Szólítsatok Glmbnak. Nyárutó hava harmadik napján, pénteken reggel nyolc órakor hajóztunk ki az urbiai homokpadról. Amint a szárazföldtől eltávolodtunk, északnyugattól egy vonásnyival délnek vettük az irányt. Amerre a számításaim szerint Linnának lennie kell. Amikor a Nap áthaladt a meridiánon, elindítottam az Órát, és feljegyeztem a tranzit pontos időpontját, referenciául. A kedvező szélben negyvenkét mérföldet tettünk meg ezután. A legénységnek csak harminchatot mondtam.
(De sokkal régebben kezdődött. Talán már a hatalomátvételkor. Minden rendes embert csábított, ha csak egy kicsit is, ha nem is vallotta be, ha magának is az ellenkezőjét hazudta, de minden rendes embert csábított a meseszép város, Linna. Beszélték, hogy sokan onnan eredeztetik magukat, ami nemcsak vakmerőség volt, hanem ostobaság is, hazaárulás. Az efféle alaptalan babonákat meg legendákat különben irtotta a birodalom. Magaslatról mégis látni lehetett néha, amint déli tizenkettőkor egész Urbiában meghalt egy kicsikét az élet. A rendes ember megállt, és elnézett valamerre, és mindenki egy kissé más irányba, de mind nagyon messzire. Az ugró macska is megállt olyankor a levegőben, jó harminc centire lebegett a föld felett, az egér felett, valamint a végét sejtő kis jószág sem pucolt el alóla. Hiszen a sors, és a becsület. Dél. Harangoztak.)
Nyárutó hava negyedik napja, szombat. Este különösen tiszta volt az ég, a víz nyugodt. Az urbiai világítótorony fénye még éppen látszott a horizonton. Minden körülmény megfelelt, hogy helymeghatározó számításaimat kísérletileg ellenőrizzem. Saját készítésű szextánsommal elvégeztem a szükséges méréseket, feljegyeztem az Óra állását, utána félrevonultam számolni. A legénység zúgolódott, ugyanis azt hitték, az ördöggel kell majd cimborálnom a hosszúsági fok kiszámításához. Mert hiszen azt csak felbecsülni lehet. Sikerült lecsendesítenem őket, bár kétlem, hogy a sziderikus nap, meridián, tranzit vagy Óra kifejezések bármelyikét pontosan értették. (Az Óra például egy olyan szerkezet, amely másodpercenként egy számlálót növel, és nyolcvanhatezer-egyszázhatvannégyszer tenné ezt egy adott csillag két tranzitja között, vagyis egy sziderikus nap alatt. De mert a hajó elmozdul kelet–nyugat irányban, a tranzit várt és megfigyelt időpontja közötti különbség megadja az új földrajzi hosszúságot. Az eltérést fokonként kettőszázharminckilenc másodpercre számítottam). A számítások és a háromszögeléses távolságmérés alapján egyaránt hetvennyolc mérföldre jártunk az urbiai világítótoronytól. A legénységgel ötvenhat mérföldet közöltem. Becsléseim szerint a mobiltelefonok órákon belül elvesztik a hálózatot. A legénység is látta, hogy igen megfogyatkoztak a csíkok az antenna mellett. Hát zsoltároztak.
(A pórnép nem tudott irányt mutatni. Csak az volt nyilvánvaló, hogy Linna borzasztóan messze van, a Könny túlpartján, ha van annak egyáltalán túlpartja. Márpedig túlpartnak lennie kell, mivel a világ alakja tökéletes gömb (orbis). Ezt tanítják és ezt bizonyítják a tények is. Az is a gömb mellett szól, hogy a világnak nincsen észlelhető vége vagy kezdete, és bárhonnan nézünk körül, mindig a felület közepén látjuk magunkat.
Lmr tiszteletes úrnak voltak ugyan valami számításai, de azok az Ószövetségből indultak ki. Portolánt nem használt, ahogyan a mai tudós emberek, hanem rezet metszett, mint egy megszállott, és aztán kinyomtatta térképeit. Nincs mit szépíteni, Lmr tiszteletes úr abroszaival a saját lakásában is eltévedne az ember.)
Nyárutó hava ötödik napja, vasárnap. Hajnali négykor a legjobb mobilnak sem volt már térereje. Kiértünk a nyílt tengerre. Szél nem fújt, de az Égköldöke – tudálékos mihasznák Polarisnak, jobb esetben Sarkcsillagnak mondják – és az Óra alapján mégis haladást jegyeztem fel. Sejtésem szerint tengeri áramlatok vitték előre a hajót. A legénységgel csak két mérföld haladást közöltem. (Nehogy elveszítsék a hazatérés reményét. Mindig kevesebbet közöltem. Valójában már kétszer messzebb jártunk az urbiai partoktól, mint a hajón bárki képzelte. Ha netalán kiderülne valamikor e pusztán jóindulatból elkövetett ferdítésem, arra fogok hivatkozni, hogy más hosszmértékekkel számoltam, mint azt a legénység megszokta, és kész.)
Az éjszaka kezdetén csudálatos tűzcsóva hullott az égből a tengerbe, tőlünk négy-öt mérföldnyire. A legénység egy része megrémült és zsoltározni kezdett. Jómagam a természet tanulmányozása közben felismertem, hogy az akármiként nevezett összes isten csupán egy mennyei névjegyzék szüleménye, ezért inkább a kötélzetet ellenőriztem rémüldözgetés helyett. Nyugatról gomolyfelhők jelentek meg, a szél is feltámadt. Leeresztett vitorlákkal haladtunk.
(A birodalom nem nézte jó szemmel a Linna felkutatására szervezett expedíciómat. Egyszer lágytojással próbáltak megmérgezni, ám a gyanús tojást nem ettem meg, miután demonstrációként felállítottam azt a vékonyabbik sarkára. Megcsodálták találékonyságom – és brutalitásom –, én pedig szerencsésen elkerültem az édeskés ízeket.)
Nyárutó hava hatodik napja, hétfő. Hajnalra az iránytűk egyvonásnyira elhajoltak északnyugat felé az Égköldökétől. A jelenséget tudtommal még senki sem figyelte meg, ám engem cseppet sem lepett meg. Iránytűket csak a legénység kedvéért hoztam, no meg többnapos felhős időszakokra, mert egyébként teljes mértékben a csillagok alapján navigálok. A legénység zúgolódni kezdett, hogy ha az iránytűk nem megbízhatók, mégis hogy hajózunk majd haza. A hangadót egy mentőövbe dugva vízbe dobattam. Pár perces leckéztetés után visszahúzattam a fedélzetre, és kétnapos szomjaztatást és egyhetes éheztetést mértem rá. A megtért matróz jámboran hallgatta az ítéletet, a többiek is megjuhászodtak.
(A hivatalos álláspont szerint Linna soha nem is létezett. Az őszintébb tudósokból annyit viszont sikerült kiszednem, hogy igenis vannak levéltári források, melyek szerint a város, sőt az egész kontinens „egy súlyos nap és éjjel a tengerbe merült”. Meg voltam győződve róla, hogy Linna, a meseszép város még mindig létezik, azonban roppant messze kell lennie Urbiától. Akkor döntöttem el, hogy negyven helyett ötvennégy hordó savanyított káposztát hajóztatok be skorbut ellen.)
Nyárutó hava hetedik napja, kedd. Erősödött a szél. Viharra számítok. Délután a hajó fölött két pelikán repült el, majd még egy. Ez arra utalt, hogy föld van a közelben. Mert a tenger nyugodt és sima volt, a matrózok ismét zúgolódni kezdtek. Azt mondogatták: ha nincsenek errefelé dagadó hullámok, sosem lesz olyan szél, amely hazavinné őket Urbiába. Mégis szelíden viselték magukat. (Ugyan honnan tudnám, hogy milyen a végtelen. Senki sem tudja. Pöttöm koromban sokat ácsorogtam a Könny partján. És csak bámultam a szél gyötörte felszínt. A mélység mindig csendes. A közelben sirályok lármáznak, talpam alatt reccsennek a döglött kagylók héjai. A tegnapi vihar sodorhatta ki őket, rohadnak. A levegő hűvös és sós. Ugyan honnan tudnám, milyen a végtelen. De az illatát! nagyon jól ismerem.) Hatvanhárom mérföldet haladtunk, a legénységgel negyvenegyet közöltem. Késő este negyvennél is több viharmadárból álló csapat húzott el a tattól nem messze. Északon olyan sötétség borult a tájra, amilyen csak szárazföld fölött szokott lenni. A vízben sok volt a fű, rákokat is találtunk benne. Kétség kívül közel járunk.
(Nem jártunk közel. Már nem tudtam, mivel hitegessem az embereket, végképp kezdték elveszíteni a türelmüket. Felpanaszolták, hogy hetek óta úton vagyunk, unják a káposztát, és ivóvíz is legfeljebb a visszaúthoz van elég. A zendülőt egy mentőövbe dugva a tengerbe dobattam, és sorsára hagytuk. Továbbá hozzátettem, hogy minden panasz céltalan, mert én azért szálltam hajóra, hogy eljussak Linnába, és folytatom is az utam, míg – az Úr segítségével – oda nem érek.)
Őszhó tizenegyed napja, vasverő csütörtök. Néhány órás alvás után hajnalban arra ébredtem, hogy senki sem fütyörészik. Körbejártam a döbbent emberek között. Hogy futó kígyót láttak a vízben, keringő kígyót. Két sor foga pajzs, szemei, mint a hajnal és tüsszentése fényt sugároz, szájából szövétnekek jönnek. Horoggal nem lehet partra vonni, kalmár nem alkudhat fölötte. Orrába nem lehet gúzst húzni, állát kötél le nem szorítja. Bőrét kelevéz, dárda, kopja nem fogja. És felkélt a szörnyeteg a vízből, és a tengeri hősök remegtek a láttán. Felkavarta a mély vizet, mint a fazekat, és elúszott. Világos ösvényt hagyott maga után, megőszült nyomán a tenger. A legénység ezután egész nap egy szót sem szólt. Néztek rám, mint hal a szigonyra. Leviatánt láttak.
Este hirtelen vihar támadt. A leviaszozott palackot, benne az út fontosabb eseményeit rögzítő pergamenekkel a vízbe dobattam: arra az esetre. Sehogy sem tudtunk a hullámokra ráfordulni. Elvesztettük a csúcsvitorlát. Egyik pillanatról a másikra aztán megcsendesedett a víz, a vihar szemébe értünk. Valamennyi keresztárbockar csúcsán sápadtan libegő fényt vettünk észre. Lidércfény. A matrózok haja lassan emelkedni kezdett. Ez sok volt nekik, mozdulatlanná dermedtek. Ketten bevizeltek. Hallgattak. Az iránytűk körben forogtak. Az Óra megállt. Istentelen villámcsapásokra számítottam. De jobban kezdtem tartani attól, hogy elvesztem az uralmat a megigézett legénység fölött. (Persze maradhattam volna otthon is. Család, miegymás. Nézegethettem volna harangozáskor a messzeséget, hogy vajon melyik délibáb az elveszett város, Linna. Esti kocsmázásokkor találgattam volna én is, hogy a meseszép városban kolbászból vagy hurkából fonják-e. De ahányszor a Könny partjain jártam, vagy a vashídon, vagy bárhol a víz közelében, éreztem, hogy el kell szabadulnom a fáradt földtől. Hogy ezt az utat kísérteni meg kell teljes erőmből. Hogy nincs az az öböl Urbia partjain, melyre vágy vonna. Kicsi víz, vak tócsa; ötéves voltam, leguggoltam és papírhajót bocsátottam a vízre. Megfogadtam, hogy vizek szabadja leszek, ki céllal csatangol.) Egy csáklya hegyéről tengervíztől nedves kezembe vettem és a magasba emeltem Szent Elmo tüzét. Így, a kékes fényű hideg plazmával az ujjaim hegyén biztattam a matrózokat. Nem merték kimondani, hogy blaszfémia. Egy villámcsapással és harmincezer volttal játszottam, másfelől tudtam, hogy karnyújtásnyira a cél, hogy Linna partjai a közelben vannak.
Komoly károkat szenvedtünk, de sikerült megőriznem a hajón a fegyelmet. A vihar után egy vadrózsafaágat halásztunk ki, bogyókkal rajta. Kifogtunk még egy szerszámmal faragott botocskát is. Meg egy ásványvizes flakont.
Őszhó tizenketted napja, péntek. Az Óra meghibásodásáról a legénységnek nem szóltam. Valójában csak a szélességi körben voltam biztos, de már az sem számított.
Nagyjából éjjel kettőkor pillantottuk meg a szárazföldet. Biztosan tudtam, hogy Linna az. Partra délben szálltunk, egy településfélétől nem messze. A szemünk elé kerülő emberek meztelenül jártak, nem viseltek fegyvert, és igen szelídnek tűntek. A maguk nyelvén a nudisták népének mondták magukat. Mutogatva kérdezték, hogy az égből jöttünk-e. Nem, nem onnan jöttünk, hanem Urbiából. Akkor mégis milyen nyelven beszéltünk az előbb, kérdezték. Hát a maradékok nyelvén, mondtam. Azt a birodalomban nem beszélik, legyintették. De Linnában beszélik, bizonygattam. Nincs olyasmi, hogy Linna, mondták. De hiszen épp ott vagyunk, toporzékoltam. Egyikük kezet emelt, egy másik rászólt. Hisz csak gyerekek, mondta. Még hogy Linnában, morgott, a birodalom nem játék, és köpött egy zamatosat. Végül csak leengedte a kezét. Akkor eljöttünk.
Aztán tekeregtünk még a parti homokban, amikor megcsörrent a mobilom. A matrózok röhögni kezdtek, hogy vége a játéknak, pizsamaosztás. Igazuk volt, nagymama hívott, hogy ugyan hol kések már megint a vacsoráról. És nehogy a Könnynél csavarogjak, ha egyszer ők megmondták, mihaszna kölyök. Megijedtem, hogy verés lesz, ha nem érek mihamarabb haza. Azonnal elbúcsúztam a fiúktól, és rohanni kezdtem. A házak közül hátrakacsintottam, a nudisták is szedelőzködni kezdtek. Esteledett. Út közben egy Csb bácsira megtévesztésig hasonlító bennszülöttet pillantottam meg. Nem nudista volt, rendes ruhákat viselt. Társaival, két buldózer között ücsörgött, egy exkavátor kupájában halat sütöttek éppen. Feléjük kiáltottam, hogy megtaláltam Linnát. Barátságosan visszaintegettek, a Csb bácsihoz hasonló pedig rámszólt. Siess haza, Glmb, várnak.
