"Nem a mi dolgunk igazságot tenni"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Egyetlen fát a végtelen sokért
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete (befejező rész)
Papp Attila Zsolt
Hal voltál az Adriában
Szőcs István
Valós valószerűtlenségek
Kántor Lajos
Táguló körök
Egyed Emese
Kreativitás, versengés, irodalom, avagy Palack a szovátai Medve-tóban
Máthé Kincső
Pitykő
Reakció
Ne siess!
Koszos vagyok
Amikor
Kovács Ferenc
Andreosz, a csoda
Orbán János Dénes
A selyem útja
Szálinger Balázs
Intró, avagy Szerelmes vers egy nőhöz
Váradi Nagy Pál
Linna keresése
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon
Farkas Wellmann Endre
A hűség versei
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 1. - Norvég-ügy, pásztázás
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi­t hallunk a csenden túl?
Hírek
 
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.

Ki tudja, ki tudhatja, hogy hol van már az eleje? Történetem negyvenéves koromban kezdődik. Egy vendéglőben ülök, hajnalban, negyven év körüli, borostás arcú, magas férfi, kopott farmerben, koszos fehér tornacipős lábam a székre rakva, elmélázva húzogatom kinyúlt fekete pulcsim és hallgatom a zenét, félrehajtott fejjel a kocsmaasztalon várakozó üres vagy félig telt poharakat és üvegeket elnézegetve. Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet – hallok egy búgó női hangot és megborzongok. Belenyalok vodkámba, fintorogva dúdolom az egykor népszerű dalt. A vele szemben ülő, bóbiskoló, fehér öltönyös, szakállas, kövérkés férfi magához tér, döbbenten nézi fehér zakóján a nagy vörös foltokat (vér? bor? paradicsomlé?) s megrázza a fejét. – „Hol vagyunk?” – kérdezi, kíváncsian nézve szerteszét… Valahol messze vidéken” – idézem vigyorogva a nagy magyar író egykor méltán hírhedett novellájának a poénját, de társam nem veszi a lapot, kidülledt szemmel, csalódottan nézi üres poharát. Felállok, elsétálok a zenegépig, sokáig válogatok, mire visszaérek asztalunkhoz, már szól is az új dal: Mexikó, Mexikó... „Mi van, nosztalgiázunk, nosztalgiázunk, s a temetők üresek?” Nem reagálok, sörösüvegem után nyúlva iszom egy kortyot. „Tényleg kirúgtak a színházból?” – hajol hozzám egészen közel, érdeklődve a másik.” „Nem rúgtak ki, édes Imrém, már mondottam, én léptem le! Magamtól! Csak te ezt, a szűk vállalkozói agyaddal nem bírod felfogni!...” „Te tényleg megbuggyantál?! Akármilyen keveset is fizettek, de a színpad, a világot jelentő deszkák mégiscsak egy biztos pont volt az életedben és erre te!... – lemondóan legyint, félig telt sörösüvegem után nyúl, mohón beleiszik. – Most mihez fogsz kezdeni?” „Magányos középpont magányos körben, egyetlen ponttá alakítom a világot jelentő deszkákat!” „Komolyan kérdezem!” „Juli is ezt kérdezte – gyújtok rá, és elmélázva, karikákban fújjam ki a füstöt. – Nem volt időm megmagyarázni, nem hagyott időt a ribanc!... Hisztizni kezdett, hogy ő ezt nem bírja tovább, hogy neki elege van, hogy ő a nemzetiség nagy erdélyi színészéhez kötötte életét, még azt se követelte, hogy vegyem el feleségül, de ez már mégiscsak több a soknál, ő megunta a lelkizést, a hisztizéseimet, a kiborulásaimat, az örökös erdélyi sirámaimat, a nyomorgást, a piálásokat, a kis lotyókat. Kész, vége! Menjek a kocsmába, úgyis az a neve, hogy Jobb, mint otthon. Összepakolt és elhúzott.” „S erre te?” „Itt vagyok, nem?” „Tény-leg nem vagy normális – ingatja a fejét a másik, s határozottan ragadja el vodkás poharamat is. – Most mégis mihez fogsz kezdeni?! Elmész műlovarnak, tengerésznek, parkett-táncosnak, cirkuszi mutatványosnak, stricinek képezed át magad?”  „Mindegy az” – nyomom el a cigarettámat. Tudod, amikor gróf Rettegi fellógatta magát...” „Vagy fellógatták? – szúrja közbe élesen az Imre nevezetű, és a poharakat, üvegeket vizsgálva töltögeti össze a maradék töményt –, ...akkor én egy kissé elveszítettem a hitemet ebben az egészben. Ő volt a legzseniálisabb közöttünk. Mint Latinovits. Mint Bessenyei...Amikor bejött az egyik darabban, a végén, a színpadra és a halott mellett megállva, révetegen fújta ki az orrát, hát az, öregem, pedig...” „Te ezt nem is láthattad – komolyodik el a másik. – Akkor még óvodába jártál. De az, ahogyan Lohinszky elkezdte, hogy mit tehet egy kisebbségi magyar, ha a torkára szorul a hurok, hát az tényleg borzongató volt...” „Honnan veszed, hogy Lohinszky inkább Anatol?....” „Hon-nan tudod?” – döbben meg a másik. „Megnéztem a tévében – legyint Szabó –, és a Woyzeckben, ahogyan a nézőtérre kirakott ketrecben üldögél, fesztelenül nézve egy csak általa látható pontot, nem is véve tudomást senkiről. Hát az... Akkor határoztam el, hogy színész leszek, de hát...” „Nem iszol te tényleg egy kissé túl sokat?” „Ennek nincsen jelentősége. Itt mindenki iszik. Az erdélyi magyar értelmiségi előtt két út áll, az egyik az alkoholizálás, a másik járhatatlan.” „Jól van – legyint Imre. – De aggódhatok azért...A barátod vagyok, nem? Most mihez fogsz kezdeni?” „Felszínen tartom magam! Élek!” – mondom s egy százezrest hagyva az asztalon, köszönés nélkül megyek ki a kocsmából, a felirat, Jobb, mint otthon ingerkedve hívna vissza, tétovázok is néhány pillanatig, mégis ellenkező irányba indulok el, az utcán egy darabig még elkísér a dal: ,,Kicsi római lány, piros öv derekán, / Szeme szénszínű villám, /kicsi római lány...” „Ez az” – mondja félhangosan. – Róma! Itália! A szabadság!...” A járókelők döbbenten nézik, csóválják a fejüket, egy plakáton az ország vezetőjét látjuk, amint lelkesen mosolyogva, két ujjával a győzelem jelét mutatja hálátlan népének. Alatta fekete festékszóróval majdnem lemoshatatlanul lángol a felirat a napsütésben:  Jos Iliescu! „Az ki? Az a Jos Iliescu? – kérdezi egy negyven körüli, napszemüveges, zöld ruhás hölgy. –  Az elnök testvére, mert ő ugye Ion?” Röhögve megyek tovább. – „Mi vagyok én? – szólok vissza. – Idegenvezető?”. Kopott, lerobbant, hámló vakolatú bérházba lépek be, a lépcsőházba kutya- és macskaürülék, nyújtózódó macskák. Elhajtom őket, idegesen keresem a kulcsom, kinyitom a postaládát, kiveszek egy fehér borítékot, ellenőrzöm, se feladó, se bélyeg, csak a nevem, újságból kivágva: Szabó Attila. Kezembe veszem, tűnődve forgatom és a savanyú káposzta és vizeletszagú lépcsőházban körbeforogva töprengek, majd elindulok fölfelé, a mocskos, csikkekkel, papír zsebkendőkkel, nejlonzacskókkal borított lépcsőkön. Sokáig babrálok a hetedik emeleti lakásom előtt a sötétben, de megint nem találom a kulcsom, időben kapcsolok, káromkodva rohanok vissza, nyilván ott felejtettem a postaládán, még jó, hogy nem fedezte fel senki... A borítékot nézegetve lassan, fáradtan ballagok fölfelé, idősebb, piros ruhás asszony jön szembe velem, bevásárlószatyrát himbálva. – „Jó reggelt, drága művész úr – köszönt gúnyosan. – Az éjjel megint többen keresték, az ajtóját is verték, mért nem engedte be őket, mondja?! Verebesné panaszt is akart tenni a tömbházbizottságnál! Miért nem nyitott ajtót?” „Mert nem voltam itthon!” – megyek el az asszony mellett, megállok hetedik emeleti lakásom előtt, de sehogyan sem sikerül kinyitnom az ajtót, amikor föladnám, végre mégis beletalálok a zárba, belépek, az előszoba teljesen üres, néhány szegen lógnak zakóim és ingeim. A nagyszoba is üres, csupán egy matrac van a földön, körülötte üres és félig telt boros-, sörös- és vodkásüvegek, félig telt, bűzlő hamutartók. A kicsi szoba ajtaja csukva. Lerogyok a matracra, lehúzom a tornacipőm, zoknit nem viselek, tornásztatom, masszírozom a lábfejem. Velem szemben, a falon egy kép: háttal forduló férfit ábrázol, tarkója figyelmeztetően, baljósan  sötétlik. – Neked van igazad, öreg haver – vigyorgok rá és kis tétovázás után felbontom a borítékot. – Számítógépen szedett írás a fehér lapon, sillabizálhatnék, de kicsúszik reszkető kezemből és derűsen vitorlázik a huzatban. Idegesen kapkodok utána, mielőtt kirepülne a nyitott erkélyajtón, megkaparintom és visszaülve a matracra végre olvasni kezdem. ,,Tisztelt művész úr! Hallottuk, leszállott Tália kordéjáról?! Munkát ajánlunk tehát önnek.” Nocsak – motyogok és szétnézve az üvegek között találok egy félig telt Polar vodkát, a kék jegesmedve bizalmatlanul mered rám. Lecsavarom a kupakot, meghúzom, összerázkódok az undortól, azonnal kiver a veríték, remeg kezemben a papírlap. „A munka lényege – olvasom meglepetten tovább –, hogy az általunk megadott időpontban elvisz egy diplomatatáskát, a bukaresti Északi pályaudvarra és beadja a csomagmegőrzőbe... Részletesebb utasítások, majd ha elvállalja... Egy útért 10 millió lejt fizetünk. Ha benne van, adjon fel egy apróhirdetést a helyi lapban: »...kizárólag használt agancsokat vásárolok, magam és barátaim számára. Egy műgyűjtő!« És még aznap este, ahogy a hirdetés megjelent, megtalálja a részletes utasításokat a postaládájában. Ezt a levelet – ha vállalja a megbízatást, ha nem! – borítékostól semmisítse meg. Saját jól felfogott érdekében azonnal égesse el.” Hát igen – motyogok – már Voltaire is megírta, aki biztosra akar menni, az válassza a tüzet. – Mohón iszom még egy kortyot, kivánszorgok a konyhába, leülök egy rozzant hokedlire és meredten bámulom az üres asztalt, amelyen a bor- és ételfoltok akár Itáliára is emlékeztethetnének. – Kik ezek?! – kérdezem, és felállva, tétován kapcsolom be a szekrény tetején álló táskarádiót. Az oszét túszdráma fejleményeit taglalják, már amennyit ma, 2004. szeptember 1-én, a jellegzetes orosz titkolózások miatt, egyáltalán tudni lehet? Tovább élnek a szovjet birodalom haladó hagyományai – gúnyolódik a hírmagyarázó –, még azt sem lehet pontosan sejteni, hogy hány túsz is lehet az aláaknázott tornateremben? Négyszáz, vagy ezer?! Tény, hogy rengeteg a gyerek és az öreg. S nem hogy élelmet, még vizet sem adnak nekik szadista fogvatartóik. – Őrület – beszélek versenyt a rádióval, gesztikulálva. – Ismerve Tavaris Putyint és a fiúk mentalitását, teljesen világos, hogy a hírhedett terroristaellenes kommandó – akárcsak a moszkvai színház esetében – előbb-utóbb támadni fog, s akkor elvtárs elvtársnőn tényleg nem marad. Akkor is akcióba lépnek, ha ez rengeteg fogva tartott gyermek és felnőtt életébe is kerül. Igen – hadarom, a bemondó hangját utánozva s undorral zárom el a rádiót –, a legfőbb érték az ember! A Gulág kapuira is ezt írták, a nácik pedig a maguk táborait azzal a felirattal látták el, hogy a munka szabaddá tesz!...
Bemegyek a fürdőszobába, a szinte üres tubusból még kipréselek valamennyi fogkrémet s fogat mosok, majd hányingerrel küszködve, fogkefével hadonászva megyek vissza az üres szobába, tűnődve bámulom a háttal forduló férfit, majd a levelet. – Mibe keveredtem? – kérdezem magam magamtól és iszom még egy utolsó kortyot, nyögve húzva vissza cipőmet, inget is cserélek, a konyhában a kagyló fölött gondosan elégetve a levelet, elmosom a hamut, majd kilépve lakásom ajtaján, elindulok a helyi lap szerkesztősége felé, feladni a hirdetést. – Röhögni fognak – motyogom a lépcsőházban –, de mindegy! Úgyis tudják rólam, hogy agyalágyult vagyok, hogy elment az eszem...Az ember előtt jár a híre, ez a világ már csak ilyen, jó lenne minél hamarabb eltűzni innen, amíg még nem késő, de az utazásokhoz pénz kell. Tengerre fel!
Miután feladom a hirdetést – ahogyan sejtettem, összesúgnak a hátam mögött, vigyorognak is, de nem kommentálják a szöveget – hazamegyek, altatót veszek be, s lerogyva a matracra, ruhástól alszom el. Újra az ismeretlen házban kóválygok, mint mostanában mindig és nem találom a kijáratot. Késő este, verítékezve ébredek, a fejem is fáj, remegek. Émelyegve gyújtok rá, nézem a vodkásüveget, de most nem iszom. Még nem. Érthetetlen, gondolom, hogy miért ezt a hülye szöveget kérték?! Ezzel eleve felhívják rám a figyelmet. De lehet, hogy ezt is akarják?! Afféle fedőtevékenység lenne akkor az agancsvásárlás?!? Be kell sürgősen szereznem egyet, még az első utazás előtt, és magammal kell hurcolnom, soha nem lehet tudni... Ingatom a fejet, hányingerem van, mindentől undorodom. Veled haver, nyomom el a félig szívott cigarettát, undorodva, valaki játszik. Kimegyek a vécére, majd a konyhába, hiszen egész nap nem ettem. Kinyitva a hűtőszekrény ajtaját, szalonnát szedek elő, kenyér persze nincs, rágcsálom a kis darabokra vágott szalonnát, találok némi túrót is, undorodva csipkedem, hányingerem nem szűnik. Visszamegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, beállok a kádba, hideg vizet engedek magamra, borzongok,  de kétségtelenül kissé fel is frissít. Járok egyet, mondom hangosan, mintha lenne valaki a szobában, miközben öltözöm. Bársonyfarmer, fehér póló, kopott bőrmellény, tornacipő. Zoknit nem viselek. Tétován forgok magam körül a szobában, mintha megfeledkeztem volna valamiről, majd kimegyek, bezárom a lakás ajtaját, és botorkálva, a korlátot szorítva indulok lefele a sötét lépcsőházban. Néhány éve valaki vicces kedvében fekáliával kente be a korlátot, már a sötétben, fölfelé jövet, a korlátot markolva éreztem, hogy valami puhába, síkosba markolok, de csak fent vettem észre, hogy szaros a kezem, ráadásul valahol építkeztek a környéken s „elvették” a vizet is, az sem volt, amivel lemossam. Postaládám, ellenőrzöm, üres. Kilépek az utcára.
A ház előtt kopasz, bőrdzsekis srácok állnak, ahogy meglátnak, összesúgnak, az egyik odaimbolyog mellém, érzem cujka szagú leheletét, s cigarettát kér. Már kora este be vannak „lőve”, ráadásul vedelnek is, gondolom, s mellényem zsebébe nyúlva fél csomag cigarettát veszek elő s átadom a srácnak, aki mohón kap utána s diadalmasan fordul a többiek felé. – „Nyertem – üvölti. – Volt neki!... – Fel a fejekkel, művészkém – fordul felém. – Ne add fel, előbb-utóbb minden jóra fordul, megkapjuk a kettős állampolgárságot és mehetünk a gyönyörű Pannóniába. Ottan van a mi helyünk, nem itt, ebben a balkáni szarban!...”  „Ott, ott – bólintok, és tovább megyek. – Hát hol a picsában lenne?…” Kiérek a főútra, autók húznak el mellettem s egyszerre vörös hajú lány sodródik mellém. – „Ráérsz, szépfiú?” „Rá – bólintok, szemrevételezve a nőt, s megdobban a szívem, olyan szép, és annyira hasonlít egy régi bukaresti színésznő szerelmemhez, hogy elképedve vizsgálom, nem-e az a csaj véletlenül? Inkognitóban? „Itt lakom a közelben – kezdi a lány és belémkarol. – Csak az a helyzet, hogy most nem vihetlek fel, mert...” „Semmi vész – legyintek. – Hozzám megyünk!”
A kopaszok már nincsenek a ház előtt, a lépcsőházban sötét van, mint a bika szarvában és büdösség. „Hányadikon laksz?” – kérdezi a nő megborzongva.   „A hetediken.” „Lift, persze, nincs?”  „Van, de most nem működik – legyintek, s felkattintva öngyújtóm, kézen fogva húzom maga után a nőt. Megindulunk fölfelé, és hála istennek nem találkozunk senkivel. Most egyből beletalálok a zárba, vannak még csodák, és kinyitja a lakásajtót – „parancsoljon, hölgyem!”
A nő belép, tétován kattintgatja a villanykapcsolót. „Levágták, hónapokig nem fizettem, és...” – bezárom az ajtót, a félhomályban botorkálok ki a konyhába, kis tétovázás után csüggedten ejtem le a gyertyacsonkokat, meggyújtani is felesleges őket, amikor a szekrény tetején váratlanul felfedezem a petróleumlámpát. – „Vetkőzz le – szólok ki a lánynak, mialatt a lámpával vacakolok, kinyitva a hűtő ajtaját is, hadd szellőzzön a maradék szalonna és a túró. – Van ital is. Mindjárt megkeressük.” – A lámpával a kezemben lépek be a szobába, vendégem meztelenül fekszik a matracon, kezében egy teli sörösüveg. Félreértett, gondolom, s elismerően bólintok, leteszem a lámpát, s elhúzva a fehér függönyöket, árnyékom a falra vetül, a háttal forduló férfi mellé. – „Azt mondottam, hogy a dzsekidet vesd le. Ennyire sietsz?” –  nevetve ülök le a nő mellé, aki fölemelkedve húzza le a zipzárt. Lerúgva a nadrágot lépek ki cipőmből, s kibújok trikómból is, lehanyatlok a matracra, a nő mellé.  „Zoknit nem viselsz?” „Minek? Einstein sem viselt és Faludy György sem! Ők a példaképeim. Nem is vagyok meghűlve soha.” – Felülök, elveszem a lánytól a sörösüveget, meghúzom, s kicsit a lányra  is öntök, majd mellei közül nyelvemmel itatom fel. Vendégem nevet. – „Csiklandós vagyok!” – hanyatlik hátra, miközben én, a mellei közé fúrva fejem, remegek, mint versenylovak start előtt. „Láttalak a Tangóban. – suttogja a nő. – De nem hittem volna, hogy ennyire lepusztult környezetben élsz!...Egy ekkora művész.” – És tétován simogatja az arcom. „Most baszunk vagy lelkizünk?” – kérdezem a kelleténél ingerültebben, s fél szemmel a képre pislantva látom meg, mellette a fehér falon közös, összegabalyodó árnyékunkat is.
Később, mikor egymás mellett hanyatt fekve cigarettázunk, megkeresem a vodkás üveget is, beleiszom, s a nő felé nyújtva kérek bocsánatot előbbi durvaságomért. „Már megszoktam – legyint vendégem, s karikákban fújja ki a füstöt, aztán elnyomva cigarettáját feláll s botorkálva indul a fürdőszoba felé. Nyitva hagyja az ajtót, hogy lásson is valamit.“ És te? – szólok utána hangosabban, hogy meghallja. – Mit csinálsz? Hol kapálsz?” „Tanárnő vagyok – válaszol a nő. – De meguntam a tanügyet. Abból, amit azok fizetnek – tér vissza, és vízcseppek csillognak egyenletesen lebarnult testén –, nem lehet megélni, hát próbálkozom és is!... Ahogy lehet.” „A tarifa? Ötszázezer elég lesz?” – emelkedek fel, s magamra húzva nadrágom, sokáig keresgélek zsebeimben, végül megtalálva pénzem, kihúzok egy sárga bankót, tétován nyújtva a nő felé. „Tőled nem fogadok el pénzt – fekszik vissza vendégem, fázósan megborzongva húzza magára a lepedőt és felkönyökölve újra rágyújt. – Te voltál az ideálom!

Inkább szavalj valamit. Szeretem, ahogyan verset mondasz. Az értelmezéseidet. A hangodat...” Árnyékom figyelve a fehér falon, tétován kezdem el:

,,a tó egy félvak szemgödör
lohol az éjszaka elől
és mit tehetnek a halak
e szimbólumba alszanak”

Vári Attila írta – suttogom fáradtan, és visszafekszem a nő mellé, védelmet keresően bújva hozzá, mellére fektetve fejem, remegve hallgatom nyugodt, egyenletes szívverését. „Csak ennyi volt? – kérdezi szép vendégem csalódottan, s tétován simogatja az arcom. „Ez csak a kezdet. Hogy hívnak?” „Anna. – mondja a nő. – Fábián Anna.” „Na, figyelj ide, édes Anna – sóhajtok és fekve kezdem el kedvenc Kavafisz-versem, rekedten mondom,  de egyre jobban elragadnak a vers indázó sorai, egyre jobban remegek a láztól, az érzelmek rohamától, a vodkától, mert közben ismét meghúzom a vodkásüveget, továbbadva a lánynak, s amikor kiürül, vendégem fölfedez egy szinte teli vörösboros üveget, és azt nyomja a kezembe, miután ő is abból ivott, én is kortyolok, de közben kitartóan mondom a verset:

,,Szóltál: Más földre hadd megyek, hadd fürdöm meg
                                  más tengerekben.
Egy másik város csak kerül, mely  jobb lesz mint az
                                  Itteni,
minden buzgalmam eleve hol már  ítélet illeti,
s hol szívem, akár a halott,  eltemetve elevenen.
Ó, meddig tengjen még tunyán a hervadásban szellemem?
Bárhova fordul is szemem, akárhol is nézek körül,
mindenütt csak az életem elhagyot romja feketül,
amelyet annyi éven át züllesztettem és tönkretettem,
új földeket ne is remélj, se tájait más tengereknek.
A város elkísér mindenhova. Mindig  ugyanazok
az utcák és kerületek látják bolyongó alakod,
a házak is ugyanazok, hol hajad majd őszülni kezd.
Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz, ne is
                                  Keress.
Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet.
Szakasztott úgy, ahogyan itt elzüllesztetted életed,
s kis zugon át az egész földkerekségre tönkretetted.

„Ez gyönyörű volt – veti át a combját a derekamon Anna és mohón a szájamra tapad. – Már mondottad közönség előtt is?” „Nem. Még nem” – suttogja Szabó, de nem tudja folytatni, mert váratlanul verni kezdik az ajtót. „Valaki kopogtat – suttogja félálomban Anna. – Vársz valakit?” „Vedd fel ezt – ugrom fel, egy inget lökve a nőnek, s a fürdőköpenyembe bújva, nagy léptekkel rohanva át a szobán, kitárom az ajtót. Egy fehér boríték hever a lábtörlőn, szárnyatlan madár. Hallom a távolodó lépteket a lépcsőházból, tétován indulok lefele, megbotlom, megütöm a lábam, káromkodom, s mire a negyedik emeletre érek, hallom, hogy az utcán felberreg egy autó s csalódottan baktatok vissza. Anna az előszobában van, az ing el is takarja, meg nem is. Átölelve vezetem vissza a matrachoz. „Ki volt?”. „Valaki hülyéskedik – legyintek. – Itt mindég nagy a forgalom, tudod…” és a matrac mellé dobva a borítékot, magamhoz húzva simogatni kezdem, de szinte azonnal elalszik, egy ideig hallgatom nyugodt, egyenletes lélegzetét, majd a borítékkal vonulok ki a konyhába, mire elkezdeném olvasni az ezúttal címzetlen borítékból előkerülő lapot, sercegve-füstölögve alszik ki a lámpa. Öngyújtóm fényénél silabizálom a szöveget: ,,...szeptember 3-án, tehát   péntek hajnalban kell a fővárosba utaznia. A diplomatatáskát az állomás csomagmegőrzőjében találja meg, a 19-es fiókban. A kulcs a postaládájában lesz, akkor vegye ki, amikor indul az állomásra. A táskát az Északi pályaudvar csomagmegőrzőjében hagyja. Bemegy az állomással szembeni utca végén levő hotelbe s megkérdezi a portást, van-e levél Mircea Spiridon névre? Ha van, mert lesz, elveszi, ad egy ötvenezrest, talál a borítékban egy csomagmegőrző jegyet, óvatosan, hogy észre ne vegye valaki, kicseréli a magáéval, egy cetlire ír pár sort az agancsokkal  kapcsolatban, mindegy mit, beleteszi a borítékba, a jegy mellé és visszaadja a portásnak. (Blaga úr, mondja – még alszik –, ha lejön, majd adja oda neki!..) Déli 12 után veheti ki a táskát, s máris, akár az első vonattal is, indulhat haza. Az állomáson a 19-es fiókba teszi vissza a táskát, a kulcsot a postaládájában hagyja. A levelet saját érdekében azonnal égesse el, csak neveket, számokat kell megjegyezni, magának ez gyerekjáték, hiszen életében annyi fölösleges szöveget memorizált. És általában ne hagyjon nyomot és ne legyen kíváncsi! Magának csak jobb, ha semmit nem tud... Tartsa nyitva a szemét, figyelje: követi-e valaki? Ha igen, próbálja meg lerázni...” Magam elé bámulok a félhomályban, aztán gyufát gyújtva, s számokat, neveket megjegyezve, elégetem a papírlapot a kagylóban s vizet engedek a hamura. – Mibe keveredtem – motyogom félhangosan, de megrettenve saját hangomtól, azonnal elhallgatok, visszamegyek a szobába, lefekszem Anna mellé, aki félálomban suttog valamit a kék égről. Remegve az idegességtől, szorosan tapadok hozzá, inni kellene valamit, gondolom még kábán, de ki tudja, hol az előbbi vörösboros üveg, s most valahogy nincsen kedvem az üvegkollekcióban, öngyújtó fényénél keresgélni. Hamar elalszom, álmomban egy mezőn rohanok, meztelenül, lovasok köröznek körülöttem, görbe kardjukon csillog a nap vérző fénye. Váratlanul az ismerős-ismeretlen bérház tűnik fel, berohanok a lépcsőházba, ide-oda kóborolva, a labirintusszerű folyosókon, egyre közelebbről hallom üldözőim torokhangú röhögését is?... Egy teremben fehér ruhás leányzók táncolnak, szorosan egymáshoz simulva, kopasz öregember vezérli őket. A lovasok is feltűnnek, röhögve kaszabolják le a lányokat, ömlik a vér, a sikoltozások hangja mindent betölt.

(folytatjuk)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében