"Nem a mi dolgunk igazságot tenni"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Egyetlen fát a végtelen sokért
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete (befejező rész)
Papp Attila Zsolt
Hal voltál az Adriában
Szőcs István
Valós valószerűtlenségek
Kántor Lajos
Táguló körök
Egyed Emese
Kreativitás, versengés, irodalom, avagy Palack a szovátai Medve-tóban
Máthé Kincső
Pitykő
Reakció
Ne siess!
Koszos vagyok
Amikor
Kovács Ferenc
Andreosz, a csoda
Orbán János Dénes
A selyem útja
Szálinger Balázs
Intró, avagy Szerelmes vers egy nőhöz
Váradi Nagy Pál
Linna keresése
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon
Farkas Wellmann Endre
A hűség versei
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 1. - Norvég-ügy, pásztázás
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi­t hallunk a csenden túl?
Hírek
 
Kántor Lajos
Táguló körök
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.

Aki magyar iskolában tanult (legalább-is régebben), annak Mikes Kelement nem kell magyarázni. Kolozsváriaknak szintén nem, hiszen itt jár iskolába, a ma Báthori István nevére hallgató líceum római katolikus elődjébe, a Törökországi levelek írója. 1940-től, rövid időre, az ő nevét viselte a főgimnázium. Utcája is volt – a miénk, azaz a nagyszüleimé –, még a hatvanas években is, aztán a szabóknak ítéltek minket, persze románul, vagyis Croitorilor lettünk. Mikes újabb száműzetését, amely korántsem nevezhető önként vállaltnak, mi csak a hivatalosság előtt vettük tudomásul.
Gyerekként költöztettek ide, nagyanyám házába (anyai nagyapám már nyolc éve halott volt), amikor el kellett hagynunk a Farkas utcát. A mi „Államink” román állami lett, egész pontosan román tannyelvű iskola, Racoviţa, egy híres speológus a névadója. (Ehhez az iskolához már csak annyi a közöm, hogy kosaraztunk az oda járók válogatottja ellen, többször is – és változatlanul köszönünk egymásnak, kosárlabdázott ellenfelek, jó félszázad múltán.) Mikes Kelemen és Farkas (utca) viszont új módon kapcsolódott, új iskolai értelmet kapott a családunkban: ide tevődött át a pedagógusi és diákévek időszaka; apám (kevés időre, a „refek” után és előtt) tanított, nővérem igazgatott itt, az érettségi tablókon pedig feleségem (Nagy Erzsébet), aztán László és István fiunk látható a Farkas utca nyugati végén álló épület folyosóin.
Család, családi otthon: Mikes Kelemen 15. Változó szereplőkkel, többszörös távozással, valamiképpen az állandóságot mondja most már. Előbb az emeleten, majd a földszinten. Közbeiktatódott ugyanis – boldogan átélt, hiszen az új, önálló család elindulását jelentő – hatéves „disszidálásunk” a Donát úti pengeblokk hetedik emeletére. Visszaköltözésünk előtt azért Donátról pár szót. Jelkép ő is, és nem csupán Kolozsvárt. Nálunk a hójai szőlőket őrizte egykor, legendás figura, barokk szobrát néha ledöntik. A mi Donát úti emlékeink azonban (a tavasszal nyíló orgonáktól függetlenül) nem hervadnak, nem dönthetők le, nem elrabolhatók; a bölcsességben növekvő família egy jól működő baráti körrel lett teljes. Őket – a barátok többségét – szerencsére át(vissza)költöztethettük a Mikes Kelemen utcába.
A kör alakulása nyilván korábban elkezdődött. A Farkas utcai Ferit a Mikes-beli Tibik követték, udvari fejmeccsek, pingpong-, gombfoci-csaták tartoznak ezeknek az éveknek az emlékeihez. A gombfoci még fel-feléled, fiaink hazatértekor vagy a nemzetközi hírre jutott színházi rendező nagy időközökben elhangzó provokálására. (De nem léptünk be az Asztali Labdarúgó Egyesület, illetve a Nemzetközi Szektorlabda Szövetség irányítása alá komolyodott sportág művelői közé.) A szelíd házi szórakozásban az élhelyre, már hosszú évtizedek óta, a preferansz, újabban – az unokákkal feltöltődve – a renc (renz?) került. Hogy a kártya nem identitásalakító tényező? Nem csatlakoznék a tagadók közé. Akár a Láng Gusztáv, Szabó Gyula, Bretter Gyuri és szerénységem (alkalmakként Veress Zoli, Bálint Tibi, Földes Laci, illetve felejthető partnerek) közt zajló bajnokságokra gondolok, akár az újabbakra, Kiss Jánosékkal, Márkos Bercivel – vagy a találkozó család asztal melletti megméretkezésére, vidámító szövegek, fogadások kíséretében.
Már kodifikált történelembe iktatható, vitathatatlanul identitásmeghatározó név – és nem csupán az én életemben (a Farkas utca hozta Apafi és Mikes Kelemen után) – a Bolyai Jánosé. Nem azért rángatom elő, mert ő, Mátyás király mellett, Kolozsvár szülöttje, emléktáblája (folyamatosan) látható a szülőházon, a Bolyai és a (volt) Deák Ferenc utca sarkán. Az egyetemet nevezték, neveztük így, Bolyainak – még az 1959-ben kiállított diplomámon is ez olvasható, noha néhány hónappal korábban összevonták a román egyetemmel, a Babeşsel, azaz felszámolták (és máig nem sikerült viszszaállítani önállóságát). A „bolyaisták” fogalom – hasonlóképpen, mint a marosvásárhelyi középiskola, a Bolyai Farkas végzettjei számára – összetartást jelent, szerte a világban. Én a mi szűkebb körünket tartom elsődlegesen számon, a Filológiára, a Marianum épületében helyet kapott Bölcsészkarra jártakét, különösen a magyar szakosokét, büszkén vállalt évfolyamunkét. 2008 januárjában a Kolozsvár Társaság székhelyén volt mire emlékezni népes ifjú és öreg hallgatóság előtt, amikor az 1958. január 14-i „Fiatal szerzők estjét” idéztük fel (többek közt a Farkas utcai Ferivel, vagyis a zenetörténész László Ferenccel és a költő Jancsik Pállal); hiányzott ugyan a meghatározó egyéniségek közül a beteg Lászlóffy Aladár (öccse, Csaba lehetett jelen) s az egy évvel alattunk járt, ma már megkérdőjelezhetetlenül a 20. századi magyar líra nagyjai közé számító (huszonkét éve fizikailag halott) Szilágyi Domokos, de az irodalomtörténeti pillanat így is élővé vált. 1956 után voltunk, Erdélyben ugyancsak megélt veszteségekkel – nem utolsósorban a történelmi remény elvesztésével; Páskándi Géza barátunk, társunk (az évfolyamon is) már börtönben, a tanársegéd Dávid Gyula hasonlóképpen. A Diákszövetség azonban még jelentett valamit, egy ilyen szerzői est megszervezésén túl például a híres tánccsoport meg az Egressy Gábor Színjátszó Csoport működtetését vállalta. (Táncosainak adták majd a vásárhelyi Székely Népi Együttes törzsgárdáját.) Ebben az időben a Bolyain még hallgathattuk Szabédi László kiválóan izgalmas előadásait a magyar irodalmi nyelvről, illetve a Szabédi által feltételezett finnugor–indoeurópai rokonságról.
Diákszövetségi emlék a látóhatár elérhetőnek ígérkező tágulása. A még csak alakuló, a politikától függetlenedést sejtető szervezet a Marianum kapujára kiírt tervek közt balatoni nyári táborozást hirdetett – ami már nem valósult meg; 1956 májusában viszont még Debrecenbe mehettünk és a debreceni egyetemistákat láthattuk vendégül Kolozsvárt. Bartókot és Kodályt énekeltük a Bolyai kórusában – az Esti dalt, a Székely keservest és az Öregeket a debreceniek is elismeréssel fogadták. A filológia könyvtárában pedig elolvashattuk az Új Hang friss számait, Juhász Ferenc, Nagy László verseivel. Nekem haza járt, postai előfizetésre, az Irodalmi Újság, az 1956. november 2-i szám is megjött, Illyés Gyula korszakos verse benne, az Egy mondat a zsarnokságról és Németh László írása, az Emelkedő nemzet. Mindez Mikes Kelemen utcai élmény is. Ehhez adandó hozzá egy fontos, ide tartozó Donát úti (másfél évtizeddel későbbről): az első – nekünk, mármint Lászlóffy Aliéknak, Láng Gusztiéknak és nekünk, Kántoréknak legalábbis az első házigazdai – várakozás, hajnalig, egy újvidéki irodalmi különítményre, mondhatni életre szóló találkozás Bori Imréékkel, Bányai Jánosékkal, Tolnai Ottóékkal. Én mindenesetre ettől a naptól számítom annak a megértését és folyamatos gyakorlását, hogy a magyarság, azon belül a magyar irodalom nem csak Erdélyt és Magyarországot jelenti. (Mikes Kelemen Törökországát ugyanis nemigen vettem számításba.)

