"A szülőföld megannyi személyes mitológia"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bi­zony a rám­pák is vi­lá­gít­nak
Szabó Árpád Töhötöm
Mi­ért él Bun­dás Rekk si­va­tag­ban?
Vida Gábor
Dühöngő jegyzet
avagy szülőföld és anyanyelv
Sipos Gábor
Po­li­ti­ka, vas­út, tör­té­net­írás
Szőcs István
Az el­sők di­cső­sé­ge – örök­ké má­so­ké?
László Noémi
Gyanútlanul
Horváth Előd Benjámin
Cirque du soleil
(reggeli stanzák)
Márkus András
A kolozsvári orgia
avagy Kolozsvár újra benépesül
Váradi Nagy Pál
Fordulatok a végmegállóban
Drótokon
Balett
Gyilkosok
Batári Gábor
Lat­ri­na ma­gi­ca
Demeter Zsuzsa
Nyelv-em­lé­kek
Jancsó Miklós
Stré­be­rek
Lászlóffy Csaba
Allegro barbaro
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ
Egy kortárs különös sorsú könyvéről
Mihai Măniuţiu
A szín­pa­di hár­mas­ság
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 2.
Hin­tón Eu­ró­pá­ban
Márciusi évfordulók
 
Mihai Măniuţiu
A szín­pa­di hár­mas­ság
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 4. (450.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

    A szí­nész hó­nap­ról hó­nap­ra és nap
    mint nap azt a mér­he­tet­len igaz­sá­got
   köz­ve­tí­ti fe­lénk: nincs ha­tár akö­zött,
  amik va­gyunk és amik len­ni sze­ret­nénk.
                                  Al­bert Ca­mus

A szí­nész be­kö­tött szem­mel ug­rik a mély­be... Az­ál­tal, hogy ki­te­szi ma­gát a meg­ket­tő­ző­dés koc­ká­za­ta­i­nak, e dichotómia kor­lá­to­zott­sá­gán is si­ke­rül né­ha túl­lép­nie egy har­ma­dik alak meg­je­le­né­sét se­gí­ti elő a szín­pad fik­tív te­ré­ben, egy har­ma­dik tes­tét (mely nem a szí­né­szé és nem is a sze­rep­lőé), egy olyan lé­nyét, amely eb­ben az újon­nan ke­let­ke­zett hár­mas­ság­ban tár­sa­i­tól füg­get­le­nül nyil­vá­nul meg, és az elő­adás tar­ta­ma alatt a má­sik ket­tő leg­mé­lyebb lé­nye­gét kép­vi­se­li. A me­ta­mor­fó­zi­sok so­rán te­hát nem ti­tok­za­tos át­vál­to­zá­sok tör­tén­nek, ha­nem vá­rat­lan lé­te­sü­lé­sek. A szí­nész én­je fö­lé, va­la­mint a meg­írt sze­rep ál­tal su­gallt fi­gu­ra fö­lé (en­nek a kör­vo­na­la­it is a szí­nész adott­sá­gai ha­tá­roz­zák meg ter­mé­sze­te­sen) ki­ve­tül a szí­nész­ből egy egy­sé­ge­sí­tő, az őt „megelőzőek” fö­lé ren­delt test. Ál­ta­la vá­lik tel­jes­sé a já­ték, e ki­zá­ró­lag a já­ték ked­vé­ért tes­tet öl­tő, a já­ték­nak szen­telt lény ál­tal, amely is­me­ret­len vol­ta el­le­né­re annyi­ra át­tet­sző, hogy raj­ta ke­resz­tül az elő­ző ket­tő is könnyeb­ben ki­raj­zo­ló­dik, mint ko­ráb­ban. A szín­ház­ban a ki­mé­rák ér­zé­ki pán­célt öl­te­nek, és