"Nem a mi dolgunk igazságot tenni"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Egyetlen fát a végtelen sokért
Pomogáts Béla
Reményik Sándor költészete (befejező rész)
Papp Attila Zsolt
Hal voltál az Adriában
Szőcs István
Valós valószerűtlenségek
Kántor Lajos
Táguló körök
Egyed Emese
Kreativitás, versengés, irodalom, avagy Palack a szovátai Medve-tóban
Máthé Kincső
Pitykő
Reakció
Ne siess!
Koszos vagyok
Amikor
Kovács Ferenc
Andreosz, a csoda
Orbán János Dénes
A selyem útja
Szálinger Balázs
Intró, avagy Szerelmes vers egy nőhöz
Váradi Nagy Pál
Linna keresése
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon
Farkas Wellmann Endre
A hűség versei
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 1. - Norvég-ügy, pásztázás
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi­t hallunk a csenden túl?
Hírek
 
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Mi­t hallunk a csenden túl?
XIX. ÉVFOLYAM 2008.9. (503.) SZÁM - MÁJUS 10.

Már napok óta egy Mark Twain-novella emléke motoszkál a fejemben.
Valaki azzal küszködik, hogy egy dallam ott nyüzsög a belső hallásában. Kedvelte a melódiát, de az állandó ráemlékezés már zavarja, szabadulni szeretne tőle, valakinek „átadni”. Sorra kérdezi ismerőseit, barátait: „Ismeritek ezt a dallamot?” Hosszas kísérletezgetés után végre talál valakit, aki vele együtt eldúdolja. Boldogan int búcsút barátjának: végre „átadta” a zenét, és így megszabadult a kínzó belső dallamlármától. Mert lárma volt már az a rengeteg újraismétlés, a memória furcsa játéka, ami úgy működött, mint egy lemezjátszó, amely unos-untalan újra játszotta belső csendünk megzavarására azt a bizonyos melódiát. A szépből is megárt a sok!
Hányszor vagyok én is így. Szinte belémfészkel egy zenei részlet – nem csak egy nagyon kedvelt kis melódia –, nem tudok megszabadulni ettől vagy attól a zenei emléktől: állandóan újrajátssza képzeletem”.
Mivel gyógyítható ez a néha nagyon is kellemetlen, bosszantó belső zavar? Talán csak valami más emlék felidézésével, a tudatunk más irányba való „elfordításával”, vagy egyszerűen azzal, hogy beletörődünk a bensőnkben lejátszódó zengésbe, semlegessé válunk vele szemben. Ilyenkor váratlanul eltűnik az emlékkép.
Nemcsak zenét hallunk magunkban, de sértő szavakat, hangsúlyokat, kellemetlen zajokat, amelyek szintén sokáig sokszor visszhangzanak agyunkban. Olyan nagy lehet ez a belső lárma, hogy elaludni sem hagy olykor bennünket. Alig tudjuk kikapcsolni a napi utunk során szerzett hangzó benyomások ránktelepedő ZAJÁT.
A legtöbb ember fél is ettől a zajtól. És zajjal  gyógyítja a zajt. Odahaza is egyik készüléket a másik után helyezi működésbe – rádió, TV, zenei lejátszókészülékek egész sora kelt életre másféle hanghatásokat, amelyek végül is elnyomják a belső lármát.
De hogyan éli meg ezt a jelenséget a zeneszerző. Neki létfontosságú a belső hallásában felmerülő hangzások életre keltése. Ez a foglalkozása. Saját, már meglévő műveit is gyakran hallja vissza. Néha számára is kellemetlenül rögzül egy-egy részlet saját zenéjéből, és az órákig, napokig „elkísérheti”, míg végül megszabadul tőle. A zene nagy alkotásai is ott vibrálnak fejében, hiszen sokszor meghallgatta, elemezte, memorizálta a remekműveket. Ezeken nőtt fel, ezek kísérik végig egész életén át, beivódnak tudatába. Elég, ha felüti valamelyik szeretett mű partitúráját, és képzeletben megszólalnak a jól ismert hangzások. Sokszor ez a képzeletbeli zenehallgatás kellemesebb, sőt sok vonatkozásban mesteribb interpretációja a zenének, mint a legnagyszerűbb hangverseny-produkció. Valódi csenden túli muzsikálás, amelyhez kétféle csendre is szükség van: egyik a környezet csendje, a másik a BELSŐ CSEND.
Nagy kérdés, hogy mennyit hall a zeneszerző készülő művéből. És azt, amit hall, azt hogyan éli meg, hogyan vetíti ki a kottapapírra?
A mai konstruktivista zenei irányzatok alkotói semmi esetre sem hallják előre művüket, hiszen kiszámítják azt. Legfennebb utólag olvasva a kész partitúrát, lehet valamilyen hangzási elképzelésük zenéjükről. Amikor valahol a 20. század közepén a zene kilépett önmagából, eltűnt belső hallásunkból a megszülető mű ELŐképe. De a régebbi zenék alkotói sem élték meg készülő zenéjüket úgy, mintha lemezről hallgatva, folyamatos diktandót írtak volna. A zene csenden túli képe nem reális ÉLŐkép, nem életes hangzás és nem is folyamat, sokkal inkább ÖSSZkép, időn kívüli jelenség: a teljes mű egyetlen másodpercnyi idő alatt merül fel a képzeletben. Ezt a fantasztikus hangzásCSOMAGOT kell kibontania a zeneszerzőnek. A modern zene sok művében ez nincs meg. Így aztán nem is emlékszünk rá a csenden túli belső hallásunkkal. Még senkit sem hallottam panaszkodni, hogy egy új, modern mű ott zeng-bong a memóriájában, szinte valóságos hangzássá növekedve. Ez jelzi, hogy a modern zenének – legalábbis egy jó nagy részének – nincs csenden túli hangzó képe: addig él, amíg szól – szoktuk mondani. Milyen jóleső érzéssel nyugtázzuk azokat a modern műveket, amelyek a szellemi valóság csendjéből érkezve oda-vissza is visznek bennünket.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében