Egyik költő a másik nevében is törleszt. Azt mondja ki, hogy megadtam mindenki tartozását. A másik tovább löki a sort, mint a régi jó, betűnként kézzel szedett nyomdai hasábokon azzal, hogy röpködnek, hogy odavágok, kezem alatt a forgácsok s itt né: összegyűjtöm őket, hátha széthordjátok tűzgyújtásra. A tűz pedig lobog, elég régóta, a Nagy Bárka mellett, poeta doctus Noé szurokolvasztásra használja, Leonardo da Homérosz ürügy-combot pirít rajta. Így jutunk el Áprilyhoz, aki azt mondja: egyetlen fát a végtelen sokért, a fenyvesekbe rejtő kirándulásokért, áldások erdejéért szerény emlékezés, egyetlen fenyőfa kevés, nagyon kevés. Egyik költő a másik munkáját folytatja, mint a sövény folytonos fonását valami körül, valami Déva vára vagy város-erdeje körül, a betyárokjárta, törökök, tatárok átfésülte puszta biztonságáért. Nincs az a pandúr, az az APEH, az a tolvaj minisztérium, aki jobban tudná, mi maradt belül s mi került kívül. Künn a bárány, benn a farkas! Igen, megszámláltattak megint és éppen ettől borzonganak. Mert ők sosem tudják, hogy kinn rekedtek, nem mint képzelete biztonságában Döbrögi úr, de ők nem ismernek Istent, se csillagot, egy virágot sem. Nekik csak zsebük van a világból. Nem tudnak egyetlen húsvéti bárányt sem segítségül hívni, ha baj van, egyetlen fűszálat, egyetlen fenyőfát a névtelen sokért. Pedig a tűz, a fény a harag, a pirító tűz lobog elég régen és eléggé elterjedetten. Lehet, hogy Dsida Jenő adta meg mindenkinek a tartozását, lehet hogy a leányrabló Balassi, lehet, hogy Horváth Imre vagy Szilágyi Domokos, vagy Nagy László, akikkel már a vörös téli naplementében fut a hó, de jobb odafigyelni rájuk. Mert végül pandúr és adószedő vadászat lesz a héten, még a vörös kabátos Angliákban is, ahol úgy adják a bankot. Az átszámítási kulcs nagyon világos, végül folyton kiviláglik: egyetlen fenyőfát a névtelen sokért...
