Kortársam, akiről, illetőleg egyik, a múlt évben megjelent könyvéről kívánok szólni, sohasem volt divatos író, jóllehet már legalább kéttucatnyi kötete került a könyvkereskedésekbe, az olvasó asztalára. Irodalmunk múlt század második felének a protokollfőnöke, lelkiismeretes számtartója, Marosi Péter, aki a politikai széljárások szerint is jó érzékkel rangsorolta élvonalbeli tollforgatóinkat – vagy épp hallgatott egyik-másikukról –, aki pontosan tudta, kit lehet nyugodtan bírálni és kit csak szőrmentén, nos, Marosi talán meg se említette soha a szerzőt, akinek a művéről szólni kívánok. Dáné Tibor nevét (mert róla van szó) sorozatosan elfelejtette – egyáltalán elfelejtették – odaírni a figyelemreméltó fiatal íróké mellé, vagy az idősebbekéhez. És múltak az évek, Dáné Tibor pedig 82 éves lett. Pedig nála talán kevésbé jelentős írók is divatba jődögéltek közben-közben, rövidebb-hosszabb időkre, hogy aztán hullócsillagokként el is tűnjenek irodalmunk égboltozatáról, egy-két könyv után teljesen kikopjanak az irodalmi életből a 60-as, 70-es, 80-as években, mint az akkori ifjúság „gyóntatóatyja” (Gáll Ernő remek megfogalmazása szerint), Aradi József, aki mintegy harminc-harmincöt évvel ezelőtt Balogh Edgár tanácsára magyarosította németesen csengő nevét – hogy aztán (még a diktatúra éveiben) boldogabb tájakra evezve, ismét letegye az Edgár névadó fantáziájából származó nevet, és visszavegye azt a szépen, németül csengő „rongyos régit” és megfeledkezzék hajdani költői, Korunk-szerkesztői és nemzedékvezéri mivoltáról is.
Ám hagyjuk most Aradit, maradjunk meg Dáné Tibornál, aki nem „korán kezdte”, akinek első kötete nem pelyhedző állú ifjúságában jelent meg: harmincöt éves volt, amikor – 1958-ban – az Ifjúsági Kiadó jóvoltából az olvasóhoz jutott kitűnő ifjúsági regénye. Jómagam is nagy élvezettel olvastam volt még akkortájt Áthá-Rá, a fáraó írnoka című könyvét. Egyébként akkoriban és a következő években jelentek meg a jobbnál jobb gyermekeknek szóló vers- és meséskönyvek az 1957-ben indult Napsugár írói-költői jóvoltából. Sajnos azonban az ifjúságnak nem volt határozottan irodalmi arcélű lapja (mint a gyermekeknek a Napsugár), ezért az ifjúsági irodalom nehezebben talált hangra, nehezebben bontakozott ki – ösztönző híján. Az Ifjúmunkás kezdettől és jó ideig kitűnően, tisztességesen szerkesztett hetilap volt ugyan, de nem kifejezetten irodalmi jellegű. Nem csoda hát, ha kevés igazán jó, elsősorban az ifjúsághoz szóló regény, elbeszélés jelent meg azokban az időkben. Hirtelen eszembe se jut más, mint Korda Istvánnak a Kőrösi Csoma Sándorról írt, A nagy út című kiváló regénye. (Igaz, Kordának a következő próbálkozása már kevésbé bizonyult sikerültnek, amire képzavaros címe is utal: A mocsarak visszaütnek, egy indián tárgyú, lapos kalandregény.) Nos, Dáné nem állt meg az Áthá-Ránál. Mihamar megjelent a Tao-Ceti hívójele című, megint csak ifjúsági, tudományos-fantasztikus regénye, utána pedig – erre már egészen jól emlékszem – igen kedvező lektori véleményt írtam egy, a tényirodalomhoz sorolható, izgalmas könyvéről is, Akinek nincs árnyéka volt a címe. Az „évszázad bűntényéről” szólt – a hírhedt cheddingtoni vonatrablásról. De miért is különösen emlékezetes számomra éppen ez a Dáné-mű? A könyvet – mondom – már kéziratban olvastam, amikor 1969 januárjában kijutottam Angliába, ahol egy társaságban a háziak vitatkozni kezdtek a hírhedt bűntény egyik szereplőjének (még a nevére is emlékszem: Biggsnek) a sorsáról. Az én emlékezetemben még friss volt a Dáné könyvében részletesen leírt történet. Beleszóltam a vitába, sőt eldöntöttem azt, a helyiek nagy csodálkozására. Dáné Tibor ugyanis a korabeli angol sajtóból dokumentálódott a nagy port felkavart eseményről. Egy angol ismerőse küldött volt el neki minden, a vonatrablásról szóló fontosabb sajtóterméket, amit aztán angolszakos kislánya tolmácsolt édesapjának. Hát ezért, a váratlanul nagy angliai sikeremért emlékszem ilyen pontosan Dánénak erre a könyvére. Ezt követően a szerzőnek még legalább három ifjúsági regénye jelent meg, a Négy tenger hajósa, A varázsvessző lovagja és A fáraó igazlátó szeme – de bevallom, ezekből nem emlékszem már pontosan mindenikre. Amit viszont tudok: a 70-es években az egyetlen, következetesen az ifjúságnak író pályatársunk Dáné Tibor volt. Értekező prózában is emlékezetes, természetesen, mint minden könyve, a felnőttek számára is érdekes olvasmány volt a Kultúrkuriózumok kalendáriuma, amelyik szintén a 70-es években jelent volt meg. Azután a rendszerváltás táján és azt követően írni kezdte a háborús élményeit. Legalább az egyik kéziratával pályázatot is nyert Magyarországon (a Honvédelmi Minisztérium pályázatát), de a díjazott könyv – valamiért – nem jelent meg.
Bevallom, kíváncsian fogtam A gálánskor breviáriuma című, a marosvásárhelyi Appendix Kiadónál múlt évben megjelent könyvhöz és újdonságként olvastam végig, holott – a szerző szerint – mintegy harmincöt-negyven évvel ezelőtt Lászlóffy Aladárral együtt lelkesen ajánlottam volt kiadásra a XVIII. század egy sajátos vonásáról szóló munkát. A francia királyi udvarban, XIV. Lajos, majd utóda, valamint a német fejedelemségek udvaraiban divatossá vált életmód, a „papillotage”-nak mondott, szerfelett pazarló életmódról van szó, amit csakis a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak, tehát a francia udvar körül nyüzsgő arisztokraták és a német fejedelmecskék-uralkodócskák udvartartásában élők, akik alattvalóikat adták el katonának – a gyarmatosító Angliának és Hollandiának, hiszen csak így tehettek szert elegendő pénzre fényűző, oktalanul pazarló életvitelükhöz.
Nem részletezem most a Dáné által hangulatosan megrajzolt, tékozló életmódot, amely a „papillotage”-nak elkötelezett hölgyek és urak sajátjává vált a forradalom előtt, csupán megjegyzem, amire egyébként maga a szerző is utal könyvében (ha – megítélésem szerint – nem is elég hangsúllyal), hogy a francia forradalmat megelőző évszázadot az emberiség történetében elsősorban nem az említett, léhán könnyelmű életmód jellemzi leginkább az utókor szemében, hanem a francia szellemi életben például az enciklopédisták tevékenysége, aminek következtében 1751–1772 között meg is jelent a Nagy Enciklopédia, továbbá a sziporkázóan szellemes Voltaire és a nagy emlékírók megjelenése, amilyen Saint-Simon és Giacomo Casanova volt. Ezek és annyi más szellemóriás igencsak hozzájárultak a Nagy Francia Forradalom szellemi előkészítéséhez. Az arisztokrácia egy felső rétegének oktalanul pazarló életmódja legfennebb olaj volt a forradalom tüzére.
A német irodalomnak is nagy korszaka volt a XVIII. század. Kezdődött talán Friedrich Gottlieb Klopstockkal (akinek hömpölygő hőskölteményéről, a Messiasról már Goethe azt mondta, hogy „mindenki dicséri, de senki se olvassa”), majd folytatódott a kiváló költő Wielanddal és a zseniális Gotthold Ephraim Lessinggel, akinek legjobb drámáit, az Emilia Galottit, a Minna von Barnhelmet és a Bölcs Náthánt azóta is műsorukon tartják a német színházak, a Laokoón vagy a költészet és a festészet határairól című tanulmányt mindmáig érvényesnek tartja az irodalom- és művészettörténet, csakúgy, mint a Hamburgi dramaturgiát. Abban a korszakban kezdődött a német – és világirodalom – két legnagyobbak közé tartozó zsenijének, a (kezdetben) két jó barátnak, Friedrich Schillernek és Johann Wolfgang Goethének a munkássága is. Nos, a „papillotage”, az esztelen, sokszor embertelen forrásokból táplálkozó, pazarló életmód, amelyet Dáné részletesen (csöppet se unalmasan) ismertet, szellemesen idéz fel – noha kevesebb szó esik róla a történelmi, kivált kultúrtörténeti tanulmányokban –, szintén ehhez a korhoz tartozik, mint a francia és a német felső tízezer eszement divathóbortja, a kor szent világfelfordulásának megelőző jelensége és bizonyos mértékben kiváltója is.
Mondom: élvezettel olvastam Dáné Tibornak ezt a könyvét, amelynek kézirata már „annak idején” volt nálam, amelyet ismertem ugyan, de amelyről teljesen megfeledkeztem. Lám, a horatiusi kilenc évnél jóval tovább volt kénytelen várni arra, hogy az olvasó kezébe kerüljön. Óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: Vajon miért nem jelenhetett volt meg a könyv akkor, amikor megíródott? Mi baja volt vele a kor cenzúrájának, amely oly éberen működött, még akkor is, amikor a Kárpátok Géniusza felszámolta – úgymond? Talán hasonlóságot vélt fölfedezni az elvtársi felső tízezer romlottsága és a XVIII. századi francia és német arisztokrácia egy részének esztelenül pazarló életmódja között? Nem hiszem, mert ilyen hasonlóság nem volt. A kommunista felső tízezer primitívebben és bugyutábban volt romlott és korrupt, főként pedig nem olyan tüntetően, mint a „gáláns kor” költekező királyai, fejedelmecskéit, uraságai. De akkor mitől rettent vissza a „diadalmas szocializmus” éber cenzúrája? Rákérdeztem Dánéra. Ő maga se tudta, hiszen vele nem közöltek semmiféle kifogást, csak épp valamiért mindig „kicsúszott” a könyv a megjelenési tervből. Tehát tiltani nem tiltotta senki megjelenését. Úgy látszik, az történt, amit Szőcs István kiadói szerkesztő korában mondott Gellért Sándornak, akinek egyik versét kivette a cenzúra a kötetéből: „Nem szedte ki a szedő.”
Hát ilyesmi történhetett Dánénak ezzel a hangulatos, érdekes könyvével is. Csak azt nem értem egészen, miért kellett a rendszerváltás, a cenzúra végleges megszüntetése után is tizenöt esztendőnek eltelnie, hogy végre az Appendix Kiadó jóvoltából „kiszedje a szedő”?!