Erdős Virág első önálló kötete 10 éve jelent meg. Írásait meglepőnek, furcsának, hol tudatos-avantgardistának, hol spontán-frissnek mondják, tény, hogy az irodalmi kánonskatulyák nagy részéből ki tud bújni. Többnyire rövidprózát ír, szösszeneteket, melyek hasonlítanak a Karinthy-féle apró életképekre, no didaxis, műfaji okokból rokonítják még Örkénnyel, de a szövegei talán nem mennek olyan mélyre, sokkal inkább szeret asszociálni, szó- és helyzetjátékokkal parádézni, aztán hirtelen abbahagyni a hancúrozást, mondom, no didaxis.
Negyedik rövidprózakötetét a Magvető Novellárium-sorozatában adták ki, és az Eurüdiké címet viseli. A cím szerencsés és ugyanakkor szerencsétlen választás: nyilvánvalóvá teszi, hogy itt valamiféle átírás történik, és nem is akármilyen, hanem súlyos mitológiai kérdések kerülnek a szövegek játékába. Rákattantság és hangulat kérdése, hogy akar-e ilyet (még) olvasni az ember lánya vagy fia. Az átírások, legyenek azok explicitek vagy kevésbé azok, időnként fárasztóak tudnak lenni, még akkor is, ha tényleg a zsigerünkben van már a belátás, hogy minden szöveg egyben idézet, parafrázis, hipertextuális utalás is, hogy ez a jelenség ki nem kerülhető, figyelmen kívül nem hagyható, egyszóval (már eleve mindig) bele kell kalkulálni az olvasás(ha akarják: aktusá)ba. No de vannak inkább az átírásból élő és kevésbé arra alapozó szövegek, ebben egyetérthetünk. Az Erdős Virágé pedig ebből az explicit fajtából való, ígéri a kötetcím.
Amit aztán a kötet írásai beváltanak, és nem is váltanak be. Van benne Noé-parafrázis, Mária-torzó, Salamon-traveszti, anti-Orpheusz. Az írások egy másik csoportjának azonban nem sok köze van a mitológiához, legfeljebb a magánmitológiához, melyet mindenki magában hordoz, de melynek átírásai nem vezetnek olyan felismerésekhez, mint jó esetben a kanonikus történetek megkérdőjelezése. Az írásoknak erről a második csoportjáról lennebb szólok, bár azt hiszem, azok a sikerültebbek. Első és legfontosabb kérdésünk az lehet, hogy mennyire működnek az átírások, vagyis derül-e ki valami új a mítoszról, esetleg a kibontott köznapi helyzetről ebben az összefüggésben. A válasz ismét felemás: így rendszerezve és visszagondolva szépen megképződnek az újabb jelentések, de akkor, az olvasás pillanatában, ezek valahogyan elsikkadtak. Vagy a mítosz nem mutatkozott meg eléggé erőteljesen, vagy az új, köznapi helyzet nem tudta a mitológiát eléggé asszimilálni. Ezek az írások közül a Mária című annyira feltűnő, hogy szinte robban, de nem biztos, hogy az új jelentések megképződése hat ilyen módon. Gyerek helyett kiskutya születik, Mária meg ezt saját szemszögéből meséli. A történet él, a zavarodottság és megalázottság minden mozzanatával együtt, ugyanakkor nem érthető, miért éppen a Jézus helyét kellene átvennie a kiskutyának, magyarázatokat éppen találhatunk, ha nagyon akarunk, talán az idegenség, a számkivetettség lenne az a kapocs, mely összekötheti a két eseményt. Az átírás gesztusa merész, figyelemfölkeltő, a Literán még a karácsonyt is ezzel köszöntötték, ugyanakkor – a viszolygáson kívül – nem látom azt a jelentésbeli bummot, amelynek jó estben meg kellene történnie. Ugyanígy járunk a 300 éves fiatalemberrel, Noéval, aki a varacskos disznót győzögeti arról, hogy tartana a menekülőkkel, Salamonnal, aki hajléktalan és egy eldobott négerbabában véli felfedezni menyasszonyát, na meg Orfeusszal, aki „Húha! Akkor itt valami tévedés lesz!” felkiáltással hagyja ott Eurüdikét, valószínűleg másra számított.
Az írások másik csoportja hétköznapi helyzeteket konstruál, melyekhez jobban illik Erdős Virág asszociációkra alapozó humora. Családi ünnep vagy budapesti séta, karácsony vagy temetés, a narrátorok humoruknál vannak. A mitológia itt is beszól, a húsvét meg a szenteste, részben a felravatalozás is ide tartozik, na meg a születés előtti szülőválasztás valahol egy másik dimenzióban, de ezek már nem átírások, hanem önálló történetek, melyek nem indítják be az új jelentésképződés elvárásának mechanizmusát. És akkor az elvárás nem is akadályoza meg az olvasást, a narrátor csapong, csacsog, az olvasó meg jól szórakozik. „Budapest egy nagy és szabad ország.
Budapest területe annyi, amennyi, de ha a lyukakat is beleszámítjuk, akkor több. (...).
Budapest teraszáról látni a tengert.
Budapest topográfiai szempontból egyedülálló adottságokkal rendelkezik, bevásárlóközpontok veszik körül, és egy világ választja el.
Budapest, te csodás.
Budapest az egy főre jutó mélytengeri búvárbalesetek vonatkozásában kifejezetten biztonságos településnek számít.” (Bedekker) Satöbbi. Poénos szövegek, szórakoztató fordulatok és regiszterváltások, néha hangosan felnevet az olvasó. Kedvencem a Hopp, te Zsiga!, amelyben egy sajátos fotó (egy tó vagy micsoda fölött egy nagykabátos-kopott cipős figura testének, alsó, felkucorított, és jól láthatóan lendületben levő része látszik) alá 19 képaláírás-variációt írt, a magyar holdraszállóktól „édesapámig” és Horthy Miklósig mindenki vígan ugrál. „Erdős Virág / az egyik leghíresebb magyar író, / de már sajnos meghalt, / vagyis nem halt meg, / csak mindig nagyon későn jár haza. / Erdős Virág / a másik leghíresebb magyar író, / pólókat ír, / szélvédőket, / állítólag ő írta, hogy »I love Budapest«” – ez áll bemutatkozásként a honlapján, és úgy tűnik nekem, hogy ez a bolondos az Erdős Virág „igazi” hangja. Legalábbis számomra ezeket az írásokat érte meg elolvasni a kötetből.
Erdős Virág: Eurüdiké, Magvető Kiadó, Budapest, 2007.
