Aki magyar iskolában tanult (legalább-is régebben), annak Mikes Kelement nem kell magyarázni. Kolozsváriaknak szintén nem, hiszen itt jár iskolába, a ma Báthori István nevére hallgató líceum római katolikus elődjébe, a Törökországi levelek írója. 1940-től, rövid időre, az ő nevét viselte a főgimnázium. Utcája is volt – a miénk, azaz a nagyszüleimé –, még a hatvanas években is, aztán a szabóknak ítéltek minket, persze románul, vagyis Croitorilor lettünk. Mikes újabb száműzetését, amely korántsem nevezhető önként vállaltnak, mi csak a hivatalosság előtt vettük tudomásul.
Gyerekként költöztettek ide, nagyanyám házába (anyai nagyapám már nyolc éve halott volt), amikor el kellett hagynunk a Farkas utcát. A mi „Államink” román állami lett, egész pontosan román tannyelvű iskola, Racoviţa, egy híres speológus a névadója. (Ehhez az iskolához már csak annyi a közöm, hogy kosaraztunk az oda járók válogatottja ellen, többször is – és változatlanul köszönünk egymásnak, kosárlabdázott ellenfelek, jó félszázad múltán.) Mikes Kelemen és Farkas (utca) viszont új módon kapcsolódott, új iskolai értelmet kapott a családunkban: ide tevődött át a pedagógusi és diákévek időszaka; apám (kevés időre, a „refek” után és előtt) tanított, nővérem igazgatott itt, az érettségi tablókon pedig feleségem (Nagy Erzsébet), aztán László és István fiunk látható a Farkas utca nyugati végén álló épület folyosóin.
Család, családi otthon: Mikes Kelemen 15. Változó szereplőkkel, többszörös távozással, valamiképpen az állandóságot mondja most már. Előbb az emeleten, majd a földszinten. Közbeiktatódott ugyanis – boldogan átélt, hiszen az új, önálló család elindulását jelentő – hatéves „disszidálásunk” a Donát úti pengeblokk hetedik emeletére. Visszaköltözésünk előtt azért Donátról pár szót. Jelkép ő is, és nem csupán Kolozsvárt. Nálunk a hójai szőlőket őrizte egykor, legendás figura, barokk szobrát néha ledöntik. A mi Donát úti emlékeink azonban (a tavasszal nyíló orgonáktól függetlenül) nem hervadnak, nem dönthetők le, nem elrabolhatók; a bölcsességben növekvő família egy jól működő baráti körrel lett teljes. Őket – a barátok többségét – szerencsére át(vissza)költöztethettük a Mikes Kelemen utcába.
A kör alakulása nyilván korábban elkezdődött. A Farkas utcai Ferit a Mikes-beli Tibik követték, udvari fejmeccsek, pingpong-, gombfoci-csaták tartoznak ezeknek az éveknek az emlékeihez. A gombfoci még fel-feléled, fiaink hazatértekor vagy a nemzetközi hírre jutott színházi rendező nagy időközökben elhangzó provokálására. (De nem léptünk be az Asztali Labdarúgó Egyesület, illetve a Nemzetközi Szektorlabda Szövetség irányítása alá komolyodott sportág művelői közé.) A szelíd házi szórakozásban az élhelyre, már hosszú évtizedek óta, a preferansz, újabban – az unokákkal feltöltődve – a renc (renz?) került. Hogy a kártya nem identitásalakító tényező? Nem csatlakoznék a tagadók közé. Akár a Láng Gusztáv, Szabó Gyula, Bretter Gyuri és szerénységem (alkalmakként Veress Zoli, Bálint Tibi, Földes Laci, illetve felejthető partnerek) közt zajló bajnokságokra gondolok, akár az újabbakra, Kiss Jánosékkal, Márkos Bercivel – vagy a találkozó család asztal melletti megméretkezésére, vidámító szövegek, fogadások kíséretében.
Már kodifikált történelembe iktatható, vitathatatlanul identitásmeghatározó név – és nem csupán az én életemben (a Farkas utca hozta Apafi és Mikes Kelemen után) – a Bolyai Jánosé. Nem azért rángatom elő, mert ő, Mátyás király mellett, Kolozsvár szülöttje, emléktáblája (folyamatosan) látható a szülőházon, a Bolyai és a (volt) Deák Ferenc utca sarkán. Az egyetemet nevezték, neveztük így, Bolyainak – még az 1959-ben kiállított diplomámon is ez olvasható, noha néhány hónappal korábban összevonták a román egyetemmel, a Babeşsel, azaz felszámolták (és máig nem sikerült viszszaállítani önállóságát). A „bolyaisták” fogalom – hasonlóképpen, mint a marosvásárhelyi középiskola, a Bolyai Farkas végzettjei számára – összetartást jelent, szerte a világban. Én a mi szűkebb körünket tartom elsődlegesen számon, a Filológiára, a Marianum épületében helyet kapott Bölcsészkarra jártakét, különösen a magyar szakosokét, büszkén vállalt évfolyamunkét. 2008 januárjában a Kolozsvár Társaság székhelyén volt mire emlékezni népes ifjú és öreg hallgatóság előtt, amikor az 1958. január 14-i „Fiatal szerzők estjét” idéztük fel (többek közt a Farkas utcai Ferivel, vagyis a zenetörténész László Ferenccel és a költő Jancsik Pállal); hiányzott ugyan a meghatározó egyéniségek közül a beteg Lászlóffy Aladár (öccse, Csaba lehetett jelen) s az egy évvel alattunk járt, ma már megkérdőjelezhetetlenül a 20. századi magyar líra nagyjai közé számító (huszonkét éve fizikailag halott) Szilágyi Domokos, de az irodalomtörténeti pillanat így is élővé vált. 1956 után voltunk, Erdélyben ugyancsak megélt veszteségekkel – nem utolsósorban a történelmi remény elvesztésével; Páskándi Géza barátunk, társunk (az évfolyamon is) már börtönben, a tanársegéd Dávid Gyula hasonlóképpen. A Diákszövetség azonban még jelentett valamit, egy ilyen szerzői est megszervezésén túl például a híres tánccsoport meg az Egressy Gábor Színjátszó Csoport működtetését vállalta. (Táncosainak adták majd a vásárhelyi Székely Népi Együttes törzsgárdáját.) Ebben az időben a Bolyain még hallgathattuk Szabédi László kiválóan izgalmas előadásait a magyar irodalmi nyelvről, illetve a Szabédi által feltételezett finnugor–indoeurópai rokonságról.
Diákszövetségi emlék a látóhatár elérhetőnek ígérkező tágulása. A még csak alakuló, a politikától függetlenedést sejtető szervezet a Marianum kapujára kiírt tervek közt balatoni nyári táborozást hirdetett – ami már nem valósult meg; 1956 májusában viszont még Debrecenbe mehettünk és a debreceni egyetemistákat láthattuk vendégül Kolozsvárt. Bartókot és Kodályt énekeltük a Bolyai kórusában – az Esti dalt, a Székely keservest és az Öregeket a debreceniek is elismeréssel fogadták. A filológia könyvtárában pedig elolvashattuk az Új Hang friss számait, Juhász Ferenc, Nagy László verseivel. Nekem haza járt, postai előfizetésre, az Irodalmi Újság, az 1956. november 2-i szám is megjött, Illyés Gyula korszakos verse benne, az Egy mondat a zsarnokságról és Németh László írása, az Emelkedő nemzet. Mindez Mikes Kelemen utcai élmény is. Ehhez adandó hozzá egy fontos, ide tartozó Donát úti (másfél évtizeddel későbbről): az első – nekünk, mármint Lászlóffy Aliéknak, Láng Gusztiéknak és nekünk, Kántoréknak legalábbis az első házigazdai – várakozás, hajnalig, egy újvidéki irodalmi különítményre, mondhatni életre szóló találkozás Bori Imréékkel, Bányai Jánosékkal, Tolnai Ottóékkal. Én mindenesetre ettől a naptól számítom annak a megértését és folyamatos gyakorlását, hogy a magyarság, azon belül a magyar irodalom nem csak Erdélyt és Magyarországot jelenti. (Mikes Kelemen Törökországát ugyanis nemigen vettem számításba.)
Rendezhettem itthon, magamnak és szüleimnek, nővéremnek 1848-as „kiállítást” (lapkivágásokból, könyvekből), írhattam diák szintű szemináriumi dolgozatot Balassi Bálint szerelmi költészetéről vagy annál jobbat Móricz Zsigmond második Rózsa Sándor-regényének stiláris kérdéseiről (amelyet tanárom, Szabédi László a kolozsvári akadémiai folyóiratnak, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményeknek közlésre ajánlott, sikerrel) – a kapunyitást, az „identitáskapuét”, a Korunk jelentette. Talán még nem 1959-ben, inkább a hatvanas évektől, bizonyos szempontból lassú nyitásként. Mert mindennel azonosulni, amit odakerülésemkor mint ifjú irodalmi szerkesztő láthattam, nemigen lehetett. A „kettős identitás” megélése sehol sem konfliktusmentes, azt hiszem; ezt tapasztalhattam a nagy múltú, még egyértelműen Gaál Gábor istenítésében újraindult folyóirat főtéri szerkesztőségében, élő kövületek közelében. Ezt nem fő-főnökeimre, Gáll Ernőre és Balogh Edgárra értettem-értem, jóllehet G. G. feltétlen tisztelete őket is áthatotta. Én a mi – 1961-től (Veress Zoltán Menetirányának megjelenésétől) Forrás-nemzedékként számon tartott – fiatal csapatunknak kívántam szálláscsinálója lenni, és ez hovatovább sikerült; bár máig emlékszem Balogh Edgár egyik megjegyzésére, amikor beadva derekát, elfogadott egy kéziratot, de megkérdezte tőlem: mikor fog Lászlóffy (Aladár) olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos? Nem viccnek szánta szavait… A betörésnek, a Forrás egyre látványosabb jelenlétének a lapban azonban ára volt; most, a Korunk évfolyamainak újraolvasásakor kell számot adnom magamnak (és a világnak, ha érdekli még), hogy a mi nemzedékünknek is le kellett pengetnie a maga hídpénzét. Viszont, viszont… Hogy csak néhány példát mondjak, a Korunkban jelenhetett meg a Bartók Amerikában, a Hétmérföldes csizma, a Bolyai János Vásárhelyütt Szilágyitól (a hatvanas évek első felében), Lászlóffy Aladárnak sok nagy verse, közölni tudtuk, sőt lényegé-ben pályáján elindítani Pusztai Jánost, kimondani kritikában Bálint Tibor és Bodor Ádám prózaírói nagyságát – és börtönből való szabadulása után Páskándi Géza írásai ugyancsak otthonra lelhettek nálunk; két emlékezetes történelmi (kortársi!) drámája, a Vendégség és a Tornyot választok a Korunk oldalain volt először olvasható. És már többek közös akaratával (Balogh Edgár a kezdeményezők egyike, talán az elsője volt, és Gáll Ernő ebben lényegileg egyetértett vele) valóságos Kós Károly-reneszánsz bontakozhatott ki a folyóiratban, csúcson az 1973. novemberi Kós–Kalotaszeg lapszámmal, Táj és világ gondja cím alatt megadva a megszolgált elismerést az Anyám könnyű álmot ígér szerzőjének, Sütő Andrásnak is. Ide kapcsolnám képszerkesztési politikánkat, Szervátiusz Jenő (és Tibor) sűrű közlését, Nagy Albert festészetének előtérbe helyezését, Incze János folyamatos elismerését – és képzőművészetünk „Forrás-nemzedékeinek” felkarolását, amiért illetékes elvtársak (többek közt a kolozsvári főiskolán tanítók egyike-másika) nem csupán a fejüket csóválták, hanem még föl is jelentettek minket.
A följelentések sorában – legalábbis a már általam is ott megélt időben – az 1980-as volt a legemlékezetesebb. A Kriterion égisze alatt lezajlott gyergyószárhegyi írótábor harmadik napi tanácskozásának a jegyzőkönyve, ennek a Korunkban való közlése váltotta ki a hivatalos felháborodást, a megtorlás előkészítését. Igaz ugyan, hogy „Fordítói napok”-ként történt az előzetes jóváhagyatás (Domokos Géza által), a magyar–román találkozókat követő napon azonban már a legbelsőbb – persze, szintén román–magyar vonatkozású – ügyeink kerültek terítékre, 1980 januárjában, már-még szokatlan szókimondással. És ezt a jegyzőkönyvet mertük leközölni szeptemberi számunkban, ráadásul „Szárhegy szellemét” hirdetve élhelyen. Végül megúsztuk, senkit nem rúgtak ki – a magyar nacionalistákat nyilvántartó feketelistán (párt- és szekus nyilvántartásban) mindenesetre jó helyezést szereztünk magunknak, Gáll Ernővel.
Pedig Gáll Ernő volt az, aki mindig is a többszörös identitás józanságával biztatott, szinte kötelezett, hogy tartsam, építsem a kapcsolatot a román írótársakkal, figyeljem a román nyelvű folyóiratokat, könyveket. Ez az intelem nem maradt következmények nélkül, az ismeretségek olykor már-már barátsággá erősödtek. (A csalódások később következtek.) Nem sorolom a neveket, sem a Korunkból, sem a fordításkötetekből, amelyek román szakos feleségem munkájaként, többnyire a Kriterionnál futottak; Kántor Erzsébet mellett néha én is feltűntem e könyvek lapjain, előszóíróként. (Adrian Marino irodalomelméletének magyarra átültetését viszont én ajánlottam, könnyelműen, a Kriterionnak; és amikor láttam, hogy ez több kettőnél, előbb Szilágyi Domokossal próbáltam osztozni a munkán, aztán Dávid Gyulával szerződtem, együtt szignáltuk az éveket igénylő, kemény munkát.)
A Korunk kapunyitása azonban ennél jóval tágabb volt. Mind térben, mind időben. A térbeliséget nem csak földrajzilag kell érteni, ahogy ez már a Dienes László és a Gaál Gábor szerkesztői koncepciójában elindult, s az adott kor szintjén – világnézetileg főként Gaál Gábor által meghatározottan – érdemileg meg is valósult. Ebben a szerkesztőségben az irodalom elkötelezettjének meg kellett, meg lehetett tanulnia, hogy létezik irodalmon és művészeten kívül is megismerésre érdemes teljesítmény, filozófiában, szociológiában, a tudományok számos ágában. És meg lehetett ismerni távolról érkező jelentős embereket, akik ellátogattak a szerkesztőségbe; nagy paláverekre került sor (Gáll Ernő kifejezése), ott lehettünk valamennyien, kérdezhettünk – volt miről jelentést írniuk a besúgóknak. Máig sajnálom, hogy naplót nem vezettem, legalább pár szavas feljegyzéseket készíthettem volna. Most csak kapásból említem az Amerikából érkezett Deák István történészt és a szégyenletes miniszterelnöki múltját szociológusként feledtetni akaró Hegedűs Andrást.
A nyolcvanas évek második felében az azonosulni tudás, illetve az elzárkózás belső, erkölcsi parancsa egyre abszurdabb helyzetet teremtett – egy olyan szerkesztőségen belül is, mint a Korunk. Az új főszerkesztő által megrendelt, fordításra szétosztott, a rendszert és romániai fővezérét dicsőítő magyar nyelvű szövegek előállítása lett a szerkesztők elsődleges feladata. A munka megtagadása súlyos következményekkel járhatott. Érdekes, hogy ebben a kiszolgáltatottságban a közösség kohéziója erősödni látszott, ami egyrészt az undor felszakadó indulatszavaiban vagy a felröhögésekben fejeződött ki, de még inkább az együttlét sűrűbb alkalmait teremtette meg, a legkülönbözőbb (névnapnak vagy akárminek elnevezett) jogcímeken; az adminisztráció szobájába húzódva enyhe alkoholizálás mellett folyt végtelenül az anekdotázás, viccmondás. Persze, a főszerkesztő távollétében.
Ennek az életformának (amelynek a másik, többnyire a hazai nyilvánosság kizárásával történő oldaláról, az önmagunknak végzett, esetleg a határokon túl közlésre kerülő – büntetendő – munkáról sem kell azért megfeledkezni), ennek a túlélési taktikázásnak, veszélyes önvédelmi formának vetett véget 1989 decembere. Szerencsétlen, végtelen karriervágyától vezérelve a feltétel nélküli kiszolgálók közé felsorakozott főszerkesztőnk két hónapja halott már, pártfunkcionárius érkezése van napirenden, a szerkesztőségi várakozást a nyugtalanság és korántsem a forradalmi remény hatja át. December 15–16. után vagyunk; akiben éledni kezd a remény Kolozsvárt (is), arra a társak bent meg otthon egyaránt szinte sajnálkozva néznek. És megtörténik a csoda (hogy ezt valójában honnan és miként irányították, arról máig csak feltételezések vannak) – Romániában vége a Ceauşescu-korszaknak. Ezekben a zavaros napokban a Korunknak csak egy ablakot átfúró golyó(nyom) jut, amikor éppen nem lehetett belépni a katonákkal megtöltött épületbe (ennek nagy részét a megyei tanács lakta). De aztán többet is vállalhat magára a szerkesztőségi szoba – rövid ideig itt tartjuk a karácsony szombatján megalakított Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács vezetőségi megbeszéléseit, régi korunkosokkal (Balogh Edgár, Gáll Ernő újra velünk van), fiatalabbakkal, persze már nem szerkesztőségi alapon.
Nemsokára kettéválik a történet – a politikáé és a kultúráé, a lapszerkesztésé. A különböző identitásformáké. Nem véglegesen és remélhetően nem végzetesen. A korai kapcsolódásra jellemző, hogy a helyi (kolozsvári, bukaresti, marosvásárhelyi stb.) kezdeményekből 1990 januárjában Romániai Magyar Demokrata Szövetséggé egyesülő érdekvédelmi szervezet – azt megelőzően, hogy politikai pártként kezdjen működni – írókat, szerkesztőket választ előszeretettel vezető funkciókba; hovatovább azonban nem csupán választani, hanem szétválasztani is kell (tudni), a kettő együtt – kiadóvezetés, illetve folyóirat-szerkesztés és profi politizálás – nem megy. Persze, az író és a politikus egyaránt abban a tudatban él (már amennyiben ez utóbbi nem „megélhetési”), hogy ő fejezi ki, ő képviseli, képviselheti igazán a közösséget, „a népet”; az író azzal a hátránnyal (előnynyel?) indul, hogy ő azért elsősorban önmagát képviselheti. Egy folyóirat viszont több individuum, tehát több identitás kifejezője: valamelyes összehangoltságban, nem egyszerű gyűjtőmedenceként, főképp nem olvasztótégelyként.
És ez már az 1990 utáni Korunk programja, legalábbis az én felfogásomban. Táguló körök programja, több nemzedék jelenlétével a lapban, a lapszerkesztésben. Merthogy az is része a rendszerváltás utáni identitástörténetnek, ahogy korábban háttérbe szorított emberek megtalálják a nekik legmegfelelőbb tevékenységi területet, ahogy a fiatalok előtt új lehetőségek nyílnak – határokon innen vagy túl. Az új, a harmadik folyamát élő Korunkban ifjú szerkesztők sora váltotta, váltja egymást – szerencsére (vélem, hiszem én) mindig jöttek hasonlóan tehetséges, a „Sors, nyiss nekem tért” örök akaratát folyóirat-szerkesztésben (is) elképzelők, és hozták, hozzák magukkal nemzedéktársaikat, kapcsolatrendszerüket. A táguló (nemzedéki) körök táguló világot is jelentenek természetesen – el egészen a virtualitásig, az internetvilágig. De az ismeretlen mellett a visszahódítás, egykor már hírt adott távolabbi világok újrajelentkezése ugyancsak fontos összetevője a világképalakításnak. Berlin és London (sajnos már Cs. Szabó és Határ Győző, Siklós Pista nélkül), Párizs és Stockholm, sőt New York és a dél-kínai új világváros, Senzsen is feltűnhet – ismét vagy először a Korunk oldalain, sőt a finneket, az íreket, az arab világot vagy Afrikát megidéző különszámok hitetik el a szerkesztővel, hogy többet tehet, messzebbre nyithat, mint egy – akár kormányon lévő – kisebbségi politikus. Ha már anyagiakban, tisztes (vagy annál dúsabb) megélhetést hozó alkukban nem versenyezhet vele, nem akar(hat) versenyezni.
*Stockholmi barátaim kérésére született írás részlete.