a hús lá­zí­tó fen­sé­gét hir­de­tik. A szí­nész­ből (hisztrióból) meg­szü­le­tik hús­ba öl­tö­zött ki­mé­rá­ja: ját­szó lé­nye. Ez re­kesz­ti be egy adott sors­ba, ez ren­de­li el, hogy in­ten­zí­ven, szin­te va­kon a sze­rep vég­ze­té­nek él­jen. Egy ha­tár­ta­pasz­ta­lat elő­zi meg es­té­ről es­té­re ezt a kü­lö­nös át­ke­lést egy koc­ká­za­tos hely­zet­ből egy szük­ség­sze­rű lé­te­zés­be. Mint­ha az elő­adó szín­lelt „ön­gyil­kos­sá­gát” kö­vet­nénk vé­gig: sze­mé­lyi­sé­gé­nek moz­gé­kony ho­ri­zont­ja kö­dös­sé, za­va­ros­sá vá­lik, ha­tá­rai kvá­zi-il­lu­zó­ri­ku­sak, át­hág­ha­tó­ak lesz­nek. Eb­ben a pil­la­nat­ban a szí­nész pa­ra­dox mó­don a te­lí­tett űr, a majd­nem min­den és a majd­nem sem­mi ál­la­po­tá­ban van. (A hisztrió ek­kor egy transz­cen­dens amő­bát kép­zel el.) Bár úgy tű­nik, a tet­sző­le­ges át­ala­ku­lá­sok és a lét káp­rá­za­tos le­he­tő­sé­ge­i­ben tob­zó­dik, a szí­nész va­ló­já­ban a ta­ga­dás kü­lön­fé­le út­ja­it jár­ja, hagy­ja, hogy át­jár­ja őt a Más­ság, bir­tok­ba ve­gye azo­kat a te­rü­le­te­ket, me­lye­ket én­je, az el­kö­te­le­zett­ség­gel együtt vál­lalt stra­té­gi­á­nak en­ge­del­mes­ked­ve, ide­ig­le­ne­sen el­ha­gyott... Mi­lyen fur­csa, és alap­já­ban vé­ve mi­lyen ab­szurd: el­áraszt té­ged ön­ma­gad, aki egy má­sik, és vég­re ma­gad­ra ta­lálsz a szel­lem­ben, aki a hi­á­nyod he­lyén kísért!...
Ez a lény, amely ál­tal ki­tel­je­se­dik a szí­nész „hár­mas­sá­ga”, egy­részt ter­mé­sze­tes­nek te­kint­he­tő, mi­vel újon­nan ke­let­ke­zett tes­te por­ci­ká­ról por­ci­ká­ra ta­lál­tat­ha­tó a szí­né­szé­vel, és mind­az, ami ve­le tör­té­nik, bi­zo­nyos fo­kig a hisztrióra is ki­hat; de mes­ter­sé­ges is, hi­szen a já­ték meg­szűn­té­vel ő is azon­nal el­tű­nik, míg az elő­adó to­vább tud lép­ni ezen az ese­mé­nyen. Az azon­ban biz­tos, hogy a szín­pad hi­va­tá­so­sa és ezen ál­do­za­ti lény kö­zöt­ti ki­zá­ró­lag bel­ső vi­szony­ban a szí­nész a má­sod­ren­dű, ő az a gó­lem­sze­rű má­sod­pél­dány, aki a ben­ne vég­zett leg­na­gyobb pusz­tí­tá­sok és a raj­ta el­kö­ve­tett bár­mi­lyen mér­vű ke­gyet­len­ke­dés után is ké­pes re­ge­ne­rá­lód­ni, ami­kor ez a já­ték­ban-lé­te­ző sze­mély va­la­mi­lyen mó­don már ki­vo­nult be­lő­le, meg­sem­mi­sült. A szí­nész te­hát ar­ra kény­sze­rül, hogy mind­egyik elő­adás­ban lét­re­hoz­za har­ma­dik, ál­do­za­ti tes­tét. Ez a test az át­szel­le­mült­ség köz­tes és ambiguus vi­lá­gá­hoz tar­to­zik: mind­egyik ál­arc mö­gött ott van a he­lye a maszk­nak, amely a lé­tet és a nem­lé­tet (egyen­lő mér­ték­ben) össze­bé­kí­ti egy­más­sal.

