"A szülőföld megannyi személyes mitológia"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bi­zony a rám­pák is vi­lá­gít­nak
Szabó Árpád Töhötöm
Mi­ért él Bun­dás Rekk si­va­tag­ban?
Vida Gábor
Dühöngő jegyzet
avagy szülőföld és anyanyelv
Sipos Gábor
Po­li­ti­ka, vas­út, tör­té­net­írás
Szőcs István
Az el­sők di­cső­sé­ge – örök­ké má­so­ké?
László Noémi
Gyanútlanul
Horváth Előd Benjámin
Cirque du soleil
(reggeli stanzák)
Márkus András
A kolozsvári orgia
avagy Kolozsvár újra benépesül
Váradi Nagy Pál
Fordulatok a végmegállóban
Drótokon
Balett
Gyilkosok
Batári Gábor
Lat­ri­na ma­gi­ca
Demeter Zsuzsa
Nyelv-em­lé­kek
Jancsó Miklós
Stré­be­rek
Lászlóffy Csaba
Allegro barbaro
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ
Egy kortárs különös sorsú könyvéről
Mihai Măniuţiu
A szín­pa­di hár­mas­ság
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 2.
Hin­tón Eu­ró­pá­ban
Márciusi évfordulók
 
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ
Egy kortárs különös sorsú könyvéről

XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Kor­tár­sam, aki­ről, il­le­tő­leg egyik, a múlt év­ben meg­je­lent köny­vé­ről kí­vá­nok szól­ni, so­ha­sem volt di­va­tos író, jól­le­het már leg­alább két­tu­cat­nyi kö­te­te ke­rült a könyv­ke­res­ke­dé­sek­be, az ol­va­só asz­ta­lá­ra. Iro­dal­munk múlt szá­zad má­so­dik fe­lé­nek a pro­to­koll­fő­nö­ke, lel­ki­is­me­re­tes szám­tar­tó­ja, Ma­ro­si Pé­ter, aki a po­li­ti­kai szél­já­rás­ok sze­rint is jó ér­zék­kel rang­so­rol­ta él­vo­nal­be­li toll­for­ga­tó­in­kat – vagy épp hall­ga­tott egyik-má­si­kuk­ról –, aki pon­to­san tud­ta, kit le­het nyu­god­tan bí­rál­ni és kit csak szőr­men­tén, nos, Ma­ro­si ta­lán meg se em­lí­tet­te so­ha a szer­zőt, aki­nek a mű­vé­ről szól­ni kí­vá­nok. Dá­né Ti­bor ne­vét (mert ró­la van szó) so­ro­za­to­san el­fe­lej­tet­te – egy­ál­ta­lán el­fe­lej­tet­ték – oda­ír­ni a fi­gye­lem­re­mél­tó fi­a­tal író­ké mel­lé, vagy az idő­seb­be­ké­hez. És múl­tak az évek, Dá­né Ti­bor pe­dig 82 éves lett. Pe­dig ná­la ta­lán ke­vés­bé je­len­tős írók is di­vat­ba jő­dö­gél­tek köz­ben-köz­ben, rö­vi­debb-hosszabb idők­re, hogy az­tán hul­ló­csil­lag­ok­ként el is tűn­je­nek iro­dal­munk ég­bol­to­za­tá­ról, egy-két könyv után tel­je­sen ki­kop­ja­nak az iro­dal­mi élet­ből a 60-as, 70-es, 80-as évek­ben, mint az ak­ko­ri if­jú­ság „gyón­ta­tó­aty­ja” (Gáll Er­nő re­mek meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint), Ara­di Jó­zsef, aki mint­egy har­minc-har­minc­öt év­vel ez­előtt Ba­logh Ed­gár ta­ná­csá­ra ma­gya­ro­sí­tot­ta né­me­te­sen csen­gő ne­vét – hogy az­tán (még a dik­ta­tú­ra éve­i­ben) bol­do­gabb tá­jak­ra evez­ve, is­mét le­te­gye az Ed­gár név­adó fan­tá­zi­á­já­ból szár­ma­zó ne­vet, és vissza­ve­gye azt a szé­pen, né­me­tül csen­gő „ron­gyos ré­git” és meg­fe­led­kez­zék haj­da­ni köl­tői, Ko­runk-szer­kesz­tői és nem­ze­dék­ve­zé­ri mi­vol­tá­ról is.
Ám hagy­juk most Ara­dit, ma­rad­junk meg Dá­né Ti­bor­nál, aki nem „ko­rán kezd­te”, aki­nek el­ső kö­te­te nem pely­he­dző ál­lú if­jú­sá­gá­ban je­lent meg: har­minc­öt éves volt, ami­kor – 1958-ban – az If­jú­sá­gi Ki­adó jó­vol­tá­ból az ol­va­só­hoz ju­tott ki­tű­nő if­jú­sá­gi re­gé­nye. Jó­ma­gam is nagy él­ve­zet­tel ol­vas­tam volt még ak­kor­tájt Áthá-Rá, a fá­raó ír­no­ka cí­mű köny­vét. Egyéb­ként ak­ko­ri­ban és a kö­vet­ke­ző évek­ben je­len­tek meg a jobb­nál jobb gyer­me­kek­nek szó­ló vers- és me­sés­köny­vek az 1957-ben in­dult Nap­su­gár írói-köl­tői jó­vol­tá­ból. Saj­nos azon­ban az if­jú­ság­nak nem volt ha­tá­ro­zot­tan iro­dal­mi arc­élű lap­ja (mint a gyer­me­kek­nek a Nap­su­gár), ezért az if­jú­sá­gi iro­da­lom ne­he­zeb­ben ta­lált hang­ra, ne­he­zeb­ben bon­ta­ko­zott ki – ösz­tön­ző hí­ján. Az If­jú­mun­kás kez­det­től és jó ide­ig ki­tű­nő­en, tisz­tes­sé­ge­sen szer­kesz­tett he­ti­lap volt ugyan, de nem ki­fe­je­zet­ten iro­dal­mi jel­le­gű. Nem cso­da hát, ha ke­vés iga­zán jó, el­ső­sor­ban az if­jú­ság­hoz szó­ló re­gény, el­be­szé­lés je­lent meg azok­ban az idők­ben. Hir­te­len eszem­be se jut más, mint Kor­da Ist­ván­nak a Kőrösi Csoma Sán­dor­ról írt, A nagy út cí­mű ki­vá­ló re­gé­nye. (Igaz, Kor­dá­nak a kö­vet­ke­ző pró­bál­ko­zá­sa már ke­vés­bé bi­zo­nyult si­ke­rült­nek, ami­re kép­za­va­ros cí­me is utal: A mo­csa­rak vissza­üt­nek, egy in­di­án tár­gyú, la­pos ka­land­re­gény.) Nos, Dá­né nem állt meg az Áthá-Ránál. Mi­ha­mar meg­je­lent a Tao-Ceti hí­vó­je­le cí­mű, megint csak if­jú­sá­gi, tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus re­gé­nye, utá­na pe­dig – er­re már egé­szen jól em­lék­szem – igen ked­ve­ző lek­to­ri vé­le­ményt ír­tam egy, a tény­iro­da­lom­hoz so­rol­ha­tó, iz­gal­mas köny­vé­ről is, Aki­nek nincs ár­nyé­ka volt a cí­me. Az „év­szá­zad bűn­té­nyé­ről” szólt – a hír­hedt cheddingtoni vo­nat­rab­lás­ról. De mi­ért is kü­lö­nö­sen em­lé­ke­ze­tes szá­mom­ra ép­pen ez a Dá­né-mű? A köny­vet – mon­dom – már kéz­irat­ban ol­vas­tam, ami­kor 1969 ja­nu­ár­já­ban ki­ju­tot­tam Ang­li­á­ba, ahol egy tár­sa­ság­ban a há­zi­ak vi­tat­koz­ni kezd­tek a hír­hedt bűn­tény egyik sze­rep­lő­jé­nek (még a ne­vé­re is em­lék­szem: Biggsnek) a sor­sá­ról. Az én em­lé­ke­ze­tem­ben még friss volt a Dá­né köny­vé­ben rész­le­te­sen le­írt tör­té­net. Be­le­szól­tam a vi­tá­ba, sőt el­dön­töt­tem azt, a he­lyi­ek nagy cso­dál­ko­zá­sá­ra. Dá­né Ti­bor ugyan­is a ko­ra­be­li an­gol saj­tó­ból do­ku­men­tá­ló­dott a nagy port fel­ka­vart ese­mény­ről. Egy an­gol is­me­rő­se kül­dött volt el ne­ki min­den, a vo­nat­rab­lás­ról szó­ló fon­to­sabb saj­tó­ter­mé­ket, amit az­tán an­gol­sza­kos kis­lá­nya tol­má­csolt édes­ap­já­nak. Hát ezért, a vá­rat­la­nul nagy ang­li­ai si­ke­re­mért em­lék­szem ilyen pon­to­san Dá­né­nak er­re a köny­vé­re. Ezt kö­ve­tő­en a szer­ző­nek még leg­alább há­rom if­jú­sá­gi re­gé­nye je­lent meg, a Négy ten­ger ha­jó­sa, A va­rázs­vessző lo­vag­ja és A fá­raó igaz­lá­tó sze­me – de be­val­lom, ezek­ből nem em­lék­szem már pon­to­san min­de­nik­re. Amit vi­szont tu­dok: a 70-es évek­ben az egyet­len, kö­vet­ke­ze­te­sen az if­jú­ság­nak író pá­lya­tár­sunk Dá­né Ti­bor volt. Ér­te­ke­ző pró­zá­ban is em­lé­ke­ze­tes, ter­mé­sze­te­sen, mint min­den köny­ve, a fel­nőt­tek szá­má­ra is ér­de­kes ol­vas­mány volt a Kultúrkuriózumok ka­len­dá­ri­u­ma, ame­lyik szin­tén a 70-es évek­ben je­lent volt meg. Azu­tán a rend­szer­vál­tás tá­ján és azt kö­ve­tő­en ír­ni kezd­te a há­bo­rús él­mé­nye­it. Leg­alább az egyik kéz­ira­tá­val pá­lyá­za­tot is nyert Ma­gya­ror­szá­gon (a Hon­vé­del­mi Mi­nisz­té­ri­um pá­lyá­za­tát), de a dí­ja­zott könyv – va­la­mi­ért – nem je­lent meg.
Be­val­lom, kí­ván­csi­an fog­tam A gá­láns­kor bre­vi­á­ri­u­ma cí­mű, a ma­ros­vá­sár­he­lyi Ap­pen­dix Ki­adó­nál múlt év­ben meg­je­lent könyv­höz és új­don­ság­ként ol­vas­tam vé­gig, ho­lott – a szer­ző sze­rint – mint­egy har­minc­öt-negy­ven év­vel ez­előtt Lászlóffy Ala­dár­ral együtt lel­ke­sen aján­lot­tam volt ki­adás­ra a XVIII. szá­zad egy sa­já­tos vo­ná­sá­ról szó­ló mun­kát. A fran­cia ki­rá­lyi ud­var­ban, XIV. La­jos, majd utó­da, va­la­mint a né­met fe­je­de­lem­sé­gek ud­va­ra­i­ban di­va­tos­sá vált élet­mód, a „papillotage”-nak mon­dott, szer­fe­lett pa­zar­ló élet­mód­ról van szó, amit csak­is a leg­gaz­da­gab­bak en­ged­het­tek meg ma­guk­nak, te­hát a fran­cia ud­var kö­rül nyüzs­gő arisz­tok­ra­ták és a né­met fe­je­del­mecs­kék-ural­ko­dócs­kák ud­var­tar­tá­sá­ban élők, akik alatt­va­ló­i­kat ad­ták el ka­to­ná­nak – a gyar­ma­to­sí­tó Ang­li­á­nak és Hol­lan­di­á­nak, hi­szen csak így te­het­tek szert ele­gen­dő pénz­re fény­űző, ok­ta­la­nul pa­zar­ló élet­vi­te­lük­höz.
Nem rész­le­te­zem most a Dá­né ál­tal han­gu­la­to­san meg­raj­zolt, té­koz­ló élet­mó­dot, amely a „papillotage”-nak el­kö­te­le­zett höl­gyek és urak sa­ját­já­vá vált a for­ra­da­lom előtt, csu­pán meg­jegy­zem, ami­re egyéb­ként ma­ga a szer­ző is utal köny­vé­ben (ha – meg­íté­lé­sem sze­rint – nem is elég hang­súllyal), hogy a fran­cia for­ra­dal­mat meg­elő­ző év­szá­za­dot az em­be­ri­ség tör­té­ne­té­ben el­ső­sor­ban nem az em­lí­tett, lé­hán könnyel­mű élet­mód jel­lem­zi leg­in­kább az utó­kor sze­mé­ben, ha­nem a fran­cia szel­le­mi élet­ben pél­dá­ul az en­cik­lo­pé­dis­ták te­vé­keny­sé­ge, ami­nek kö­vet­kez­té­ben 1751–1772 kö­zött meg is je­lent a Nagy En­cik­lo­pé­dia, to­váb­bá a szi­por­ká­zó­an szel­le­mes Vol­taire és a nagy em­lék­írók meg­je­le­né­se, ami­lyen Saint-Simon és Giacomo Ca­sa­no­va volt. Ezek és annyi más szel­lem­óri­ás igen­csak hoz­zá­já­rul­tak a Nagy Fran­cia For­ra­da­lom szel­le­mi elő­ké­szí­té­sé­hez. Az arisz­tok­rá­cia egy fel­ső ré­te­gé­nek ok­ta­la­nul pa­zar­ló élet­mód­ja legfennebb olaj volt a for­ra­da­lom tü­zé­re.
A né­met iro­da­lom­nak is nagy kor­sza­ka volt a XVIII. szá­zad. Kez­dő­dött ta­lán Friedrich Gottlieb Klopstockkal (aki­nek höm­pöly­gő hős­köl­te­mé­nyé­ről, a Messiasról már Goe­the azt mond­ta, hogy „min­den­ki di­csé­ri, de sen­ki se ol­vas­sa”), majd foly­ta­tó­dott a ki­vá­ló köl­tő Wielanddal és a zse­ni­á­lis Gotthold Ephraim Lessinggel, aki­nek leg­jobb drá­má­it, az Emilia Galottit, a Minna von Barnhelmet és a Bölcs Náthánt az­óta is mű­so­ru­kon tart­ják a né­met szín­há­zak, a La­o­koón vagy a köl­té­szet és a fes­té­szet ha­tá­ra­i­ról cí­mű ta­nul­mányt mind­má­ig ér­vé­nyes­nek tart­ja az iro­da­lom- és mű­vé­szet­tör­té­net, csak­úgy, mint a Ham­bur­gi dra­ma­tur­gi­át. Ab­ban a kor­szak­ban kez­dő­dött a né­met – és vi­lág­iro­da­lom – két leg­na­gyob­bak kö­zé tar­to­zó zse­ni­jé­nek, a (kez­det­ben) két jó ba­rát­nak, Friedrich Schil­ler­nek és Johann Wolfgang Goet­hé­nek a mun­kás­sá­ga is. Nos, a „papillotage”, az esz­te­len, sok­szor em­ber­te­len for­rá­sok­ból táp­lál­ko­zó, pa­zar­ló élet­mód, ame­lyet Dá­né rész­le­te­sen (csöp­pet se unal­ma­san) is­mer­tet, szel­le­me­sen idéz fel – no­ha ke­ve­sebb szó esik ró­la a tör­té­nel­mi, ki­vált kul­túr­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok­ban –, szin­tén eh­hez a kor­hoz tar­to­zik, mint a fran­cia és a né­met fel­ső tíz­ezer eszement di­vat­hó­bort­ja, a kor szent vi­lág­fel­for­du­lá­sá­nak meg­elő­ző je­len­sé­ge és bi­zo­nyos mér­ték­ben ki­vál­tó­ja is.
Mon­dom: él­ve­zet­tel ol­vas­tam Dá­né Ti­bor­nak ezt a köny­vét, amely­nek kéz­ira­ta már „an­nak ide­jén” volt ná­lam, ame­lyet is­mer­tem ugyan, de amely­ről tel­je­sen meg­fe­led­kez­tem. Lám, a horatiusi ki­lenc év­nél jó­val to­vább volt kény­te­len vár­ni ar­ra, hogy az ol­va­só ke­zé­be ke­rül­jön. Óha­tat­la­nul fel­me­rült ben­nem a kér­dés: Va­jon mi­ért nem je­len­he­tett volt meg a könyv ak­kor, ami­kor meg­író­dott? Mi ba­ja volt ve­le a kor cen­zú­rá­já­nak, amely oly ébe­ren mű­kö­dött, még ak­kor is, ami­kor a Kár­pá­tok Gé­ni­u­sza fel­szá­mol­ta – úgy­mond? Ta­lán ha­son­ló­sá­got vélt föl­fe­dez­ni az elv­tár­si fel­ső tíz­ezer rom­lott­sá­ga és a XVIII. szá­za­di fran­cia és né­met arisz­tok­rá­cia egy ré­szé­nek esz­te­le­nül pa­zar­ló élet­mód­ja kö­zött? Nem hi­szem, mert ilyen ha­son­ló­ság nem volt. A kom­mu­nis­ta fel­ső tíz­ezer pri­mi­tí­veb­ben és bugyutábban volt rom­lott és kor­rupt, fő­ként pe­dig nem olyan tün­te­tő­en, mint a „gá­láns kor” köl­te­ke­ző ki­rá­lyai, fe­je­del­mecs­ké­it, ura­sá­gai. De ak­kor mi­től ret­tent vissza a „di­a­dal­mas szo­ci­a­liz­mus” éber cen­zú­rá­ja? Rá­kér­dez­tem Dá­né­ra. Ő ma­ga se tud­ta, hi­szen ve­le nem kö­zöl­tek sem­mi­fé­le ki­fo­gást, csak épp va­la­mi­ért min­dig „ki­csú­szott” a könyv a meg­je­le­né­si terv­ből. Te­hát til­ta­ni nem til­tot­ta sen­ki meg­je­le­né­sét. Úgy lát­szik, az tör­tént, amit Szőcs Ist­ván ki­adói szer­kesz­tő ko­rá­ban mon­dott Gel­lért Sán­dor­nak, aki­nek egyik ver­sét ki­vet­te a cen­zú­ra a kö­te­té­ből: „Nem szed­te ki a sze­dő.”
Hát ilyes­mi tör­tén­he­tett Dá­né­nak ez­zel a han­gu­la­tos, ér­de­kes köny­vé­vel is. Csak azt nem ér­tem egé­szen, mi­ért kel­lett a rend­szer­vál­tás, a cen­zú­ra vég­le­ges meg­szün­te­té­se után is ti­zen­öt esz­ten­dő­nek el­tel­nie, hogy vég­re az Ap­pen­dix Ki­adó jó­vol­tá­ból „ki­szed­je a szedő”?!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében