(egy fashionmodel- költő vallomásai −
a 20 éves Márkus Andriska naplójából)
Pontban fél hétkor szoktam kelni, hogy nyolcig csodálhassam magam a tükörben.
Nagyon szép vagyok. Mindig is babaarcom volt, de a testem csak egy idő óta ilyen gyönyörű. Régebben ugyanis nem sportoltam, hanem rengeteget ittam és cigarettáztam, hogy megtanulhassam a poézis művészetét.
Még pocakom is volt, pfuj.
De tettem róla, mert hatalmas akaraterőm van, és nagyon, nagyon szeretem magamat. Ketten vagyunk így a költészetben, ketten a nagyok közül, én és Ady Endre.
Gyönyörű vagyok. Dohányvirág derekam van, finom bőröm, huncut kis mellbimbóim. Délceg mellkasom és kunkori mellszőrzetem. Jaj, ez a szőrzetes dolog olyan, de olyan cseles… Mikor olyan nőket akarok akasztani, akik a férfiasabb jelenségekre buknak, megnövelem, hadd turkáljanak benne ujjaikkal, és ájuljanak el attól, hogy milyen férfias vagyok. Ilyenkor magamra öltöm azt a mácsós mosolyt, amit George Clooney-tól tanultam. Ám ha egyes lányok bársonyos, csupasz bőrön akarják futtatni nyelvecskéjüket, melegítem is a gyantát, csipesszel tépem a maradékot, és nemsokára olyan a mellkasom, mint a baba popsija. Ehhez pompásan talál Leonardo di Caprio kisfiús mosolya a Titanicnak azon jeleneteiből, amikor épp nem nyuvadozik. Egy kis ártatlan gügyögés, ártatlan pislogás a tökéletesre szedett szemöldök és a bodorított szempilla alól, és le van véve a lábáról bármilyen csaj, akiben az anyai ösztönök tengnek túl.
Igen, nagyon tudom, hogy miként kell levenni a csajokat a lábukról. Egy fashionmodell-költőnek minél több csajt kell akasztania, mert ez presztízskérdés. Nem követhet el hibát, hiszen utána mindenki rajta röhögne. És ismétlem: presztízskérdés. Jól tudom már a stratégiákat, és pontosan, hatékonyan dolgozom, akár egy nindzsa, nem lazázok, nem válogatok az eszközökben, hiszen tudjuk: a cél szentesíti azokat.
Például hogyan kell gyorsan puhára főzni egy licista lányt? Nagyon fontos társadalmi kategória, rajtuk keresztül tudsz dicső hírnévre szert tenni a középiskolákban. Mire buknak? Nyilván, a szépségre. Az megvan. A jó cuccokra: megvannak. Az egyetemistákra. Stimmel. A pénzre. Az is van, mert a modellügynökség jól fizet, és apukám igen jól kereső ember. No meg a költészetre. Olvasni ugyan nem olvasnak, mert bunkó libák, de ilyen a nő: tiszteli azt, amit nem ért, és mert nem érti, misztikusnak tartja azt.
Nos, bemegyek a Bulgakovba, kora délben, ilyenkor kólázgatnak a lógós, licista ludacskák. Ülnek, pletyóznak, vihognak, várják, hogy felcsípje őket valaki. Gyakorlott szemem kiszúrja rögtön a legszebbet. Úgy ülök le, hogy jól láthasson, és hát minél közelebb. Szépségem, eleganciám egyből megragadja, úgyhogy tutira figyelni fog.
Rendelek egy kávét. Majd előveszek egy könyvet, melyen nagy betűkkel, angolul írja azt, hogy valamiféle matematika. Azt olvasgatom, csöndes, szelíd mosollyal, kissé átszellemült arccal, hiszen tudom, hogy még egy buta liba szemében is vonzó a jóképű, tudós ifjú, és így egyből látszik, hogy egyetemista vagyok, nemcsak egy üresfejű szépfiú.
A lány és barátnői már föl vannak csigázva, lopva nézelődnek, összehajolnak, vihognak. Testbeszédük egyre árulkodóbb lesz. Aztán „véletlenül” odajön a beavatott-bizalmi haver, akinek a segítsége nélkül is nyert ügyem lenne, de nincs vesztegetni való időm, Farkas Wellmannak még mindig 214 pontnyi előnye van, és itt nem jár három pont a győzelemért, mint a fociban. Szóval jön a haver:
− Á, szervusz Mester. Láttalak a Maxim magazin címfotóján.
Egy kis eltűnődő gondolkodás, hogy a csajok lássák, keresed agyad komputerében, hogy melyik is az a magazin a sok közül, meg mihez is kapcsolódik.
− Ja, igen, a Jolidon − mondom egy kis szerény mosollyal.
− Gratulálok − mondja a haver, majd folytatja: − Van még a verseskötetedből eladó példány?
− De hát tízet vásároltál a múlt hónapban…
− Tudom, tudom, de a barátnőm barátnői mind követelik, mindegyik akar saját példányt, dedikálva.
− Te, szerencséd van, mert épp a múlt héten jött ki a harmadik kiadás a nyomdából, és ismét kaptam példányokat.
Azzal előveszek egy példányt, és egy Parker-tollat (nincs benne betét, mert a könyvre még szükség lesz máskor is), és kérdem is:
− Kinek dedikálhatom?
− Mennyivel tartozom? − kérdi a haver.
− Á, semmivel, szép lányoknak ingyen van.
− Egy úr vagy, Andriska − így a haver, és hálálkodva el.
A csajok már nem bírnak magukkal. Tíz esetből kilencszer abban a pillanatban odaszólnak:
− És mi nem vagyunk szép lányok?
Vagy ha épp nem is ezt mondják, már csak szembe kell kacagni velük, a többi gyerekjáték, és délután háromkor már le is zuhanyoztam…
Általában ugyanez működik az egyetemista lányokkal is, annyi, hogy ott többet és okosabban kell dumálni, de semmi gond, hiszen jól fel vagyok készülve mind a humán, mind a reáltémákból, remekül érvelek, és nagyon szellemes is vagyok. Meg tudom őket kacagtatni, könnyet tudok csalni a szemükbe, beleszédülnek szépségem és elmém bűvöletébe, és a fogyasztásukat is lazán kifizetem. De mivel ez a kategória 57%-al több hódítási időt igényel, inkább preferálom a középiskolás lányokat.
No meg a férjezett, fiatal asszonyokat. Őket ugyan nem érdekli sem a modellkedés, sem a pénz, a költészet sem túlságosan, ők mást akarnak.
Épp ezért egyszerűbb. Odakeveredem az asztalhoz, nem rendelek semmit, és csak pislogok édesen. A hölgy egy idő után megkérdi:
− Te nem iszol semmit?
− Nincs pénzem − hazudom szemrebbenés nélkül. − Én még a gyerekpénzből élek.
Ettől − és persze kisfiús szépségemtől, gyerekszínészektől kölcsönzött mosolyomtól − nyomban meghatódik a szépasszony, és meg sem várja a pincért, maga rohan a cuccért, utána még a számat is megtörli.
Mire a férj hazaérkezik, ő már le van zuhanyozva, én pedig a szoláriumban vagyok.
Mert a szépséget ápolni kell. Egy rendes szépfiú fél hétkor kel, és nyolcig tükrözik. Akik azt mondják, hogy ez beteges hiúság, nem tudják, mit beszélnek. Hiszen szembe kell nézned hibáiddal, hogy korrigálhasd azokat. Megjelenhetnek apró pattanások, pörsenések, kis bőrkeményedések bárhol a bőrödön, ezeket el kell tüntetni. Gyakran egy-egy igyekvőbb szőrszálacska-pihécske megelőzi társait és kidugja a fejét olyan helyen, ahová nem való, ilyenkor csipeszt kell ragadni és megbüntetni a kis huncutot. Miután rendbeszedted a testedet, el kell lényegülnöd, egyesülnöd kell azzal, aki a tükör mögött van, önmagaddal, szépségeddel. Olyan ez, mint egy misztikus lelki gyakorlat. Gyakorolnod kell szépséged kezelését, mimikádat, mosolyaidat, mozdulataidat, szituációkat képzelsz el, s hogy hogyan kell ezeket kezelned. Este-éjjel lefekvés előtt ismét szükséges egy órácska, ilyenkor visszaemlékezel a nap történéseire, kiértékeled a szépség munkáját. Azt mondhatják, hogy ez a napi két és fél óra elvesztegetett idő, de nem: én ezzel a két és fél órával sokkal de sokkal több időt spórolok meg, és nem kevés pénzt is keresek vele.
Aztán az egyebek. A reggeli önkielégítés… Kötelező. Egyrészt egészséges: fölfrissít, rendbehozza a vérnyomásodat. Másrészt pár óra múlva, a közösülésnél kisebb az esélye a korai magömlésnek, ami, ugyebár nagy szégyen lenne egy tökéletes hím esetében. Meg egyáltalán, a spermának nem szabad elborítania az agyamat, hiszen az felelőtlen tetteket eredményezhetne, nekem pedig uralnom kell a saját életemet. A nemi ösztönt le kell igázni, hiszen a nemiség csak egy eszköz céljaink elérésében. Az én gyönyöröm nem fontos, a nőnek kell gyönyört okoznom, hogy mesélje el a barátnőinek, és minél többen dögöljenek meg utánam. Így terjed a hírnevem, így vásárolják egyre többen a magazinokat és a könyveimet. Az én gyönyörömet pedig megkapom reggel, magamtól. A szerelemmel is így vagyok: nem szabad jobban szeretnem mást, mint magamat, hiszen akkor fölborul a metafizikai rend, meg a bioritmusom is. Például egy nővel aludni… Hogy kimerítse minden energiámat, kiszívja az összes csi-met, s aztán álmomban sem hagyjon békén, mind szorongasson, másszon rám, izzadjon a bőrömre, hogy ne tudjak nyugodtan, kinyújtózva, a legegészségesebb pózban aludni, és lila táskákkal ébredjek a szemem alatt… Reggel meg velem együtt lépjen a zuhany alá, és elorozza reggeli gyönyöröm…
Szerelem? Úristen, bele sem merek gondolni, hogy mikor reggel a tükör elé lépek, valaki mást kívánjak abban látni, mint önmagamat… Ezek a bugyinedvesítő hülyeségek csupán versbe valók, a vers meg verseskönyvbe, a verseskönyv meg tudjuk, mire való…
Tisztálkodás. Illatszerek. Alsó-neműk. Manikűr. Pedikűr. Bretter György Irodalmi Kűr. Mind külön rítusok, és hihetetlen relevanciával bírnak. Szolárium. Úszás, szaladás, fitnesz. Aerobik, Norbi kazettáira.
Mindennek, mindennek tökéletesnek kell lennie, hogy a szépséges hím emelt fővel lépkedhessen a selyem útján.
Mindenre van recept. Pattanásra, bőrkeményedésre, hajhullásra. Evés-re, ivásra, versre. És minden nőre is. Minden egyes nőre. Nem szabad tévedni. Presztízskérdés.
Száz nőből 99 tuti. Ránézek, és tudom, mit kell tennem, hogy minimális időn belül fölírhassam a listámra.
De ott van az az egy a százból. Akin látszik, hogy nem érdekli a szépség, a divat, a matektudás, a vékonyka költői életművem, nem az érdekli, hogy szőrös vagy csupasz a mellkasom, hogy méregdrága parfüm lebeg körül, de nem menne nála a szöveg sem, sem a reál, sem a humán.
Ő a meghódíthatatlan.
Ám nekem erre is van receptem. Igaz, hogy nem a legtisztességesebb, és valahányszor alkalmazom, csorba esik a büszkeségemen, de ezt az esti tükrözésnél levezetem, hiszen olyannyira szeretem magamat, hogy bármit könnyedén megbocsátok. De muszáj megtennem, hisz nekem nő nem mondhat nemet.
A körülmények nem számítanak, a recept halálbiztosan működik bárhol, bármilyen környezetben. Ha a pasijával van, ha a barátnőivel, akár a férjével, apjával, ha egyedül, ha télen, ha nyáron, ha a kocsmában, ha a templomban.
Határozott mozdulattal odalépek hozzá, és bemutatkozom:
− Én vagyok Orbán János Dénes!
A nő szemei előbb kikerekednek, majd szemberöhög:
− Ugyan már, mit hülyéskedsz? Ő harmincas, te meg egy tejfelesszájú vagy. Mennyi lehetsz, 20−22?
− A költők lassan öregszenek. Mutassam meg a személyimet?
Azzal előveszem a hamis személyi igazolványomat, melyben az ő adatai mellett az én fényképem szerepel.
Egy óra múlva már le is zuhanyoztam.
