"Nem a mi dolgunk igazságot tenni"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Egyetlen fát a végtelen sokért
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete (befejező rész)
Papp Attila Zsolt
Hal voltál az Adriában
Szőcs István
Valós valószerűtlenségek
Kántor Lajos
Táguló körök
Egyed Emese
Kreativitás, versengés, irodalom, avagy Palack a szovátai Medve-tóban
Máthé Kincső
Pitykő
Reakció
Ne siess!
Koszos vagyok
Amikor
Kovács Ferenc
Andreosz, a csoda
Orbán János Dénes
A selyem útja
Szálinger Balázs
Intró, avagy Szerelmes vers egy nőhöz
Váradi Nagy Pál
Linna keresése
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon
Farkas Wellmann Endre
A hűség versei
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 1. - Norvég-ügy, pásztázás
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi­t hallunk a csenden túl?
Hírek
 
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete (befejező rész)
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.

Transzszilván
patriotizmus

Az „erdélyi végzet” nyomasztó súlyától a transzszilván ideológia segítségével próbáltak szabadulni a Helikon költői. A transzszilván eszmék: a kényszerű történelmi helyzettel való megbékélés, az erdélyi népek közötti testvériség, a kisebbségi humánum eszméje hoztak némi reményt, erősítették a lélek ellenálló képességét, adtak közösségi tudatot a vidéki kisvárosok zárt világában élő költőknek. A lassú pusztulás, a szétszóródás, a száműzetés általános érzését lassan felváltotta a közösségi küldetéstudat ellenállást szervező belső ereje; az „erdélyi végzet” tudatát az „erdélyi hivatás” tudata. Az erdélyi tájban megjelent az erdélyi ember: magyar és román, s a népben élő természetes emberség bizakodásra intette a költőt, Reményik Sándort is, aki a „Végvári-versek” elkeseredett hangja után maga is az egyetemes humánum védelmében jelölte meg feladatát, s ennek az egyetemes humánumnak a jegyében képzelte el a megértést emberek és nemzetek között.
Reményik Sádor költészetének transzszilvanista eszmeisége mindenképpen a húszas években megszülető „külön” erdélyi magyar irodalom fontos költői értéke és karakteralakító tényezője volt. Ebben az időben – a két világháború között és különösen az erdélyi irodalom történetének első évtizedében – az akkor igen nagyhatású szellemtörténeti irányzatnak a hatására – az „erdélyi gondolat” ideológusai és hívei nem egyszer beszéltek az úgynevezett „erdélyi lélekről”, azaz arról, hogy az Erdélyben élő magyarságnak anyanemzetétől eltérő kollektív lelkülete van, és ez a kollektív mentalitás a hagyományos európai humanizmus egy karakteres változatának: a „kisebbségi humánumnak” az eszmeiségére épül, ezt fejezi ki. Ebben a gondolatban tulajdonképpen az első helikoni nemzedék legtöbb írója, így Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Kós Károly, Nyírő József, Makkai Sándor és Kuncz Aladár is osztozott.