Rendezhettem itthon, magamnak és szüleimnek, nővéremnek 1848-as „kiállítást” (lapkivágásokból, könyvekből), írhattam diák szintű szemináriumi dolgozatot Balassi Bálint szerelmi költészetéről vagy annál jobbat Móricz Zsigmond második Rózsa Sándor-regényének stiláris kérdéseiről (amelyet tanárom, Szabédi László a kolozsvári akadémiai folyóiratnak, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményeknek közlésre ajánlott, sikerrel) – a kapunyitást, az „identitáskapuét”, a Korunk jelentette. Talán még nem 1959-ben, inkább a hatvanas évektől, bizonyos szempontból lassú nyitásként. Mert mindennel azonosulni, amit odakerülésemkor mint ifjú irodalmi szerkesztő láthattam, nemigen lehetett. A „kettős identitás” megélése sehol sem konfliktusmentes, azt hiszem; ezt tapasztalhattam a nagy múltú, még egyértelműen Gaál Gábor istenítésében újraindult folyóirat főtéri szerkesztőségében, élő kövületek közelében. Ezt nem fő-főnökeimre, Gáll Ernőre és Balogh Edgárra értettem-értem, jóllehet G. G. feltétlen tisztelete őket is áthatotta. Én a mi – 1961-től (Veress Zoltán Menetirányának megjelenésétől) Forrás-nemzedékként számon tartott – fiatal csapatunknak kívántam szálláscsinálója lenni, és ez hovatovább sikerült; bár máig emlékszem Balogh Edgár egyik megjegyzésére, amikor beadva derekát, elfogadott egy kéziratot, de megkérdezte tőlem: mikor fog Lászlóffy (Aladár) olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos? Nem viccnek szánta szavait… A betörésnek, a Forrás egyre látványosabb jelenlétének a lapban azonban ára volt; most, a Korunk évfolyamainak újraolvasásakor kell számot adnom magamnak (és a világnak, ha érdekli még), hogy a mi nemzedékünknek is le kellett pengetnie a maga hídpénzét. Viszont, viszont… Hogy csak néhány példát mondjak, a Korunkban jelenhetett meg a Bartók Amerikában, a Hétmérföldes csizma, a Bolyai János Vásárhelyütt Szilágyitól (a hatvanas évek első felében), Lászlóffy Aladárnak sok nagy verse, közölni tudtuk, sőt lényegé-ben pályáján elindítani Pusztai Jánost, kimondani kritikában Bálint Tibor és Bodor Ádám prózaírói nagyságát – és börtönből való szabadulása után Páskándi Géza írásai ugyancsak otthonra lelhettek nálunk; két emlékezetes történelmi (kortársi!) drámája, a Vendégség és a Tornyot választok a Korunk oldalain volt először olvasható. És már többek közös akaratával (Balogh Edgár a kezdeményezők egyike, talán az elsője volt, és Gáll Ernő ebben lényegileg egyetértett vele) valóságos Kós Károly-reneszánsz bontakozhatott ki a folyóiratban, csúcson az 1973. novemberi Kós–Kalotaszeg lapszámmal, Táj és világ gondja cím alatt megadva a megszolgált elismerést az Anyám könnyű álmot ígér szerzőjének, Sütő Andrásnak is. Ide kapcsolnám képszerkesztési politikánkat, Szervátiusz Jenő (és Tibor) sűrű közlését, Nagy Albert festészetének előtérbe helyezését, Incze János folyamatos elismerését – és képzőművészetünk „Forrás-nemzedékeinek” felkarolását, amiért illetékes elvtársak (többek közt a kolozsvári főiskolán tanítók egyike-másika) nem csupán a fejüket csóválták, hanem még föl is jelentettek minket.
A följelentések sorában – legalábbis a már általam is ott megélt időben – az 1980-as volt a legemlékezetesebb. A Kriterion égisze alatt lezajlott gyergyószárhegyi írótábor harmadik napi tanácskozásának a jegyzőkönyve, ennek a Korunkban való közlése váltotta ki a hivatalos felháborodást, a megtorlás előkészítését. Igaz ugyan, hogy „Fordítói napok”-ként történt az előzetes jóváhagyatás (Domokos Géza által), a magyar–román találkozókat követő napon azonban már a legbelsőbb – persze, szintén román–magyar vonatkozású – ügyeink kerültek terítékre, 1980 januárjában, már-még szokatlan szókimondással. És ezt a jegyzőkönyvet mertük leközölni szeptemberi számunkban, ráadásul „Szárhegy szellemét” hirdetve élhelyen. Végül megúsztuk, senkit nem rúgtak ki – a magyar nacionalistákat nyilvántartó feketelistán (párt- és szekus nyilvántartásban) mindenesetre jó helyezést szereztünk magunknak, Gáll Ernővel.
Pedig Gáll Ernő volt az, aki mindig is a többszörös identitás józanságával biztatott, szinte kötelezett, hogy tartsam, építsem a kapcsolatot a román írótársakkal, figyeljem a román nyelvű folyóiratokat, könyveket. Ez az intelem nem maradt következmények nélkül, az ismeretségek olykor már-már barátsággá erősödtek. (A csalódások később következtek.) Nem sorolom a neveket, sem a Korunkból, sem a fordításkötetekből, amelyek román szakos feleségem munkájaként, többnyire a Kriterionnál futottak; Kántor Erzsébet mellett néha én is feltűntem e könyvek lapjain, előszóíróként. (Adrian Marino irodalomelméletének magyarra átültetését viszont én ajánlottam, könnyelműen, a Kriterionnak; és amikor láttam, hogy ez több kettőnél, előbb Szilágyi Domokossal próbáltam osztozni a munkán, aztán Dávid Gyulával szerződtem, együtt szignáltuk az éveket igénylő, kemény munkát.)
A Korunk kapunyitása azonban ennél jóval tágabb volt. Mind térben, mind időben. A térbeliséget nem csak földrajzilag kell érteni, ahogy ez már a Dienes László és a Gaál Gábor szerkesztői koncepciójában elindult, s az adott kor szintjén – világnézetileg főként Gaál Gábor által meghatározottan – érdemileg meg is valósult. Ebben a szerkesztőségben az irodalom elkötelezettjének meg kellett, meg lehetett tanulnia, hogy létezik irodalmon és művészeten kívül is megismerésre érdemes teljesítmény, filozófiában, szociológiában, a tudományok számos ágában. És meg lehetett ismerni távolról érkező jelentős embereket, akik ellátogattak a szerkesztőségbe; nagy paláverekre került sor (Gáll Ernő kifejezése), ott lehettünk valamennyien, kérdezhettünk – volt miről jelentést írniuk a besúgóknak. Máig sajnálom, hogy naplót nem vezettem, legalább pár szavas feljegyzéseket készíthettem volna. Most csak kapásból említem az Amerikából érkezett Deák István történészt és a szégyenletes miniszterelnöki múltját szociológusként feledtetni akaró Hegedűs Andrást.
A nyolcvanas évek második felében az azonosulni tudás, illetve az elzárkózás belső, erkölcsi parancsa egyre abszurdabb helyzetet teremtett – egy olyan szerkesztőségen belül is, mint a Korunk. Az új főszerkesztő által megrendelt, fordításra szétosztott, a rendszert és romániai fővezérét dicsőítő magyar nyelvű szövegek előállítása lett a szerkesztők elsődleges feladata. A munka megtagadása súlyos következményekkel járhatott. Érdekes, hogy ebben a kiszolgáltatottságban a közösség kohéziója erősödni látszott, ami egyrészt az undor felszakadó indulatszavaiban vagy a felröhögésekben fejeződött ki, de még inkább az együttlét sűrűbb alkalmait teremtette meg, a legkülönbözőbb (névnapnak vagy akárminek elnevezett) jogcímeken; az adminisztráció szobájába húzódva enyhe alkoholizálás mellett folyt végtelenül az anekdotázás, viccmondás. Persze, a főszerkesztő távollétében.
Ennek az életformának (amelynek a másik, többnyire a hazai nyilvánosság kizárásával történő oldaláról, az önmagunknak végzett, esetleg a határokon túl közlésre kerülő – büntetendő – munkáról sem kell azért megfeledkezni), ennek a túlélési taktikázásnak, veszélyes önvédelmi formának vetett véget 1989 decembere. Szerencsétlen, végtelen karriervágyától vezérelve a feltétel nélküli kiszolgálók közé felsorakozott főszerkesztőnk két hónapja halott már, pártfunkcionárius érkezése van napirenden, a szerkesztőségi várakozást a nyugtalanság és korántsem a forradalmi remény hatja át. December 15–16. után vagyunk; akiben éledni kezd a remény Kolozsvárt (is), arra a társak bent meg otthon egyaránt szinte sajnálkozva néznek. És megtörténik a csoda (hogy ezt valójában honnan és miként irányították, arról máig csak feltételezések vannak) – Romániában vége a Ceauşescu-korszaknak. Ezekben a zavaros napokban a Korunknak csak egy ablakot átfúró golyó(nyom) jut, amikor éppen nem lehetett belépni a katonákkal megtöltött épületbe (ennek nagy részét a megyei tanács lakta). De aztán többet is vállalhat magára a szerkesztőségi szoba – rövid ideig itt tartjuk a karácsony szombatján megalakított Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács vezetőségi megbeszéléseit, régi korunkosokkal (Balogh Edgár, Gáll Ernő újra velünk van), fiatalabbakkal, persze már nem szerkesztőségi alapon.
Nemsokára kettéválik a történet – a politikáé és a kultúráé, a lapszerkesztésé. A különböző identitásformáké. Nem véglegesen és remélhetően nem végzetesen. A korai kapcsolódásra jellemző, hogy a helyi (kolozsvári, bukaresti, marosvásárhelyi stb.) kezdeményekből 1990 januárjában Romániai Magyar Demokrata Szövetséggé egyesülő érdekvédelmi szervezet – azt megelőzően, hogy politikai pártként kezdjen működni – írókat, szerkesztőket választ előszeretettel vezető funkciókba; hovatovább azonban nem csupán választani, hanem szétválasztani is kell (tudni), a kettő együtt – kiadóvezetés, illetve folyóirat-szerkesztés és profi politizálás – nem megy. Persze, az író és a politikus egyaránt abban a tudatban él (már amennyiben ez utóbbi nem „megélhetési”), hogy ő fejezi ki, ő képviseli, képviselheti igazán a közösséget, „a népet”; az író azzal a hátránnyal (előnynyel?) indul, hogy ő azért elsősorban önmagát képviselheti. Egy folyóirat viszont több individuum, tehát több identitás kifejezője: valamelyes összehangoltságban, nem egyszerű gyűjtőmedenceként, főképp nem olvasztótégelyként.
És ez már az 1990 utáni Korunk programja, legalábbis az én felfogásomban. Táguló körök programja, több nemzedék jelenlétével a lapban, a lapszerkesztésben. Merthogy az is része a rendszerváltás utáni identitástörténetnek, ahogy korábban háttérbe szorított emberek megtalálják a nekik legmegfelelőbb tevékenységi területet, ahogy a fiatalok előtt új lehetőségek nyílnak – határokon innen vagy túl. Az új, a harmadik folyamát élő Korunkban ifjú szerkesztők sora váltotta, váltja egymást – szerencsére (vélem, hiszem én) mindig jöttek hasonlóan tehetséges, a „Sors, nyiss nekem tért” örök akaratát folyóirat-szerkesztésben (is) elképzelők, és hozták, hozzák magukkal nemzedéktársaikat, kapcsolatrendszerüket. A táguló (nemzedéki) körök táguló világot is jelentenek természetesen – el egészen a virtualitásig, az internetvilágig. De az ismeretlen mellett a visszahódítás, egykor már hírt adott távolabbi világok újrajelentkezése ugyancsak fontos összetevője a világképalakításnak. Berlin és London (sajnos már Cs. Szabó és Határ Győző, Siklós Pista nélkül), Párizs és Stockholm, sőt New York és a dél-kínai új világváros, Senzsen is feltűnhet – ismét vagy először a Korunk oldalain, sőt a finneket, az íreket, az arab világot vagy Afrikát megidéző különszámok hitetik el a szerkesztővel, hogy többet tehet, messzebbre nyithat, mint egy – akár kormányon lévő – kisebbségi politikus. Ha már anyagiakban, tisztes (vagy annál dúsabb) megélhetést hozó alkukban nem versenyezhet vele, nem akar(hat) versenyezni.

*Stockholmi barátaim kérésére született írás részlete.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében