a 20 éves Márkus Andriskának
A zajra egy szempillantásnyi idő alatt nyomtalanul eltűnt, száz vagy akár ezredszerre meglepve társait ezzel a hihetetlen mutatvánnyal, ilyenkor kicsit félniük kellett attól, amit láttak, bárha ezer harcon is túlesett kivénhedt katonák voltak, hiszen benne volt ebben a mutatványban minden, amit nem tudtunk, és semmi, amit tudtunk a keletről hazatért fiatal harcosról. Aztán, mint mondotta, ő maga hajtotta társai elé a zajt okozó dámvadat, azoknak könnyű prédájává téve azt.
Már a negyedik gyermeknemző esztendőt éltük, olyan évet, melyben aligha teszen más fontosat a harcos, minthogy újra meg újra meg újra kerekre tossza maga körül a fehércselédeket, és borús időben újra meg újra átszámolja aranytallérjait, melyek viszont egyre fogynak új sarc híján − és vár.
Ki arra, hogy még legalább egyszer érezze csurogni arcán a véres verejtéket, az ifjabbja csak arra, hogy esment legyen valami, és a fehércselédek, hogy esment legyen egy kis szünet. Ámde egy dolog mindannyiukat erőst kíváncsivá tette, és arcukon a titkot rejtő gyermek sejtelmes mosolyával várták az első csatát, csak jönne már, amikor is Andreosz, a sudár szépséges lelket és testet forrongató Andreosz először emeli le válláról a csata hevében a furcsa idegen fegyvert, melyről mostanában már mindenki tudta, hogy az maga a megdicsőült, megváltó és megkerülhetetlen szörnyűséges halál.
És, hogy nincs ellen, aki véle a harcot felvehetné, az senki számára nem volt kétséges, leszámítva azt az egynéhány öreget, akin a bölcsek legszörnyűbb átka fogott, és már csak a szemüknek tudtak hinni, azok viszont lévén télvíz ideje, nem szerettek vón ordas farkasok étkeként távozni ez jelenvaló világbul, úgyhogy mélységesen hallgattak és készségesen bólogattak, valamelyszer új csodát vélt valaki felfedezni az ifjú Andreoszon.
Olyan is akadt, mondják, aki szánt szándékkal maradt volna tovább az erdőn, tudván, hogy vaegyik asszonyára szemet vetett a hős. És sokan olyanok, akik akár versengtek az ősi törvény semmibevételin, ha lányaik egyikére vetett vót szemet, lévén, hogy a saját vérivel való üzekedés akkor még tilos volt. Mesélik ugyan, hogy egy-egy deres téli hajnalon megesett a régi időkben, hogy némely istentelen, kinek kezihez ellenek százainak vére tapadt, még asszonya ébredésének előtte találkozott hasonszőrű társával az erdő rejtekén és el-elcseréltek egy-egy csecses leánkát egymás közt, de mostanság aligha történhetne ilyen. Andreosz pedig nem átallotta valamelyszer magához venni ezen leányok legféltettebb és egyetlen kincsét.
Mint később kiderült, a tanítás, melyet magával hozott hosszú útjáról az ifjú Andreosz, őt magát fölé helyezte minden közönséges földi halandónak, legalábbis tanítói szerint, akik a távoli kelet havas bércein túl éltek, külön minden törzstől, titokzatos varázsszereik okozta kábulatban. És ha így, akkor már nem megmocskolja, hanem megtiszteli a leánt, ha alteste apró harcosával illeti őt. Mondják, hogy oly ádáz elszántsággal vetette magát minden elé akadó némberre, mintha csak ez lenne az utolsó, vagy mintha véres bosszúszomj hajtaná!
A fiú apja a törzs varázslója volt, rettenetes hírű nagy varázsló, ki nejét egy korábbi portyázáson elvesztette. Csecses kora óta nevelte egyedül gyermekét, s bár ismerte gondolatait, hiszen ő maga is tagja volt a keleti mesterek különös kasztjának, sőt mi több, el is kísérte volt az ifjút megvilágosodásának útján, egyre sötétebb arccal nézte az ifjú üzekedéseit. Sokan már attól féltek, hogy az öreg méregitalt kever, hogy próbálná magáról lemosni, mit ő láthatóan szégyenteljesnek tart!
Azon a szelíd nyári esten is, ami végre meghozta a változást, ugyanolyan sötét arccal nézte az ifjú hosszas készülődését, amaz meg dacosan tűrte atyja nézését, aztán különösmód odaszólt: „Kísérj el utamon, öreg, jó este lesz, szép asszonyok közt jó varázsitallal, derék cimborákkal együtt.”
A cimborák cseppet se, az asszonyok meg egyáltalán nem ajzották az öreg képzelőerejit, ám az ital okozta kellemes révületre még emlékezett, és talán ezért válaszolta, meglepve gyermekét, hogy: „Rendben, ma veled megyek”. Aligha volt büszkébb legény az ifjú Andreosznál, amikor a minden idők talán legnagyobb, sokak által már halottnak hitt, hírhedt és hatalmas Joannész varázslóval együtt lépett be a mulatóba, kit ő apjának hitt.
Egyetlen hangtalan mozdulattal engedte lába mellé a földre fegyverét, és mindenki nagy meglepetéssel vette észre, hogy bár a mozdulat nem volt lassú, a nehéz szerkezet hangtalanul ért földet. Tetszetős dolog volt látni, micsoda erő és mily hihetetlen magabiztosság van e mozdulat mögött. Az öreg falak aligha láttak ahhoz foghatót, amily mulatság vette ott kezdetét és tartott pirkadatig.
Boldog révületben, kábultan mentek hazafelé, az erdőn keresztül, kísérvén őket egy éppen frissen behódolt cinka, amikor is zaj ütötte fülüket az utak keresztezésinél.
A zajra egy szempillantás alatt eltűnt az ifjú harcos, nyomtalanul, ahogy szokott, az öreg fegyvert rántott, de csak úgy tessék-lássék, hiszen hitte, hogy nemsokára előbukkan délceg neveltje, kezében bárki bármit ártani szándékszó levágott fejével, ám helyette csak három ifjú, ki a szomszéd asztalnál mulatott volt, szökött elő, és fittyet se hányva az öregre, a cinkának estek, ütlegelni kezdték, okolván annak mocskos száját, mellyel őket az este illette volt. Látván az öreg, hogy fele sem tréfa, próbálta a leánt védeni, na de igen csúful elpallták, lévén kábult és öreg, rugódván őt az út porában. Végül azon bolond cinka eget szaggató rikoltozása menté meg, melytől amazok hátrahőkölve elmenekültek.
Aztán mert senki el nem vész nyomtalanul, elé került az ifjú is, csendben lehajtott fejjel, körbe-körbe pislantva riadtan.
Vélvén, hogy a halál környékezi, az öreg magához húzta a fiút, bevallván neki legféltettebb titkát, miszerint ő nem az édesapja, hanem elcserélte annak idején a kovácsmesterrel, aki szintén buzi, egy deres téli hajnalon, még csecses korában, az erdő rejtekén.
Együtt cepelték az öreget a táborba. Összegyűlt a nép, hallván, hogy harc vala, és kérdezék Andreoszt, hol a szörnyű fegyver, ki erre azt hazudta, benne felejté valamely támadóban a tíz közül, kit ledöfött.
Hogyan is vallhatta volna meg, hogy valójában úgy beszart, hogy futtában ledobta hátáról a vadonatúj írógépet, melyet a varázsló vett neki, próbálván visszaférkőzni másképpen is szeretett fia kegyeibe, midőn az helyette asszonyokkal kezdett üzekedni?!