A transzszilvanista irodalom és gondolkodás valójában a szükségből csinált erényt: a kisebbségi helyzetet sajátos műhelynek tekintette, amelyben jövendő eszmények formálódnak, a kölcsönös türelem, a nemzetek közötti megértés, a kelet-közép-európai nemzeti kiegyezés eszményei. „A kisebbségi irodalmakban alakul ki – hirdette Kuncz Aladár A Helikonról című, a kolozsvári Ellenzék című lapban 1927 májusában megjelent írásában – az elkövetkezendő Európa lelke. Amíg mindenütt másutt a hatalmi pozícióért folyik a harc, s a gondolatnak szárnya a földi tusákban megtörik, addig mi a szemünket csak az eszmék világára függesztjük.” Az erdélyi élet, a kisebbségi lét valósággal modellé vált a helikoni írók számára, a szülőföld története és hagyományvilága mintha azokat kívánná igazolni, akik kölcsönös toleranciával szeretnék feloldani a szomszéd népek ellentéteit. Az „erdélyi modell”, ahogy a transzszilvanisták képzeletében és írásaiban megjelent, és ezt vallotta Reményik Sándor is, az ellentéteken és elfogultságokon felülemelkedő együttélés alkotó példáját tárta az erdélyi magyar közösség elé.
A kisebbségi humánum értelme ennek az alkotó példának az érvényre juttatása volt. A kisebbségi humánum nem pusztán szép szavakat és nemes ideálokat jelentett, ellenkezőleg, felelősségtudatot és cselekvést, józan politikát és a kölcsönös bizalom kialakításának áldozatos szolgálatát. A Helikon írói persze különbözőképpen értelmezték ezt a szolgálatot: Reményik Sándor egy „lelki magyarság” eszméjének kialakításától, Makkai Sándor az erdélyi magyarság „erkölcsi revíziójától” várta a kisebbségi élet biztos öntudatának és etikájának kialakulását, Kuncz Aladár a nyugat-európai liberális hagyományok szellemében képzelte el az erdélyi és a Duna-völgyi népek találkozását, Kós Károly az erdélyi történelem regionális tradíciójában látta a kisebbségi humánum zálogát, Tamási Áron és Kacsó Sándor a demokratikus fejlődés és a plebejus elkötelezettség eszméihez kötötte a nemzetiségi közéletet.
A „lelki magyarság” és a „kisebbségi humánum” gondolatköre alapozta meg Reményik Sándor eszmei pozícióját, olyan versek mutatják ezt, mint az 1925-ben az olvasók elé került Egy eszme indul című verseskönyv címadó költeménye vagy éppen életművének egyik leginkább karakterisztikus és népszerű darabja: az Ahogy lehet. Az első az eszmeteremtő küzdelmek bátorságát és reményét örökíti meg, és ennyiben egyik darabja annak a kevéssé terjedelmes költői korpusznak, amely a máskülönben általában sötéten látó Reményik határozott tettvágyát és jövőbe sugárzó bizalmát szólaltatja meg, a másik a transzszilvanista költő tragikus életérzéssel átszőtt végső elszántságának a morálját fejezi ki. A közösségi morálnak azt az erkölcsi parancsát szólaltatja meg, miszerint a nemzeti önvédelem érdekében vállalni kell akár a személyes áldozatokat is: „Te is, testvérem, karszti sorsodat / Fogadd el, s védd meg karszti földedet, / Azt a síroknak is kevés humuszt (...) Védd ezt a talpalatnyi telkedet, / Cserépkancsódat és tűzhelyedet, / Utolsó darab száraz kenyered! / De azt aztán foggal, tíz körömmel, / Démoni dühvel és őrült örömmel – / Ahogy lehet... / Ahogy lehet.”

Hazatérés
előtt és után

A Reményik Sándor által képviselt és hirdetett: megigazulásra alapozott erkölcsiségnek a belső ereje lendítette ki magányából a költőt a harmincas évek során, midőn a terjeszkedő európai diktatúrák, közöttük a román szélsőjobboldali mozgalmak minden addiginál magasabbra lobbantották a nemzeti gyűlölködéseket, s e gyűlölködések lángjánál gyújtották meg az új világháború tüzét. Reményik Sándor ebben az időben szót emelt a faji ideológia ellen, a magyar és román nép megbékélését sürgette, szenvedélyes költeményekben ítélte el a háborút. Legjobb verseinek a demoratikus szellemi ellenállás költészetében van helyük, munkássága Babits Mihály harcos humanizmusához igazodva hirdette az emberi lény elidegeníthetetlen jogait és a népek közötti szükséges megbékélés és egyetértés eszméjét. A „fajvédő” demagógia ellenében Petőfi Sándorra hivatkozott, Petrovics ítél című versében írta a következő sorokat: „Mi legfőbb bíránk minden faji perben: / A Vér: a semmi. A Lélek: a Minden”. Egymás mellett soha? című költeményében pedig a magyar és román nép között viszályt keltő politika ellen tiltakozott: „Mindig csak elnyomott és elnyomó, / Kis különbség a módszerek között / És árnyalatok kockaforduláskor, / S meztelen önzés mindenek mögött?” Ez a vers Észak-Erdély visszacsatolása után született, a „többségi” lét körülményei között figyelmeztetett a nemzetiségi együttélés tapasztalataira és követelményeire.
Ebben az időben Reményik Sándor költészete valósággal újjászületett: új élményekkel, új felismerésekkel és új tanulságokkal tette gazdagabbá a történelmi jóvátétel néhány (sajnos, csak néhány) esztendeje. Az első Bécsi Döntés és a Felvidék déli peremének visszacsatolása után Reményik költészete érezhetően felélénkült és mozgalmassá vált, versek egész sorában számol be azokról a gondolatairól, azokról az érzéseiről, amelyekkel a trianoni ítélet részleges jóvátételét fogadta. Az utolsó verseskönyv Hírt viszek című második ciklusának költeményeire gondolok. 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere-palotában ismét döntőbírósági ítéletre került sor, ezúttal Erdély megosztásával és az erdélyi magyarság nagyrészének visszatérésével. Ez már a költő szülőföldjének és szülővárosának sorsában hozott fordulatot.
Reményik Sándor ekkor már súlyos beteg volt, egy budapesti szanatóriumban értesült a történelmi fordulatról, hamarosan hazatért Kolozsvárra, és természetesen ő is számot vetett a visszacsatolás következményeivel. Családi kör 1940 című versében mintegy az ugyancsak hazatérő régi költőbaráthoz: Áprily Lajoshoz és családjához fordulva adott hangot erkölcsi meggyőződésének: „Ott van az otthon, ahol van a béke”. A költő természetesen boldog örömmel vette tudomásul, hogy Erdély egy része és szülővárosa: Kolozsvár visszatért a magyar állam közösségébe, ezt az örömet ugyanakkor sötét sejtelmek és félelmek ellenpontozták, a mindinkább erőtlenné váló test, a betegséggel küzdő szív panaszai mellett közéleti-történelmi szorongattatások is. Verbum caro factum est című versében (ennek a versnek a címe a kolozsvári Református Teológia szószékének feliratáról való) azoknak a magyar városoknak és közösségeknek a sorsára gondol, amelyek az új határ túlsó oldalán maradtak: „Uram, engedd, hogy gondoljunk reájuk (...) S ne engedd, hogy elbízzuk magunkat / Sem fegyverben, sem észben, sem erőben, / Sem akaratban, sem csalfa időben.”
Reményik Sándor mindig teljes természetességgel tekintette „nemzeti költőnek”, „a nemzet költőjének” magát. A költői elkötelezettség, a „nemzeti költő” önként vállalt szerepe késztette arra, hogy szigorú kritikával ítélje meg a magyar közéletet, az erdélyi magyar közéletet is, és számot vessen azokkal a társadalmi, politikai és erkölcsi anomáliákkal, amelyeket a visszacsatolt Erdély életében talált, tapasztalván, hogy Erdélyben is megjelennek a pártoskodásnak, a karrierizmusnak, az önzésnek és a harácsolásnak azok a tünetei, amelyeket a kisebbségi sorsban kialakult szolidaritás és erkölcsi normarendszer addig kevésbé engedett érvényesülni. Mindez illeszkedett az erdélyi magyar irodalom, az idősebb nemzedéket képviselő Erdélyi Helikon és a fiatalabbakat táborba gyűjtő Termés íróinak közérzetéhez és bírálatához, minthogy ezek az írók, közöttük Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Szabédi László és Jékely Zoltán nem egy alkalommal utasították el azt a közéleti magatartást és morált, amelyet főként az anyaországból áttelepült tisztviselők és üzletemberek részéről tapasztaltak. Reményik Sándor és írótársai ezért fontosnak érezték, hogy minden adandó alkalommal figyelmeztessenek azokra az erkölcsi kötelességekre, amelyek korábban megszabták a kisebbségi magyar társadalom gondolkodását.
A történelem újabb: a második világháborút követő tragikus fordulatát, amely az erdélyi magyarságtól ismét elvette szabadságát, majd néhány esztendő múltán történelmi sorsának egyik legmélyebb szakadékába taszította, a költő már nem érte meg. Miközben viaskodott a történelemmel, fennen hirdette humanista eszményeit, súlyos betegsége mindinkább elhatalmasodott. 1941. október 21-én távozott az élők közül, sírjához (amely ma is az erdélyi magyarság zarándokhelye) odagyűlt az egész erdélyi magyar irodalom. Emlékének és költészetének közösségi jelentőségéről halála után a kolozsvári egyetemi hallgatók előtt Tamási Áron a következőket mondta: „Valóban úgy érzem, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt Erdélyben testszerint adta vissza a hitet és a reménységet, most holtában egy félesztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fullánkját, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el.” Reményik Sándor költészete ezt a hitet és reménységet sugározza a jelenben is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében