pör­gő já­ték­ban.
Néz­tem a szín­pa­don ját­szó sze­rep­lő­ket, de nem őket lát­tam: elő­adás­em­lé­ke­im, sze­re­pe­im, ba­rá­ta­im és part­ne­re­im tör­tek rá fur­csán, ir­re­á­li­san a múlt­ból er­re a mos­ta­ni, iga­zi já­ték­ra, a már ha­lott kol­lé­gák né­pe­sí­tet­ték be a já­ték­te­ret. Fel­vil­lan­tak em­lé­ke­im, ott, a te­rem sö­tét­jé­ben: a tá­jo­lá­sok, a tur­né­sze­rel­mek, az éj­sza­ká­zá­sok. Na­gyon össze­szo­rí­tot­ta va­la­mi a tor­ko­mat: fi­a­tal­sá­go­mat, az el­múl­tat és so­ha vissza nem té­rőt lát­tam ott, ab­ban a bu­da­pes­ti elő­adás­ban.
És ak­kor meg­érez­tem, hogy va­la­ki néz en­gem a fél­ho­mály­ban. Ha­to­dik ér­zé­kem­mel meg­sej­tet­tem, hogy fi­gyel­nek. Ol­dal­ra pil­lan­tot­tam, és va­ló­ban, az elő­adás ren­de­ző­je (is­mer­tem té­vé­in­ter­júk­ból, szín­há­zi szak­fo­lyó­irat­ok­ból stb.) né­zett en­gem. Fur­csán, kí­ván­csi­an.
Is­mer­tem ezt a te­kin­te­tet. Így fi­gye­lik a ren­de­zők (és per­sze a szí­né­szek is, ha te­he­tik és ép­pen nem ját­sza­nak) a né­ző ar­cát, mennyi­re „ve­szi” a szín­pa­di já­té­kot, ho­gyan és fő­leg mit re­a­gál le az elő­adás­ból. A szí­né­szi mun­ka elég­té­te­le, ha a kö­zön­ség jól re­a­gál: sír, ahol sír­nia kell, ka­cag, ami­kor az elő­adás a szó­ra­koz­ta­tást, a ne­vet­te­tést tű­zi ki cé­lul. Ugyan­így a ren­de­ző is ak­kor lát­ja mun­ká­ja ered­mé­nyes­sé­gét, ha a kö­zön­ség él­ve­zi-ér­ti mun­ká­ját. Ez az ő ju­tal­ma, akár a szí­né­szé, a re­a­gá­lás. A né­ző­ből ki­vál­tott ha­tás.
A ren­de­ző, mint mon­dot­tam, fi­gyelt en­gem, fi­gyelt ki­tar­tó­an. Hát per­sze! – vil­lant át raj­tam –, a te­rem­fe­le­lős meg­mond­ta ne­ki, hogy itt van egy ha­tá­ron tú­li szí­nész, aki min­den­áron meg akar­ta néz­ni a pro­duk­ci­ót. Vál­lal­va az ál­ló­jeggyel já­ró ké­nyel­met­len­sé­get. Ter­mé­sze­tes hát, hogy ren­de­ző úr – fel­te­he­tő­en ne­ki kö­szön­he­tem az ülő­he­lyet a zsú­folt né­ző­té­ren – kí­ván­csi ar­ra, hogy mit ért, mit él­vez az elő­adás­ból egy más or­szág­ból (vagy más vi­lág­ból) ide­csöp­pent szak­ma­bé­li.
El­múlt azon­nal a tes­ti-lel­ki fá­radt­sá­gom: már nem múlt­vissza­sí­ró ön­saj­ná­lat­tal néz­tem a szín­pa­don tör­tén­te­ket, ha­nem úgy, mint egy be­ava­tott szí­nész-né­ző, mint egy min­den já­ték­ra, elő­adás- és szí­nész­öt­let­re fo­gé­kony szak­em­ber – aki­nek re­a­gá­lá­sát egy má­sik hoz­zá­ér­tő nagy ér­dek­lő­dés­sel fi­gye­li. Ma­gam­nak sem val­lot­tam be: sze­re­pet ját­szot­tam, a stré­ber, ma­gát ér­vé­nye­sí­te­ni aka­ró szí­nész sze­re­pét.
 Ol­dalt szí­ni­is­ko­lás lá­nyok vi­ho­rász­tak, ahol kel­lett (sőt, ahol nem kel­lett is) – ők vol­tak a jö­vő szí­nész­nem­ze­dé­ke, akik nem is sej­tet­ték ön­fe­led­ten ala­kí­tott né­ző­sze­re­pük­ben, hogy ezen a pá­lyán nem a sze­rep­ját­szás a ne­héz, ha­nem ami­vel jár, a kö­rí­tés. Ami­hez erős gyo­mor vagy nagy-nagy hit kell.
Több év­ti­ze­des be­ideg­ző­dés ha­tá­sá­ra el­kezd­tem én is, bár vissza­fo­got­tan – re­a­gál­ni: hadd lás­sa a ren­de­ző, hogy ér­tem az elő­adá­sa jel­rend­szer­ét, hogy fo­gé­kony va­gyok min­den mű­vé­szi öt­let­re, színész-gegre, amit a mai es­tén pro­du­kál a szín­ház.
El­hang­zott egy elég gyen­ge, amo­lyan „ki­ta­lá­ci­ós” po­én – én (és még né­hány vicc­re éhes, „ér­tő” né­ző) el­kezd­tünk tap­sol­ni. Va­gyis hát: be­hoz­tunk egy nyílt­szí­ni tap­sot. És újabb mű­vé­szi ne­ki­buz­du­lás lát­tán még egyet. Az­tán még né­há­nyat. (Va­la­mi­kor ezt az er­köl­csé­ben vi­tat­ha­tó mun­kát fi­ze­tett tap­so­lók vé­gez­ték – a klakk –, most én, a ren­de­zői rá­fi­gye­lés­től fel­lel­ke­sült szí­nész tet­tem azt. So­sem le­het tud­ni: pro­fil­ból lát a ren­de­ző, ta­lán tet­szik ne­ki a szí­nész­ar­com, ta­len­tu­mot lát ki be­lő­lem, ab­ból, aho­gyan „csí­pem” a po­é­no­kat, sze­re­pet ad – ki tud­ja? No meg há­lás is vol­tam ne­ki, hogy ül­he­tek az ál­ló­je­gyem­mel.
Elő­adás vé­gén én vol­tam az utol­só, aki ab­ba­hagy­ta a tap­so­lást. Hő­si gesz­tus volt ez ré­szem­ről, két ok­ból is, egyik: az elő­adás nem ér­te meg azt a sok te­nyér­össze­ütést, amit mű­lel­ke­se­dé­sem so­rán pro­du­kál­tam, má­sik: ha so­kat tap­sol­tam, rend­sze­rint meg­állt a ka­ro­mon le­vő öreg Poljot óra. Mint­ha fi­gyel­mez­tet­ne böl­csen, fö­lé­nye­sen: el­tel­tek az évek, nem il­lik már minden­nek tap­sol­ni, minden­nek örül­ni. Nem il­lik már hit nél­kül lel­ke­sed­ni – va­gyis hát stré­ber­ked­ni.
A szín­ház­ból ki­jö­vet pes­ti ba­rá­tom egy kis él­lel a hang­já­ban meg­je­gyez­te:
– Lá­tom, na­gyon tet­szett az elő­adás. So­kat tap­sol­tál.
Ha­nya­gul vá­la­szol­tam:
– Az elő­adás gyen­ge volt, öt­let­te­len. Ru­tin­mun­ka – szí­né­szek, ren­de­ző ré­szé­ről. Vidéki…
De hát – hü­le­de­zett ba­rá­tom – úgy tap­sol­tál, mint a Ter­ror Há­zá­ban Rá­ko­si­nak a hí­vei egy nép­gyű­lé­sen.
– Azért volt az én mű­lel­ke­se­dé­sem – néz­tem ba­rá­tom­ra –, mert ész­re­vet­tem: fi­gyel a ren­de­ző. Ne­ki ját­szot­tam a mű­ér­tő-mű­él­ve­ző vi­dé­ki mű­vész­kol­lé­gát. Ennyit meg­ér­de­melt, ha – tet­tem hoz­zá rosszul pa­lás­tolt büsz­ke­ség­gel – egész előadás alatt csak en­gem fi­gyelt, raj­tam, az én vi­szo­nyu­lá­so­mon mér­te le mun­ká­ja ér­té­két. Be­val­lom ne­ked: azt tet­tem, amit so­ha nem sze­ret­tem ezen a pá­lyán: stré­ber­ked­tem. Most vi­szont – és ez eny­hí­tő kö­rül­mény – há­lá­ból stré­ber­ked­tem az ülő­hely­ért, nem pe­dig szak­mai kö­te­les­ség­ből.
Pes­ti ba­rá­tom so­ká­ig hall­ga­tott, majd, mint aki rá­szán­ja ma­gát ar­ra, hogy ki­mond­ja gon­do­la­tát, meg­szó­lalt:
– Olasz da­ra­bot lát­tunk, ugye?
– Igen.
– Tu­dod, ki ült a pá­holy­ban, aho­vá le­ül­te­tett a te­rem­fe­le­lős?
– Nem.
– Az olasz nagy­kö­vet. És a fe­le­sé­ge. A kö­vet úr ült mel­let­ted. Őket fi­gyel­te a ren­de­ző: mit és mennyit ér­te­nek egy ma­gyar nyel­vű elő­adás­ból? És ha job­ban fi­gyel­ted vol­na, lá­tod, mi­lyen alá­za­tos, ugyan­ak­kor to­la­ko­dó kép­pel bá­mult a ma­gas ran­gú dip­lo­ma­tá­ra: hát­ha ész­re­ve­szi a kö­vet úr őt, és majd gra­tu­lál ne­ki az elő­adás után, vagy összeismerkednek… Kap­cso­lat­te­rem­tés. Tu­dod, ahogy lát­tam a félhomályban… elég visszás mó­don stré­ber­ke­dett a ren­de­ző. Kel­let­te ma­gát. Az a mű­áhí­tat, ahogy fi­gyel­te a Hatalmat… Per­sze – pil­lan­tott gond­ter­helt ké­pem­re ba­rá­tom –, vé­gül is mind­annyi­an ezt tesszük: stré­ber­ke­dünk egy­foly­tá­ban, diszk­ré­ten vagy ke­vés­bé diszk­ré­ten tör­te­tünk, ész­re akar­juk ma­gun­kat vétetni… Er­ről szól ma az Élet.
Nem vá­la­szol­tam. Be­ül­tünk egy sza­bad­té­ri ven­dég­lő­be, sört it­tunk, be­szél­get­tünk kö­zös is­me­rő­se­ink­ről, po­li­ti­ká­ról, nők­ről.
Csak az elő­adás­ról, a szín­ház­ról, szí­né­szi ala­kí­tá­sok­ról, ren­de­zői el­kép­ze­lés­ről és ha­son­lók­ról nem be­szél­tünk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében