Kérdem S.-t a múltkor egy kávé mellett olyan éjjel egy óra körül, hogy mikor sírt utoljára. Azt mondta, nem tudja.
− Hogy-hogy nem tudod?
− Nem emlékszem.
− Valamire csak emlékszel... csak megjegyzed, ha sírtál valamiért!
− Miért, te mikor sírtál utoljára?
− Tegnap este.
Gyanakodva nézett rám.
− Ide akartál kilyukadni, mi? − kérdezte S. cinikusan − El akartad mondani, csak azt szeretted volna, hogy én kérdezzem meg, ugye?
− Ez igaz − ismertem be −, de kíváncsi vagyok, hogy te mikor sírtál utoljára.
− Miért lényeges az, hogy mikor, nem az érdekes, hogy miért?
− Arra emlékszel?
− Hát, vannak dolgok, amiket megsírat az ember.
− Például? − kérdeztem − De nem temetésre gondolok vagy filmre, vagy ilyesmi, hanem úgy, a hétköznapokban.
− Például, emlékszem, hogy egyszer sírtam, amikor arra gondoltam, hogy vége a sulinak.
− Miért sírtál ezen?
− Hát, csak úgy, tudod... Eszembe jutott, hogy hiányozni fog.
− Konkrétan mi jutott eszedbe?
− Barátok, akik szétszélednek, a sok hülyeség, amit fel kéne váltson a felelősség.
− Értem − mondtam −, de teljesen nem szűnhet meg, csak átalakul.
− Én is átalakulok.
Belegondoltunk.
− Te miért sírtál tegnap este? − kérdezte S.
− Ja, igen. El akartam mondani.
− Komoly dolog?
− Különben nem sírtam volna.
− Szóval?
− Meg fogsz lepődni.
− Mondd már!
Vettem egy nagy levegőt.
− Nem, nem... − haboztam −, várj csak, ne így.
− Most el akarod mondani vagy nem?
Türelmetlen volt.
− Szerinted miért sírtam?
− Honnan tudjam én?
− Tudnod kell!
Furán nézett rám. Ettől egy kicsit megijedtem. Nem bízik bennem?
− Nem bízol bennem?
− Dehogynem, ember! − mondta − Csak miért nem mondod már?
− Miért sírnak az emberek? − kérdeztem, tovább húzva a dolgot.
Fújt egyet.
− Mert bánatosak − kezdte sorolni −, mert elvesztettek valakit, mert hiányzik nekik valaki, vagy valami, vagy mert nagyon örülnek valaminek...
− Pontosan! − mondtam.
− Most melyik? Örülsz valaminek?
− Így van.
− Nem bánatodban sírtál?
− Nem.
− Akkor? Akkor meg elmondhatod, nem?
− Ki is találhatod?
− Én nem játszom ezt − mondta S. −, ha jó hír, miért nem mondod el?
− Mert szeretném, ha te jönnél rá − mondtam komolyan.
S. valóban elgondolkodott.
− Összejöttél valakivel? Szép lány? Vagy nyertél a lottón?
− Nem, nem, ezekért nem sírnék, ezeknek csak egyszerűen örülnék. Nem gondolkodsz igazán.
− Hogyne gondolkodnék!
− Ismersz engem. Tudnod kell, hogy miért sírtam tegnap este.
− Várjunk csak, mi volt tegnap este?
− Semmi különös, nem a tegnap a lényeg, lehetett volna bármelyik nap.
− Te most szívatsz engem.
− Te is tudod, hogy nem.
− Fontos volt neked ez a sírás?
− Nem a sírás, hanem ami kiváltotta.
− Igen-igen, úgy értem... de mégis, hogyan találjam ki? Adj tippet.
− Mi az, amiért érdemes sírni?
− Hát, ha valami sikerül.
− Nem csak.
− Ha rég látott baráttal találkozol.
− Tovább!
Elkezdett méregetni. Próbált belelátni az agyamba.
− Fogadjunk, hogy te is sírni fogsz!
− Én? – hitetlenkedett.
− Fogadjunk!
− Jól van! Mostmár azért sem fogok sírni.
− Az nem úgy megy − mosolyogtam.
− Egyáltalán miért sírjak, ha valami jó? Én nem szoktam csak úgy sírni.
− Dehogynem.
− Te jobban tudod?
− Meglátod.
− Úristen, de titokzatos vagy! Áruld már el, miről van szó! Utálom, ha kíváncsivá tesznek, és nem mondják el.
− Ki fogod találni − mondtam neki nyugodtan −, csak ne légy türelmetlen. Szeretném, ha kitalálnád. Ismerned kell engem annyira, hogy kitaláld. Vedd úgy, hogy ez egy teszt.
− Te most tesztelsz engem?
− Így is fel lehet fogni, de nem ez a lényeg. Miért sírtam tegnap este?
− Azért, mert örültél valaminek.
− Minek?
− Azt akkor sincs honnan tudjam.
− Csak úgy ni nem sírnak az emberek, te mondtad!
− De nem tudom, hogy te miért szoktál sírni.
− Ne azt találd ki, hogy miért szoktam, azt találd ki, hogy tegnap miért sírtam.
− Azt mondtad, a nap nem lényeges.
− Az nem.
− A lényeg az, hogy valami történt.
− De mi? − kérdeztem tőle, várva, hogy gondolkodjon.
− Rájöttél valamire.
− De mire?
− Sajnálom, nem jut eszembe semmi.
− S., ismersz engem, ugye?
Habozott.
− A francba is, ismersz engem, ugye?
− Persze... az hiszem...
− Azt hiszed?... Azt hiszed???...
− Ismerlek, na!
Kiabált.
− De akkor sem tudom, miért sírtál!
− De tudod, csak nem akarod a szemembe mondani.
− Miért ne akarnám, ha egyszer jó dolog? Biztos nem pénz?
− Szerinted pénz? Szerinted nő? Mi van még...? Híres se lettem, új állásom se lesz. Tudod, hogy ennél fontosabb.
Tudta, pedig. Láttam rajta, hogy tudja.
− Miért sírnék én? Hm? Mondjad!
− Nem...
− Na! Miért vagyunk itt most?
− Megiszunk egy kávét.
− Hagyd a kávét! Tudod!
− Nem...
− Nagyon jól tudod! Miért sírtam?
Csak nézett.
− Mondd ki! – üvöltöttem.
− Mert... − habozott.
− Na!
− Mert...
− Miért?
− Mert...
Láttam a szemén, ahogy rájön.
− Azért! − mondtam megkönnyebbülve halkan. − Azért hát!
Beleittam a kávémba, és mire odanéztem, már zokogott. Valóban megnyugodhattam, mert ez a bizalom jele volt.
