„A csengettyűcsinálást/felfedezni csak az tudta,/aki kedvese kék szemét elfeledni sohasem tudta.”
(József Attila)
Kedvem volna folytatni József Attila verssorait: a zenecsinálást felfedezni csak az tudta, aki szellemi világát elfeledni sohasem tudta. A zene tipikusan nem evilági jelenség: a 3. Valóság szülötte. Az a kényszergetés, amivel közel akarjuk hozni a természeti Valóságához, meddő kísérlet volt és marad. Szeretünk a természeti jelenségek, élőlények zenéjéről álmodozni, és néha azokat a zene (a megkomponált zene!) nyelvére lefordítani. Innen a sok madárhang zenei analógiája, a szél, a hullámok, a fény (szinesztéziás) „átköltésének” ezernyi kísérlete. Ezek a valóságfogódzók szerepelnek a leggyakrabban a zenei ismertetésekben is. A zeneszerzők is igyekszenek programokat adni műveiknek, hátha sikerül kikötniük az értelmezhetőség (zene-megértés) óceánjának valamelyik kis szigetén.
Akár a csengettyűt, a zenét is CSINÁLJÁK. Ez azt jelenti, hogy mint termék, a mesterséges világhoz tartozik, a 2. Valósághoz; emberi termék, kézműves foglalatosság eredménye. A 19. századig a zeneszerzés gyakorlati útmutatások révén történt: csináld ezt így, azt a zenei frázist meg úgy. Születtek elméleti írások is, de rendszerint szintén gyakorlati hangszertanításhoz fűződve. Főleg az orgonista tankönyvek (mára 15., 16. századból) nemcsak orgonálni, de rögtönözni és komponálni is tanítanak. Igazából szerkesztési elveket próbálnak meg rendszerbe foglalni (kontrapunkt, összhangzattan, formatan stb.), és a tanulók számára érthetően megfogalmazva szerkesztési utasításokat adni. Rendszeres zeneszerzés-tanítás csak a 19. század elejétől kezdődik, amikor kibontakozott a tömegtanítás, amely természetszerűleg azokat is a zeneszerző pályára vonzotta, akikben alig volt elhivatottság, és sokszor még zenei tehetség sem. Kialakult az a közhiedelem, hogy ha nagyon igyekszik valaki, akkor a zeneszerzés – akárcsak a hangszerjáték – MEGTANULHATÓ. Ekkor kezdődött el az a folyamat, ami napjainkra érett globális jelenséggé: MINDENKI KOMPONÁL. Van ebben valami jó is, de sok benne az a hiedelem, hogy a zeneszerzés csak afféle „csináld meg magad” folyamat. Olvasd el könyvből a megfelelő utasításokat – legyen az vízszerelés vagy hangszerelés – és máris te magad is meg tudod csinálni. Az új, a még újabb, a legújabb zene partitúráit gyakran tekintik ilyen „szerelői” útmutatásnak – szövegükkel, „ábráikkal” együtt. Elég, ha ráteszed a kezed valamelyik újító partitúrájára, és máris a tiéd a szerelési folyamat minden csínja-bínja. Igazából szerkesztésről van szó, még csak alakítgatásról sem. Néha zene(ruha)költemények születnek, néha csak átalakítások, megtartva az eredeti szöveget. Itt minden a 2. Valóság síkjára vetült, konfekciótermékek születnek. Minden zeneszerző háttérbe szorul, aki nem szolgáltat (mert SZOLGÁLTATÁSRÓL VAN SZÓ) elég új anyagot a megcsinálásához, „tanításához”. A szerkesztő-zeneszerzők hosszasan magyarázzák, hogy mit is csináltak, hogyan illesztgették öszsze az újonnan „tanult” elemeket. Külön elméletben számolnak be zenei „nyelvezetükről”, „forma-alkotó koncepcióikról”. Esetenként még arra is kitérnek, hogy miben valósították meg felfedezéseiket. A 21. századra nyüzsögnek az elméleti írások a zeneszerzés módszereiről, újdonságairól. Viszont még sohasem olvastam egyetlen sort sem zenéjüknek a szellemi valósághoz való kötődéséről. Pedig Hans Sachs így tanítja Walter lovagot zeneszerzésre a Mesterdalnokokban: gondolj valami szépre, például a hajnalra – Walter Évát pillantja meg a Paradicsomban –, majd például ellentétére, az alkonyatra – Walter múzsáját látja a Parnasszuson –, hogy végül a két látomás egyesüljön a ragyogó délben –, Éva és a költészet múzsája azonosul egymással: „Parnass und Paradies!” És végül elkészül Walter versenydala, amivel a János-napi ünnepség fénypontjában elnyeri szerelmese, Éva kezét. Az I. felvonásban Beckmesser jegyzi rovószéken a szerkesztési hibákat. A II. felvonásban Hans Sachs „üti” ki cipőtalpon Beckmesser hibáit. Ez persze nem zeneszerzés-tanítás, hanem csak amolyan tudást ellenőrző hibakeresés. Egész tanításunk – mindmáig – megőrizte HIBAKERESŐ jellegét. Borzasztó, ahogyan a modern zeneszerzés leszorult a mesterséges valóság világába. A zene költőiségéről szinte sohasem esik szó.