A hisztrió já­ték-lé­nye mi­ti­kus tér­ből ér­ke­zik fe­lénk, né­zők fe­lé, egy arany­kor­ból, amely­ben a lé­te­zés já­ték és a já­ték lé­te­zés. Ar­cha­i­kus ál­mok fo­na­lát cso­móz­za össze új­ra, azok­hoz az ősi ár­nyak­hoz ha­son­ló­an, me­lyek szel­le­münk szü­le­té­sét vi­gyáz­ták: e ter­ré­nu­mon az em­ber me­sé­be il­lő te­remt­mény, és az örö­kös ke­let­ke­zés je­gyé­ben él – egy vi­lág sem ta­szít­ja ki ma­gá­ból, egy elem sem uta­sít­ja el. Több test ér­zé­kel ál­ta­lunk, több élet­nyi vágy la­ko­zik ben­nünk. A szí­nész for­dí­tott ör­dög­űzést mű­vel: elő­hív­ja a lé­lek mag­má­já­nak mé­lyén fek­vő ki­mé­rá­kat, és éber-álom­ba bur­kol­va ben­nün­ket, a Le­het­sé­ges kö­ré­be in­vi­tál.
A hisztrió be­lé­pé­se a já­ték­ba a já­ték esz­kö­zét és egyi­de­jű­leg a nyel­ve­ze­tét is szen­te­sí­ti. Egyik sem lé­te­zik nél­kü­le, és mind­ket­tő za­va­ros ma­rad szá­má­ra egé­szen az elő­adás kez­de­te előt­ti utol­só pil­la­na­tig. Az elő­adó nem is­mer mást, csak azo­kat a hely­ze­te­ket, ame­lyek­nek a szín­pa­di fej­lő­dés so­rán ele­get kell ten­nie; a mű hely­ze­tei (a for­ga­tó­köny­vé, az imp­ro­vi­zá­ci­ós té­máé) ve­ze­tik be őt ab­ba az élet­te­len vi­lág­ba, me­lyet elő­ször csu­pán a hisztrióban le­vő űr üd­vö­zöl. Fon­tos meg­tud­nunk, hogy ez az űr va­jon üres­ség­ről, je­len­té­sek, szán­dé­kok, aka­ra­tok hi­á­nyá­ról árul­ko­dik, vagy el­len­ke­ző­leg, a bensejében la­ko­zó erők hi­he­tet­len mér­vű meg­tisz­tí­tá­sa és fel­fo­ko­zá­sa tör­té­nik ép­pen, és azt a tá­gu­ló te­ret je­len­ti, me­lyet az ön­ma­gá­ra fó­ku­szá­ló he­ves kép­ze­let hoz lét­re. A leg­el­ső kész­te­tés, mely a szí­nész­ben fel­öt­lik, egy vi­lág alap­ját te­szi le: nem azért lé­pünk be a ka­pu­in mind­nyá­jan, mert el len­nénk va­rá­zsol­va, ha­nem mert a szí­nész ön­ma­gát va­rá­zsol­ta el, és e csel­szö­vés­hez min­ket ta­nú­i­vá fo­ga­dott. A mű lét­re­jöt­te az ő égi­sze alatt tör­té­nik: e szín­pa­di kö­vet su­gár­zik; íme a cso­da, amely­ben ré­sze­sü­lünk, az­ál­tal, hogy cin­ko­sok­ként fenn­tart­juk. A lát­ha­tó je­len­sé­gek egy köz­pon­ti, sze­mé­lyes meg­va­ló­sí­tó függ­vé­nyé­ben kez­de­nek meg­nyil­vá­nul­ni, fe­lé­je mu­tat­nak, és az vissza­iga­zo­lást nyújt ne­kik. A já­ték­ban-lé­te­ző lényt a szín­pa­di ak­tu­sok hoz­zák lét­re, a szí­nész ál­tal meg­élt leg­el­ső ak­tus, va­la­mint a töb­bi azu­tán kö­vet­ke­ző, ame­lyek­kel az elő­adó a mű­ben adó­dó hely­ze­tek­nek pró­bál meg­fe­lel­ni. A já­ték eme köl­tői inst­ru­men­tu­mát te­hát az a nyel­ve­zet hoz­za lét­re, amely a hisztriót „hasz­nál­ja”. A szín­pa­di gesz­tu­sok­nak (ak­tu­sok­nak) tar­ta­ni­uk kell egy bi­zo­nyos szin­tet; kü­lön-kü­lön mind­egyik­nek ma­xi­má­lis ha­té­kony­ság­gal ugyan­azon kell tény­ked­nie: a já­ték-lény meg­ala­po­zá­sán. E lényt csak a gesz­tu­sok élő és össze­füg­gő so­ro­za­ta tart­ja élet­ben. A szín­há­zi ak­tus a még-át-nem-élt, ame­lyet itt és most él­nek át, egyet­len al­ka­lom­mal, meg­is­mé­tel­he­tet­le­nül.

Az ak­tu­sok­nak ket­tős funk­ci­ó­juk van: egy­részt meg kell fe­lel­ni­ük a sze­rep­lő tá­masz­tot­ta kö­ve­tel­mé­nyek­nek, más­részt be kell bi­zo­nyí­ta­ni­uk to­tá­lis füg­get­len­sé­gü­ket, mely ab­ból adó­dik, hogy a még-át-nem-élt ősi bi­ro­dal­má­ból szár­maz­nak. A ját­szó szí­nész nem a cse­lek­vés­ben le­vő sze­rep­lő­vel azo­nos, ha­nem az ak­tu­sok­kal, ame­lyek élet­re kel­tik a köl­tői inst­ru­men­tu­mot – en­nek „ke­be­lén” az­tán az el­kép­zelt sze­rep­lő és az elő­adó ci­vil én­je kö­zött egy idő­le­ges, ter­mé­keny egyez­mény jön lét­re. A sze­rep­lő a szí­nész hús-vér va­ló­ját olyan köz­ve­tí­tő tar­tály­ként hasz­nál­ja, ame­lyen ke­resz­tül élet-in­fú­zi­ó­hoz jut, a szí­nész­nek vi­szont ar­ra kell a sze­rep­lő, hogy ál­ta­la meg­ta­pasz­tal­has­sa egy le­het­sé­ges lé­te­zés elő­já­té­kát. Mi­vel­hogy ez az elő­já­ték nem foly­hat le két­szer ugyan­úgy (az után­zás ki­ir­ta­ná a já­ték élő mag­ját), egy sze­rep­lő, bárhányszor ját­szot­ták már, ugyan­annyi­ra igé­ző, új és is­me­ret­len ma­rad an­nak a szá­má­ra, aki egy­mást kö­ve­tő­en több­ször szín­re vi­szi, ami­lyen az el­ső pil­la­nat­ban volt. A sze­rep­lő ki­me­rít­he­tet­len, mi­vel ki­me­rít­he­tet­len a még-át-nem-élt a hisztrióban. A szín­pa­di ak­tu­sok élet­re kel­tik a sze­rep­lőt, ugyan­ak­kor leg­ma­ga­sabb szin­ten ez az élet­re kel­tés a szí­nész eg­zisz­ten­ci­á­lis nye­re­sé­ge –­ olyan nye­re­ség, amely az elő­adó ci­vil én­jén is nyo­mot hagy (e ha­tá­so­kat meg­ha­tá­roz­ni, mi­nő­sé­gi­leg és mennyi­sé­gi­leg ki­mu­tat­ni azon­ban ku­darc­ra ítélt kí­sér­let vol­na). A szí­nész az elő­adás ide­je alatt ki­von­ja ma­gát szín­há­zon kí­vü­li éle­té­nek kö­ve­tel­mé­nyei alól; ki­sza­kít­ja ma­gát a hét­köz­nap­ok meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ból, hogy va­ló­sá­gá­nak ke­re­te­it ki­tá­gít­has­sa. A szín­já­ték, még ha nem is tör­li el tel­je­sen sze­mé­lyi­sé­ge ha­tá­ra­it, kinnebb tol­ja azo­kat, egy­re tá­vo­lab­bi ho­ri­zon­tok fe­lé.
A hisztrió min­dig ön­ma­ga kez­de­té­nél tart, koc­káz­tat­va azt, hogy so­sem kez­dő­dik el va­ló­já­ban ­– de mit je­lent szá­má­ra a „való-ság”? A ha­tár fo­lya­ma­tos odébb to­lá­sá­nak az ígé­re­te, az ér­zé­ke­lés kö­ré­nek fo­lya­ma­tos tá­gu­lá­sa és a meg­ket­tő­ző­dé­sek bű­vö­le­te töb­bet ér­nek szá­má­ra, mint a biz­tos ha­tá­rok kö­zé zár­kó­zás. A je­len­sé­gek lé­nye­gi át­élé­se iránt érez el­hi­va­tott­sá­got.(...)

Foly­to­nos­ság­hi­ány
és ko­he­ren­cia
A szí­nész ál­tal lét­re­ho­zott já­ték­ban-le­vő lény, amely lé­té­ben meg­sza­kí­tat­lan, il­let­ve min­de­nik pil­la­nat­ban élő sze­ret­ne len­ni, so­sem je­le­nik meg kész for­má­ban, vég­le­ge­sen össze­forr­va. Min­dig ab­ban a pil­la­nat­ban szü­le­tik meg, vá­lik va­ló­sá­gos­sá, áll össze, ami­kor a szín­pa­don ki­nyil­vá­nít­ja, érez­te­ti a je­len­lét­ét. Adód­nak azon­ban olyan idő­szak­ok, ame­lyek­ben a szí­nész fe­lől jö­vő im­pul­zu­sok, me­lyek­ből táp­lál­ko­zik, meg­gyen­gül­nek, gyé­rül­nek, és ezek a hé­za­gok, fe­hér fol­tok, a köz­ve­tí­tés­nek ezek a meg­sza­ka­dá­sai (me­lyek épp­olyan vil­lám­gyor­san meg­szün­te­tik, ahogy a pul­zus, az áram vissza­tér­te új­ra lét­re­hoz­za) diszkontinuus jel­le­get köl­csö­nöz­nek a ját­szó lény­nek.
Elő­for­dul te­hát, hogy az elő­adó pusz­tán tech­ni­ká­ból cse­lek­szik, vagy szi­mu­lál – egy olyan alak men­tén, amely el­tűnt az elő­adás te­ré­ből. A szí­nész erő­fe­szí­té­se­i­nek cél­ja egy­részt az, hogy fenn­tart­sa a szín­pa­di lát­vány ko­he­ren­ci­á­já­nak lát­sza­tát, más­részt el akar­ja lep­lez­ni azt az idő­sza­kot, ami alatt úr­rá lesz a já­ték­be­li sor­so­kon – és ezt csak az te­he­ti le­he­tő­vé, ha új­ra meg­kép­ző­dik ben­ne a funk­ci­o­ná­lis hár­mas­ság.
A fo­lya­ma­tos­ság meg­sza­ka­dá­sai tá­vol­ról sem a ját­szó lény egy­faj­ta fo­gya­té­kos­sá­gát jel­zik, sőt mű­vé­szi szem­pont­ból üd­vöz­len­dők, hi­szen ki­von­ják őt azok­ból a pil­la­na­tok­ból, me­lyek­ben a szí­nész szel­le­mi ener­gi­ái za­va­ros­sá vál­nak vagy szint­jük le­csök­ken. A foly­to­nos­ság­hi­ány te­hát meg­vé­di a ját­szó lényt a le­fo­ko­zó­dás, a bel­ső szét­hul­lás ve­szé­lyé­től. A lény­nek idő­le­ge­sen fel­füg­geszt­he­tő a lé­te­zé­se, de nem ront­ha­tó meg: ami­kor van, ami­kor meg­mu­tat­ko­zik, nem kor­rum­pál­ha­tó; amint fel­ró­hat­nánk ne­ki – az elő­adó – meg­vesz­te­get­he­tő­sé­gét, in­kább a nem­lét­be me­ne­kül át; a foly­to­nos­ság­hi­ány ép­pen tö­ké­le­tes­sé­gé­nek a for­má­ja.
A ját­szó lény a mű­al­ko­tás-lé­tet te­hát csak ezen át­me­ne­ti tá­vol­lé­tek árán ér­he­ti el, me­lyek be­ivód­nak a szö­ve­té­be és met­szik a tar­ta­mát, egy­más­tól meg­kü­lön­böz­tet­he­tet­len te­li és üres sza­ka­szok lán­co­la­tá­vá vál­toz­tat­va a já­ték­ban-le­vőt.

ZSIG­MOND AND­REA fordítása

Mihai Măniuţiu Act şi mimare cí­mű esszé­fü­zé­ré­ből. Az esszék leg­utóbb a Cercul de aur cí­mű kö­tet­ben je­len­tek meg (Bu­ka­rest, 2003.) Ma­gya­rul a ko­lozs­vá­ri Koinónia ki­adó ter­ve­zi az Act şi mimare ki­adá­sát, 2006-ban.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében