"Nem a mi dolgunk igazságot tenni"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Egyetlen fát a végtelen sokért
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete (befejező rész)
Papp Attila Zsolt
Hal voltál az Adriában
Szőcs István
Valós valószerűtlenségek
Kántor Lajos
Táguló körök
Egyed Emese
Kreativitás, versengés, irodalom, avagy Palack a szovátai Medve-tóban
Máthé Kincső
Pitykő
Reakció
Ne siess!
Koszos vagyok
Amikor
Kovács Ferenc
Andreosz, a csoda
Orbán János Dénes
A selyem útja
Szálinger Balázs
Intró, avagy Szerelmes vers egy nőhöz
Váradi Nagy Pál
Linna keresése
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon
Farkas Wellmann Endre
A hűség versei
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 1. - Norvég-ügy, pásztázás
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi­t hallunk a csenden túl?
Hírek
 
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 1. - Norvég-ügy, pásztázás
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.

Másodjára sem tűnt érdektelennek ez a tüdőszín könyv, a kortárs norvég novella tömzsi kis antológiája. Ugyanúgy faltam tegnap is, mint pár hónappal ezelőtt. Akkoriban azzal tettem le a kezemből, föltétlen terjesztenem kell a hírét. Ez a kényszeres vágy nem lohadt azóta sem.
Nem vásárol az ember csak úgy könyvet. Az ilyesmi jól előkészített művelet. A szerző, a tárgy, a műfaj vagy a kiadó ilyenkor rég az ember szíve csücske, s csak utánanyúl. Ezúttal másképp történt. Minden előzmény nélkül le kellett rángatnom a polcról, kifizetnem, rávetnem magam a villamoson, és este magammal hurcolnom az ágyba.
Könnyedséget sugárzott. S az ember könnyű kalandra is vágyik. Nemcsak nagybetűs gyötrelmekre. Cukorba mártott fájdalomra igen fogékonyak vagyunk.
Ott van mindjárt a cím. Johannes szívderítő temetése. Az ember nyomban felderül az eshetőségre, hogy...
De nem, másképp kezdődött. A borító volt a leggazabb csábító. A formával egyetemben. (Bátraknak bevallom, rózsaszínnek láttam.) Kicsi volt, bájos… Olyan gyerekrajzos-hundertwasseres. A sorozat többi kötetére is ez áll. Az elkövetőt, mármint a tervezőt ezennel leleplezem: Erdődy József Attilának hívják. Nem olyan nagyon régen született, Nagyváradon, ami enyhítő körülménynek számít. Mindenesetre Budapesten él és dolgozik, kiállítása is van idén, közli a honlapja, úgylehet, meg is nézem. Ha lenne kiadóm, és hozzá grafikus kellene...  – álmodik a recenzens.
Mindenért ő a felelős. Ő tervezte mindhárom könyv borítóját, ami most itt van szétszórva az asztalon, a szóban forgó mellett egy dán antológiáét, ami narancsszínű, s egy norvég kisregényét, nehéz belőni a színét, a piros és a rózsaszín között van valahol. Ezeket bírtam beszerezni, szóba is kerülnek mind. Remény mutatkozik a jövőben további norvég prózák birtoklására, az egyik ugyanolyan formájú, Erlend Loe-tól a Naiv. Szuper. A többi nem, a többi norvég könyv másként mutat. Erlend Loe-tól még négy prózakötet jelent meg magyarul, Linn Ullmanntól kettő (Ingmar Bergman lánya, ez itt a pletyka helye), Roger Kurlandtól egy. Ami furcsa: semmi nem szerepel tőlük az előttünk heverő antológiában. De ha akarjuk, érthető. A bőség zavara. (A „szinkronhangok” persze néha ugyanazok.)
Adott tehát négy szerző, akiktől a Scolar jóvoltából egész könyveket olvashat, aki norvégul nem, magyarul viszont olvas. A fenti három név mellett Hanne Ørstavikot kell említenünk. Ő már szerepel a Johannes szívderítő temetésé-ben, vele kezdődik. További tizenkét írótól van kispróza az antológiában. Egy-egy darab. E tizenhárom szövegről lesz közelebbről szó.
Más is van a kötetben. Bevezető, melyből kiderül, hogy a fordítók nagy része ELTÉ-s diák, meg hogy van egy Norla nevű alapítvány, melynek a norvég fordítás a szívügye. Utószó, ahol eligazítást kapunk kortárs norvég irodalmi folyamatok felől. Rövid ismertető az írókról, amit nem tudunk, ki állított össze. (Így van ez a dán könyvnél is, nem árt a következetesség.) Szóval rokonszenves dolgok, apró hiányokkal. (Nem igazán tudjuk, ki a szerkesztő például. Mert a két válogató mellett egy felelős szerkesztőt is említ az antológia, nem túl meggyőző helyen.)
A gondosság hiánya a szövegeken is látszik néhol. Helyesírási zűrök, billegő fordítás. A stílusukról így nem is nagyon lehet beszélni. De érdekes mód ez nem zavaró. Sőt, mintha élénkebbé válna e billegésektől az olvasás (az „uszkár” hogyhogy „korcs” pl.), így aktívabb a részvétel. A szöveg idegensége is elő tud így jönni, nem azt hisszük, hogy magyar novellát olvasunk. Kipróbáltam különben, érdekes, mi lesz, ha nemcsak a köz-, de a tulajdonnevet is átfordítjuk. A női főszereplő mondjuk Enikő, a helyszín legyen Budapest. Hát, elég hátborzongató, a sármja így egynémely szövegnek jól elillan.
Vagyis hamisan olvasunk kicsit, az egzotikum belejátszik. A kép is ferde, amit így en bloc kapunk, egy antológia mit is nyújthatna mást. Nem hámozható ki belőle, milyen a kortárs norvég novella, a dánhoz képest mondjuk. Hiába, hogy a dánból is kapunk kötetnyi kóstolót. Ami tudható: ilyen egy Szöllősi–Vaskó-válogatás egy Bogdán Ágnes-ízléshez képest. Ennél sokkal több nem.
Az azért feltűnő, hogy a narrátor mit megenged magának. Teljesen belemászik a szereplőkbe. Nem egyszer. Hanne Ørstavik regényében például szinte végig fejekben kalandozunk, egy anyáéban és kilencéves fiáéban. (A két főszereplő kiléte már a hátsó borítón kiderül szerencsére, különben a könyv ma is ott árválkodna a könyvesboltban. A címe ugyanis, a Vágy, nem túl bizalomgerjesztő, kit érdekel a szexuális gerjedelem. Könyvben.)
A narrátor tehát úgy tesz, mintha mindent tudna. Tárgyakat látunk, onnan a fejekbe, sokszor a múltba vagy reményekbe kalandozunk. Ez a technika akkor lesz érdekes, hogy- ha párhuzamosan két szereplő gondolataiban járkálunk, és lassan feltűnik, hogy alig beszélnek egymással. A párhuzamosság érzetét az növeli, hogy míg vagy két bekezdés az anyát követte, a harmadik minden átmenet nélkül a fiúval tart, majd fordítva, és végig ez a technika. Mikor jól rágerjednénk arra, ami az egyik szálon fut, rögtön a másik kerül elő.
Ugyanezt teszi Jan Kjaerstad novellája, a Kedd, pünkösd után, csak sokkal inkább brillírozik. (De hát novella; tenné ezt regényben.) Hosszú, egy-két oldalas bekezdésekkel dolgozik, mindegyik egy-egy szereplőt követ. Egy idő után az alakok ismétlődnek, és kiderül, mindegyiknek köze van a másikhoz. Csak nem egyformán. A bekezdésváltások teljes térváltások is, az első mondat azonban még kapcsolódni látszik az előző bekezdéshez, később derül ki, hogy ez a kopogtatás már nem az a kopogtatás, amivel az előző bekezdés végződött. A narrátor mintha megsokszorozódna, nemcsak a gondolatok között turkál, hanem mindig az adott személy szemével láttatja a külvilágot és a másik szereplőt, aki a maga során ugyanazt a helyzetet egyszer megint csak le fogja írni. Izgalmas látni, micsoda eltérés van aközött, amit egy szereplő gondol, és aközött, amit a vele szemben állónak mond. Az embereknek van egy képük egymásról, és aszerint próbálnak cselekedni. Megdöbbentő, a novella szerint hányszor történik meg, hogy két szereplő valójában egyformán érez, csak azt hiszik, a másiknak másra van szüksége, illetve az előírások mást diktálnak, és csúnyán félresikerül a gesztus. Ezt nemcsak két idegen, egy fiatal pap és egy szerelemgyerekét hozzá vivő nő között láttatja így a szerző, hanem huszonöt éve együtt élő házastársak között is. Az ellenkezőjére is láttat példát: az egyik ember azt hiszi, a másikra bármikor számíthat, hiszen az mindig mosollyal fogadta, ugyanakkor azt is látjuk, a másik ki nem állhatja őt, csak épp udvarias. Azt hiszi, annak kell lennie. A novella különösen gazdag, nagyon eltérő sorsokat és mégis azonos kaliberű, magányos embereket mutat be alig négy szereplő fókuszba állításával. Az is izgalmas, ahogy mindig két ember interakcióját látjuk, akikben e kapcsolódás folytán elmozdul valami, döntést hoznak az aktuális kérdésben. Csak nem az alapján teszik, aminek valójában el kellett volna közöttük hangzania, hanem az alapján, ami elhangzott. Gyakran tehát rossz az irány. Az elmozdulások ugyanakkor semlegesítik egymást: mindenki továbblép eggyel, de mintha helyet cserélnének, mindig minden állásban ott lesz valaki. Aki italhoz vagy anyaghoz nyúl, vagy helytelen eszközökhöz, a másik ember keze helyett.
A másik ember keze, érintése: ez a lényeg Sidsel Mørch A heg című írásában is, melyben egy anya felnőtt lányával találkozik egy kávézóban. (Egyedül nevelte fel a lányt: ez az antológiában több mint természetes, nincs benne túl sok családi idill.) Mindketten világjáró nők, úgy tűnik, boldogok; csak épp minden rezzenésük mögött ott sejteni a gyereknevelés fájdalmas időszakát, a sok lemondást, a meg-nem-értést, az el-nem-ismerést. A heg is úgy került a gyönyörű lány homlokára, hogy míg hajszolt anyja nem figyelt oda, kiskorában magára húzta a szobafestőlétrát. Ki a hibás? A vergődő anya szemével látunk, a lányról mit se tudni, csak hogyha cseveg. Érdekes ez az anyai látás, a másik nő testét is leírja nekünk, s megfigyeli, hogy talán egy másik, vastagabb pénztárca áll e pazar női külső mögött.
A kisregényben, a Vágyban is pontosan követhettük, mire gondol két főhősünk, miről ábrándozik, de a szembenálló félről a narrátor ott is mindig hallgatott. Egész félelmetes például, hogy a kisfiú ott ül éjszaka egy idegen autóban, a vezetőülésen idegen nő, fején paróka, egy kicsit férfias. Csak állnak a hideg éjszakában. Még anynyit sejtünk, hogy a furcsa nő nagyon berágott a fiúcska anyjára. Aprócska lépésekben jutottunk ide, a regény mikrotörténéseket tapogat le mikrorealizmussal, minden hihető, maximálisan, végül mégis nagyon abszurd helyzethez jutunk. Ha az olvasónak sikerül megszoknia a pici lépések logikáját, mert eleinte bizony odavágná a könyvet, minden mondatban az ott leselkedő sötét fenyegetésre fog figyelni. Végül nem az okoz tragédiát, ami az ember gyomrát olvasás közben összeszorítja, ez folyton más és más különben. Az utolsó oldalakon kerül elő egy olyan esetleges mozzanat, ami miatt mindennek vége. A figyelem hiánya, ami ezerből kilencszázszor nem halálos, ezúttal az.
A figyelem hiánya, a magárahagyottság az Egerekben is fenyegető végkifejlethez vezet. Nyolcvanéves öregember él Ingvar Ambjørnsen novellájában egyedül, banális kis élete rendben folyik, lemegy a boltba, ebédet főz, semmi különös. Egyszer csak rágcsálókra lesz figyelmes. Megpróbálja felvenni velük a harcot, egy darabig becsülettel bírja, pedig nem semmi mondjuk az egérfogóért lehajolnia. Mikor azonban méregre kell fanyalodnia, és végig kell néznie, kis ellenfelei hogyan ténferegnek haldokolva a lakásban, bedobja a törölközőt. Az öregember, nem tudni, hová, elcsatangol, nem megy többé haza.
A szövegből az együttérzés hangját véljük kihallani, pedig igyekszik leplezni ezt, nem érzeleg, nem didaktikus. A kötet legtöbb írása ilyen; ha a szereplő fejével látunk is, sokszor csak a felszín, a napi rutin körül forognak a gondolatok. A látásmód nem mélyül halálosan szubjektívvé, a pepecselés az, ami hozzátesz ehhez valami fontosat. A kötet első írása, egy regényrészlet konkrétan ezt feszegeti: szereplője egyetemi tanár, irodalmat tanít, és arról elmélkedik, hogy nem az a valódi irodalom (talán az „igaz” szó jobb fordítás lenne), amelyben különösségek hivalkodnak, harsány erőszak ijesztget. Hanem ahol a valódi élet repedéseibe kukkantunk bele, s ott időzve sikerül meglátnunk, ami fontos (Hanne Ørstavik: 43. hét). Közösséget kell vállalnia azzal, amit leír, így a tanárnő a könyvről.
Az antológia írásaiban mindenhol érezzük ezt, akkor is, ha gunyoros, abszurdba hajló egy szöveg. A másik két öregemberes írás például ilyen. Egyikben kórterem a helyszín, néhány rákos beteggel, akik csokit majszolnak, olvassák a Hogyan horgásszunk léggyel című könyvet, meg piszkálják egymást. Odáig fajul a dolog, hogy egy kis morfiummal egyiküket szépen elteszik láb alól (Sigmund Jensen: Purgatórium). A másik ilyen írás Johannes szívderítő temetése, stílszerűen a kötet végén. A csúnya arcú öregembert soha nem érte semmi jó (ezt olyan példátlan esetekből tudjuk, hogy teszem azt leül melléje kötögetni egy nő, s ő szörnyen meglepődik). Ennek megfelelően ő is gonosz, kedvenc szórakozása az, hogy várja, mikor lesz már egy jó kis baleset.
A gunyoros hangú írások közül imádnivaló Frode Gryttentől a Kutyasétáltatás. Elhangzik az elején, hogy „Lesz elég időm, hogy megöljem Bobot”, s e hátborzongató kezdet után csak lassan kezd derengeni, hogy mi az ábra: a gazdi meg akar szabadulni felesége imádott kutyulijától. A vízbefojtási manőver természetesen a viszszájára sül el.
Líraibb szövegek is vannak a kötetben. Bjarte Breiteig novellájában, a Köd. Rekviemben egy fiatalember autózik esőben, éjszaka, s a rádióban megy a Rekviem. Kényszeresen mindig visszatér a tett, a gázolás helyszínére. A lány, az áldozat mindig újra elébe jön, de újabban beül hozzá az autóba, melegszik, s egyre vigasztalja: ne bántsa már a bűntudat, megtörtént, túl kell lépni rajta. Ez a szöveg is aprólékos, a fókusz ráadásul ritmikusan vissza-visszatér az aszfaltút egy helyére, s iszonyú pontosan leírja, véresen, vértelenül, sárban, esőben.
Egy másik neo-téma: az apa, akitől elválik felesége, s elviszi gyermekét. Håvard Syvertsen novellájában mindenféle van, a férfi vérző homlokú kislányra lel egy udvaron, a feleségét véli látni az utcán, helyette idegen nőre ordít, punciba nyúl egy taxiban, szeretkezni vágyó kamaszokra kiált rá. Látjuk, hogy ez sem csöpögős, a szöveg kissé kattantnak festi le a férfit, akit ezzel együtt megszeretünk.
A legidegesítőbb írás a legnépszerűbb szerzőtől való. Jostein Gaarder, a Sofie világa írója ezúttal is filozofál, közhelyesen. Amikor a szerző látogatóba jött – már a cím elmond mindent. Szereplők éldegélnek nyugodtan egy városban, egyszer csak elkezdik pedzegetni, hogy teremtett lények, akik fölött áll valaki…
Ezen a ponton mi kivonulunk.


Johannes szívderítő temetése. Kortárs norvég novellák. Válogatta Szöllőssi Adrienne és Vaskó Ildikó. Scolar Kiadó, Budapest, 2003.
Hanne Ørstavik: Vágy. (Fordította: Szöllősi Adrienne.) Scolar Kiadó, Budapest, 2001.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében