Leírom ezt a mondatot.
Valahol talán megtalál,
ahol töltöd a holnapod,
s ahol a bolygóközi nyár
feledteti az éjszakát,
a szürke zóna napjait.
A mélyben úszó régi ház
emléke néha felvidít,
s a bolygók közti postaút
hosszabb lesz tán, mint egykoron:
az űrhajón eszedbe jut
a tengerszint alatti rom
– minden eszedbe jut, tudom,
ha egyszer végre rád talál
az imént leírt mondatom.
Mert nem ülhet többé tétlen,
új formájába zártan,
ki előző életében
hal volt az Adriában.
Az álma könnyű sose lesz,
csak forgolódik, felriad,
és tónust vált, mint ez a vers.
Álmodban szél- és hóvihar,
csillaghullásos évszakok.
„De az a mélytengeri hal
– mondod – még mindig én vagyok,
a régi lényem megmaradt.”
Ezt mondod, és én hallgatok.
S míg írom ezt a mondatot,
sétálsz a tengerszint alatt.