"Nincs fundamentom és nincsen orom."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.8. (502.) SZÁM - ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Cervantes
Szőcs István
JEGYZET - Az igazságügy-rendészet és a színjátszás közös hagyományaiból
Boda Edit
A tettes
Lélekmadár rikoltott
Körforgás
Kíméletlenül szeretlek
Láng Orsolya
Panel
Rimbaud levele Baubassából
Józsa István
Irodalmon innen és túl
Bordy Margit
A teremtés misztériuma
Az elhagyott város
A színész
Élet-halál kapujában
A színek ha ünnepet ülnek
Reneszánsz katedrális
Lászlóffy Csaba
Hódolat Hubay Muklósnak
Gál Andrea
Mitologizálás
Jancsó Miklós
Ki pisil messzebb
Király Zoltán
Levél Alexandriából
Nagyon kéne
Kárpát-medencei üzenet
Részeg költő fohásza
Cseke Róbert
Dublini liget, kizárólagosan
Zuhog a zöld
Kedves Sveta
Szabó Roland
Az anatéma
A bizalom jele
K. Kovács István
A görög tábor
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete
Gaal György
Lámpagyújtogatás Reményik körül
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Alkot vagy alakít?
Májusi évfordulók
 
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete
XIX. ÉVFOLYAM 2008.8. (502.) SZÁM - ÁPRILIS 25.

Reményik Sándornak (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.), az erdélyi magyar irodalom valamikor talán legnépszerűbb költőjének, 1944 után, midőn költői életművének két vaskos kötete napvilágot látott, csak 2006-ban jelenhettek meg (Dávid Gyula gondozásában, Kolozsvárott) összegyűjtött versei. Munkásságát a gyanakvás és a félreértés évtizedeken keresztül száműzte az irodalmi nyilvánosság máskülönben mindinkább táguló határain túlra. Az ellenséges indulatok és tiltások ellenére költészete, a szellemi és lelki élet rejtettebb csatornáin keresztül, különösen az erdélyi és a magyarországi evangélikus egyház lelkészeinek jóvoltából azonban továbbra is kifejtette hatását. A tiltás árnyékában Reményik életműve csendben várta azt a pillanatot, midőn a magyar irodalomtörténet-írás érdemben foglalkozik vele, rávilágít értékeire is, és a könyvkiadás sem zárkózik el teljes mértékben kétségtelen eszmei és költői értékei elől.
Ez a pillanat természetesen már évtizedekkel korábban elérkezett, előbb Czine Mihály budapesti és Imre László (különben a költő rokonsági köréhez tartozó) debreceni irodalomtörténész tanulmányai, majd (az ugyancsak rokon) Imre Mária szerkesztésében megjelent Jelt ad az Isten című verseskönyv (1981-ben) adott hírt a költői életmű iránt tapasztalt folyamatos érdeklődésről – ezt a kis kötetet az evangélikus egyház sajtóosztálya jelentette meg. Ezt követte 1983-ban Kolozsvárott Kántor Lajos szerkesztésében válogatott verseinek Az építész fia című kötete, az Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor Judit munkája nyomán 1990-ben közreadott Erdélyi március – Álmodsz-e róla című válogatás és több kisebb, főként vallásos verseit bemutató kötet, 2005-ben a kolozsvári Dávid Gyula gondos szerkesztő munkája nyomán összegyűjtött verseinek két terjedelmes kötete, végül 2007-ben ugyancsak Dávid Gyula munkájával Lehet, mert kell címmel a budapesti Nap kiadó Emlékezet címet viselő sorozatában egy, a költő pályáját bemutató dokumentumkötet. Ugyancsak Reményik Sándor munkásságának bemutatását és népszerűsítését szolgálják azok a tudományos konferenciák, amelyek minden esztendőben, változó helyszíneken (például Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Debrecenben, Szegeden) teszik teljesebbé a költő kultuszát.
A kolozsvári költőnek annak idején tizenkét verseskönyve jelent meg, bemutatkozásként 1918-ban (még Erdély román megszállása előtt) Fagyöngyök című kötete, majd 1920-ban Csak így, 1921-ben Vadvizek zúgása, 1924-ben A műhelyből, 1925-ben Egy eszme indul és Atlantisz harangoz, 1927-ben Két fény között, 1932-ben Szemben az örökméccsel és Kenyér helyett, 1935-ben Romon virág, 1940-ben Magasfeszültség című kötetei, végül 1942-ben hátrahagyott verseinek Egészen című kötete. Ehhez járultak az úgynevezett Végvári-versek füzetes kiadásai, 1918-ban a Mindhalálig (amely 1921-ben Budapesten is megjelent), 1919-ben pedig a Segítsetek – mellettük kéziratos formában is terjedtek a Végvári-versek. Valójában ez a két versesfüzet alapozta meg Remenyik Sándor hírnevét a két világháború között, és ezek okozták a munkásságát sújtó gyanakvást és tiltást a második világháború után. Most sem beszélhetünk úgy Remenyik Sándor költészetéről, hogy a tisztázás igényével ne ejtsünk szót a Végvári-versek történelmi szerepéről és szemléletéről.

Végvári-versek

A Fagyöngyök költője jellegzetesen „századvégi” versekkel kezdte pályáját, Vajda János és Reviczky Gyula dallamát folytatta, mintha a Nyugat lírai forradalma nem ért volna el abba a kolozsvári villába, ahol zárt magányban élt. A századvégi „világfájdalom” hangja után váratlannak tetszettek a Végvári-versek keserű indulattal fűtött, mozgósító szenvedéllyel hangzó sorai. E versek magyarázata a történelmi időben rejlik: Remenyik Sándor a Románia fennhatósága alá került erdélyi magyarság döntő többségével együtt képtelen volt elfogadni a bekövetkezett politikai fordulatot, azt, hogy közel kétmillió magyar egyszeriben a kiszolgáltatott nemzeti kisebbség helyzetébe került, amellyel szemben az új államhatalom könyörtelenül érvényesítette a maga elnyomó, asszimilációs törekvéseit. A költő kétségbeesve látta százezrek fejvesztett menekülését, otthonmaradásra, helytállásra szerette volna buzdítani az erdélyi magyarokat. Kétségtelen, hogy a Végvári-verseket általában az elkeseredés és nem egyszer az ellenséges érzület fűtötte, ez is azt jelzi, hogy a Trianon után kialakult helyzetben alig lehetett békülékeny álláspontra helyezkedni, már csak annak következtében sem, hogy a berendezkedő új hatalom is többnyire az elnyomás és a megalázás politikáját választotta.
Pedig a Végvári-versek indulatossága hamar kihunyt. A húszas évek második felében Reményik Sándor már annak a transzszilvanista irodalomnak az élvonalában foglalt helyet, amely az erdélyi együttélés nemes tradíciója alapján és az emberi egyetemesség kulturális keretei között kívánta szolgálni az erdélyi népek – magyarok, románok és németek – kölcsönös megértésének ügyét. Ha mások – Áprily Lajos és Tompa László – inkább az erdélyi hagyománynak adtak nagyobb hangsúlyt, ő, aki mindinkább Rilkében és Babitsban találta meg költészetének példaképeit, az emberi egyetemesség erkölcsi eszményeit hangsúlyozta. Az emberi egyetemesség gondolatát erősítette korán kibontakozó vallásos tudata is, amely elsősorban az Evangélium moráljának követésében jelölte meg a keresztény ember feladatát. „Mért hallgatott el Végvári?” című versében mintegy visszavonta korai költészetének harcos nacionalizmusát, békét immár vallásos hitében keresett, és az erkölcsi megigazulás hirdetésében fedezte fel a kisebbségi költő elsőrendű feladatát: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni. / Elhallgatott, – mert vad tusák közül / Immáron Istenéhez menekül. / Vele köt este-reggel új kötést. / És rábízza az igazságtevést.”

Az Evangélium
és az Apokalipszis

Reményik Sándor életét nehéz szorongások és súlyos betegségek kísérték, lelkének egyensúlyát szinte sohasem találta meg, a kisebbségi létben és az elvadult korban nehezen lelte meg helyét. „Kettős összeütközés tragikuma táplálja szakadatlan ezt a lírát – mondja Áprily Lajos –: a kényes idegek nehéz tusakodása az életért és az eszményiség állandó ütközése az örömtelen korral.” Emberi létének és költői helyzetének kínzó ellentmondásait az Evangélium szellemében tudta feloldani: istenes verseiben. Ahogy Áprily Lajos találóan mondja: „A szociális és individuális költő hosszú, vérveszteséges harca Reményiknél az istenes énekekben jut nyugvópontra.” Nyugvópontra, ha nem is véglegesen, minthogy Reményik Sándor zaklatott lelkülete, kiújuló belső küzdelmei mint titkos vérzés, mindig átütnek az istenes versek látszólagos békéjén: a nehezen megszerzett evangéliumi derűn.
A vallásos versek keresztény hite nagyjából olyan ívet jár be, amelynek az Evangélium és az Apokalipszis jelöli ki a vonalát. A korai versek természetes vallásossága után az 1918–1919-es történelmi korforduló ad belső drámaiságot a kolozsvári költő istenes verseinek: „Teljesüljön a Te akaratod: / Be fölösleges minden más beszéd... / Az én kezem, e vézna, gyönge kéz / Hogy tartaná fel az Isten kezét” – hangzik az 1920. július 1-én (közvetlenül a trianoni szerződés aláírása után) keltezett A Te akaratod... című költemény. A megbékélésnek ezt a vallomását Reményik Sándor „evangéliumi” versei követik, amelyekben őszinte és termékeny vallásos hitét: Isten iránti bizalmát fejezi ki. Maga a költészet is evangéliumi küldetést kap, az istenhit vallomásos kinyilvánításának eszközévé válik. Ahogy A test Igévé lőn című költemény mondja: „Így képzelem én a költészetet: / Új evangéliumnak, / Melynek alfája és omegája / Ez a tétel: / A test Igévé lett”. Az Evangélium vonzásában önmagára találó költő a természetben és a köznapi életben is az isteni gondviselés működésének igazolását találja meg. Ettől az evangéliumi szellemtől kapja gondolkodásának korai ökumenizmusát is, amely a különben evangélikus vallású – a kolozsvári evangélikus gyülekezet életében vezető szerepet játszó – költő olyan verseiben nyilatkozik meg, mint a Prohászka Ottokár emlékének szentelt Szószéken, a kolozsvári ferenceseket köszöntő A hangfogó falak és a nagyváradi premontrei rendház csendjében keletkezett Tudom, vendég vagyok.
Az „evangéliumi” költemények után következnek az „apokalipszis” versei, ahogy az evangéliumi könyveket is – a történelmi időknek megfelelően – János apostol Jelenései követték a költő kezében. A harmincas évek mind nyomasztóbb közéleti levegőjében lassan szertefoszlott a hit természetes öröme, felerősödött a kétely, és megjelentek azok a költemények, amelyekben Reményik Sándor Istennel perlekedik, és persze e perlekedések révén is Istent keresi. Igaz beszéd hitem dolgában, Ezt akartam, Elkéstetek című verseire gondolok, amelyekben már nem az evangéliumok hitbéli bizonyossága, hanem az ószövetségi próféták istenkereső szenvedélye vagy az Apokalipszis rettegése uralkodik. Az a drámai erő, amely Balassi Bálint és Ady Endre Istennel viaskodó verseiből ismerős. „Hull szét és omlik össze bennem / Az én világom s az én életem: / A lelki Transsylvania (...) S én egyre sötétebben kérdezem: / Uram, a te megigért nagy irgalmasságod / Ugyan miben áll és hol is marad??!” – hangzik az Ésaiással keserű vallomása. János Jelenései abban segítenek, hogy a költő szembe tudjon nézni mindazzal, ami még jönni fog, a rázúduló történelmi tragédiák sötét világában is megtalálja védelmező Istenét, és általa szerezze meg a „katharzis” megnyugtató élményét.
A szembenézés valóban ismét békét hoz Reményik Sándor zaklatott költői világába: kései verseit a „keresztény sztoicizmus” filozófiája világítja be, az a bölcsesség, amely Pál apostol leveleiből ismerős. „Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz / És végül mégis egyedül maradsz; / Halálod egyedül kell elviselned” – olvassuk például a Meghalni mégis egyedül kell című költeményt. Ezek Reményik Sándor utolsó versei: ekkor már kórházi szobáról kórházi szobára vándorolva töltötte erőtlen életét, s a végső nyomorúságból emelte fel tekintetét valami távoli fényhez. Költői hangjának zengése azonban ekkor sem csökkent, ez a nemesen zengő hang hatolt el költőtársaihoz. „A versed édes és kegyetlen – írta Reményik Sándornak végső üzenetként Babits Mihály – Úgy hangzik mint a trombita / a nyomorék vitéz fülében / vagy a halott álmai közt, / aki már feltámadni nem tud, / de a hangot, mely költené, / beszövi az álmok közé / s a költegető hang, a hang / kínok és álmok közt örökre / zeng tovább édesen s kegyetlen.” Babits üzenete az erdélyi költő tiszta embersége mellett tanúskodott: e tanúvallomást érdemes meghallgatnunk negyven esztendő távlatából is.

A templom
és az iskola

A húszas évek Reményik Sándor költészetében fordulatot hoztak, ennek a fordulatnak több lírai (tematikai, illetve szemléleti) következménye volt, így ekkor erősödött fel az erdélyi természet iránti érdeklődése, az Istennel folytatott költői párbeszéd (általában a vallásos ihlet), a magányos emberi és költői sors értelmezésének vágya, és ekkor erősödött fel az a közösségi tanúságtétel is, amely most már nem pusztán a csalódásokat és a gyötrelmeket kívánta „kibeszélni”, hanem inkább közös eszmélkedésre szólított, közös eszményeket keresett. Reményik Sándor költészete ebben a közös eszmélkedésben és eszménykeresésben csatlakozott az erdélyi magyar líra más klasszikus képviselőihez, mindenekelőtt Áprily Lajoshoz és Tompa Lászlóhoz (akikkel együtt az úgynevezett „erdélyi költői triászt” alkotta). Ez a közös eszmélkedés és eszménykeresés a húszas évek olyan költői műveiben nyilvánult meg, mint a Mindennapi kenyér, az Egy eszme indul, a Míg állt a vár, a Petőfihez, Az ige, az Atlantisz harangoz és még több ekkor lejegyzett költemény.
Közéjük tartozik a költő egyik legtöbbet idézett verse: a Templom és iskola is, ez 1925-ben született, kötetben azonban csak az 1935-ös Romon virág című válogatásban volt olvasható. A kilencvenes években (a romániai diktatúra bukása után) Reményiknek ez a verse egyike lett azoknak a költeményeknek, amelyek a legtöbbször kerültek az antológiák lapjaira, illetve hangzottak el pódiumokon a közönség előtt.
A vers címében az erdélyi magyarság megmaradásának és önazonosságának két alapvető fogalma áll: a „templom” és az „iskola”. A „templom” ebben az értelemben természetesen nemcsak az istentiszteletek, az imádság és a vallásos élet megszentelt helye, hanem az erdélyi magyarság szakrális intézménye is. A templomnak és az egyháznak Erdélyben hagyományosan nemzeti szerepe van: az ott élő magyarok mindig is a nagy nyugati keresztény egyházak (római katolikus, református, evangélikus, unitárius), a németek ugyancsak a nyugati keresztény (a szászok az evangélikus, a bánsági és szatmári svábok a római katolikus) felekezet hívei, a románok ezzel szemben nagyrészben görögkeletiek (orthodoxok), kisebb részben görög katolikusok (unitusok) voltak. Az egyházi hovatartozás ilyen módon meghatározta a nemzeti hovatartozást, és az egyházak a maguk hitéleti és liturgiái szolgálata mellett igen nagy szerepet vállaltak az erdélyi nemzetek identitásának és kultúrájának fenntartásában, gondozásában is. Éppen ez a szerepvállalás alapozta meg azt, hogy a „templom” fogalmának, ahogyan ezt Reményik versében látjuk, a nemzeti élet tekintetében is szakrális jelentése és jelentősége van.
Ugyanilyen szakrális jelentést és jelentőséget kapott az „iskola” fogalma, minthogy a magyar iskolák a nemzeti identitás és kultúra fennmaradásának, a felnövekvő fiatal nemzedékek anyanyelvi nevelésének voltak az elsőrendű műhelyei. Ráadásul a húszas évek közepén, midőn Reményik Sándor verse megszületett, a magyar iskolákat igen nagy veszély fenyegette: a bukaresti kormány ugyanis rendre „románosította” a korábbi állami iskolákat, főként a középiskolákat, és így igen sok nagy múltú magyar iskolának kellett egyik napról a másikra feladnia eredeti tanítási nyelvét, hogy az állam nyelvén szervezze meg az oktatást. Mindez súlyos sérelmekkel járt, egyéni tragédiákhoz vezetett mind a pedagógusok, mind a diákok, mind a szülők körében. Valójában csak az egyházi iskolák őrizhették meg magyar tanítási nyelvüket, ugyanakkor ezek is ki voltak szolgáltatva a román tanügyi hatóságok állandósult vegzatúrájának, különösen az érettségi vizsgák idején.
A „templom” és az „iskola” fogalma már csak az egyházi intézmények következtében is összefüggött egymással, és mindkettő erősen szakrális jelentést kapott, mint a nemzeti fennmaradás, identitás és kultúra védelmének legfontosabb szellemi intézménye. Ezt a szakralitást fejezi ki Reményik Sándor verse, mint ahogy a „templom” és az „iskola” fogalma más erdélyi magyar költőknél is rendre szakrális értelmet kapott (utalhatok Áprily Lajos vagy Jékely Zoltán verseire). Ennek a két intézménynek a közösségi szerepe és küldetése a jelenben is szorosan összefügg egymással: az egyházi közösségek és az iskolák ma is az erdélyi magyarság szervező intézményei és fennmaradásának zálogai.

Táj és történelem

A huszadik századi magyar költészetben igen nagy szerepet kapott a magyar tájaknak és e tájakhoz fűződő kulturális hagyományoknak az ihlete. Babits Mihály tolnai és esztergomi, Illyés Gyula balatoni, Takáts Gyula somogyi, Gulyás Pál hajdúsági versei vagy éppen Áprily Lajos nagyenyedi és parajdi, Tompa László székelyföldi, Bartalis János Szamos menti, Dsida Jenő Kolozsvár környéki, Szabédi László mezőségi és természetesen Reményik Sándornak a Kárpátok hegyei között született költeményei mindig a szülőföld vagy a választott táj ihlető erejéről, a költőnek a természetben és a tájban megtalált otthonosságáról tanúskodnak.
Az erdélyi magyar költészet egyik gazdag és jellegzetes forrásvidéke az erdélyi természet, az erdélyi táj, a magashegyek világa éppúgy, mint a szelídebb dombvidék, a hegyek között megbúvó kicsiny falvak és a történelmi („kincses”) városok. Ez a természeti ihlet, amely egyszersmind az erdélyi magyar költő otthonosságának és patriotizmusának is forrása, bontakozott ki Reményik Sándor költészetében is. Nála az erdélyi tájnak nemcsak történelmi és kulturális tanúsága, hanem mindezen túl egyféle transzcendentális üzenete is van. A tájélmény mindig összefonódik az erdélyi magyarság iránt érzett hűséggel és a vallásos élménnyel: minthogy a költő az erdélyi tájban, kivált a Kárpátok vonulatának hegyóriásai között, a teremtő Isten alkotó munkájával is találkozott.
Különös erővel jelenik meg ez az élmény a költő 1921-es borbereki (a Radnai-havasokban található kicsiny üdülőhelyen írott) verseiben. Reményik Sándor önfeledt örömmel adta át magát a havasok, a fenyők és a vadvizek ősi világának, ahogy Bevezető énekében olvasható: „Most elsüllyedt a nagyvilág / Csak e völgy van s e vadvizek. / Tőlük tanulok énekelni, / Rájuk nézek, bennük hiszek. / Hadd zúgjanak a vadvizek.” A borbereki magányban töltött pihenést követve aztán az erdélyi táj megnyugtató, békítő élménye rendre mindig visszatér Reményik Sándor költészetében. 1933 augusztusában a Brassó környéki hegyekben töltött egy kis időt, és ott: a Nagykőhavas hegyormának közelében írta Szemeimet a hegyekre emelem című költői ciklusának tizenkét darabját.
A havasok emberen túli vagy emberfeletti szikla- és hóvilága a transzcendens létezés költői metaforájává válik, a költőt mindenekelőtt az erdélyi havasok monumentalitása, mondhatnám: „istenközelisége” nyűgözte le. A Találkoztam a szabadsággal című versben (a ciklus tizenegyedik darabjában) a költő a brassói Fellegvár magasából tekinti át a tájat, és ennek révén találkozik a nagybetűs „Szabadsággal”: „Ment nagy léptekkel: a világ száműzötte, / Fenyőszag tömjénezett körülötte (...) Ment az embertől egyre távolabb, / Ment csúcsról-csúcsra, csillagtávolokba, / Kissé túl drága volt méltatlanoknak: / Vitte ajándékul – az angyaloknak”.
Az erdélyi táj mellett Reményik Sándor költészetének másik nagy ihletője az erdélyi történelem. E két ihletforrás általános volt a húszas és harmincas évek erdélyi magyar költészetében. Reményik verseiben is rendre feltűnnek például a fejedelmi korszak emlékei, és természetesen megjelennek a történelmi közelmúlt (így a trianoni végzet) tapasztalatai. Az erdélyi történelem idézése nyomán az „erdélyi sors” sötét eszméje jelent meg a két világháború közötti korszak lírájában, Reményik Sándor költészetében is. A kisebbségi magyar költészetet a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át. Az egykor virágzó magyar kultúra és élet emléke – a kisebbségi tapasztalatok gyötrelmes nyomása alatt – szinte „atlantiszi” mélybe merült. Reményik Sándor Atlantisz harangoz című verse, amely az ugyanilyen című 1925-ös verseskönyvnek a beköszöntője lett, Rákosi Viktor egykor igen népszerű erdélyi tárgyú (a magyar falvak lassú pusztulását megörökítő) regényének, az Elnémult harangoknak a szorongásos közérzetét idézte fel (a kötet elé írott szavai szerint). Reményik Sándor verse a következőképpen hangzik: „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben./ Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok, / Ha jártok ott fenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben.”
A történelmi visszatekintés természetesen nemcsak tragédiákkal terhes érzéseket okozott, hanem erős nemzeti elkötelezettséget is. A költő épphogy az erdélyi magyarság nehéz tapasztalatait átélve ismerte fel küldetését abban, hogy nemzete mellett kell tanúságot tennie, mindenekelőtt cselekvésre ösztönözve azokat, akik a közösség érdekeinek közéleti-politikai képviseletét vállalják. A közösségi elkötelezettség és szolgálatvállalás etikáját Reményik Sándornak számtalan költői műve fejezi ki, közülük egy korai, még 1921 májusában keltezett versére, a Míg állt a vár címűre hivatkozom. Ez a költemény a magyarság történelmi sorsának végzetszerű megváltozására, vagyis arra hivatkozva, hogy a többségi-hatalmi helyzetet a kisebbségi kiszolgáltatottság váltotta fel, tett vallomást az erdélyi írástudó felelősségtudatáról: „Most minden rom. / A földdel egyenlővé tétetett. / Nincs fundamentom és nincsen orom. / Csak fű a rom felett... / ... Állok a fű közt, a romok felett, / A nefelejcsek kicsi, kék fejét / Simogatja kezem. / Míg álltál: értetlenül néztelek, / Most rád ismerve nézlek, réveteg / S imádlak romjaidban, – nemzetem!”

(Befejező rész a következő számban)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében