Bánffy Miklós gróf valójában „rendhagyó” jelenségnek számított a magyar arisztokrácia képviselői között: ősi történelmi család leszármazottjaként, Erdély egyik leggazdagabb főuraként, sikeres magyarországi államférfiként választotta az írói és művészi hivatást, ilyen módon annak a „polgárosult arisztokráciának” a jellegzetes képviselője volt, amelynek inkább a nyugat-európai országokban: angol és francia földön voltak reprezentánsai, mintsem a közép-európai régióban. Kolozsváron 1873. december 30-án született, szülővárosában és Budapesten végezte tanulmányait, doktori címet szerzett, ifjúkora óta részt vett a politikai életben, több cikluson át országgyűlési képviselő, 1906 és 1910 között Kolozs vármegye főispánja, 1912-től 1918-ig a budapesti Nemzeti Színház és az Állami Operaház intendánsa, ebben a hivatalában Bartók Béla támogatója, 1921−1922-ben Budapesten Bethlen István kormányának külügyminisztere, később a Képzőművészeti Tanács elnöke. 1926-ban visszaköltözött Erdélybe, részben kolozsvári palotájában, részben hírneves bonchidai kastélyában élt, ettől kezdve vezető szerepet töltött be az erdélyi magyar kulturális élet mozgalmaiban. Mint író a Kisbán Miklós írói nevet használta.
Politikai pályafutásával párhuzamosan bontakozott ki irodalmi munkássága, 1906-ban megjelent első színműve, a Naplegenda jelképes történet, az új eszmék és az életrevaló fiatalok elkerülhetetlen győzelmét példázza. Ady Endre is elismeréssel szólt róla: „nemes legenda. Szimbolikus költemény (...) Nagy gondolat. Buja, költői, szép nyelv. Elegancia a fölfogásban. Mitikus és illatos homály (...) modern írás. Szeretettel dicsérjük Kisbán Miklós könyvét.” Ezt követte 1913-ban az Attila hun király végzetes történetét színpadra állító Nagyúr, majd néhány elbeszélés, ezek A haldokló oroszlán címmel 1914-ben jelentek meg. Közöttük olvasható a drámai módon szerkesztett Farkasok, amely azt beszéli el, hogy az 1784-es Horea-féle felkelés menekülő vezérét miként adják hóhérkézre korábbi bajtársai. A történet másik, jelképes értelmű szála pedig arról szól, hogy egy éhes farkascsorda hogyan falja fel sebesült vezérét. A történet szűkszavú tömörségének, az egymással szervesen összefüggő, egymást magyarázó kettős kompozíciónak balladás ereje van. Kovács László a későbbi, sötét tónusú erdélyi történelmi novellisztika előfutárának nevezte Bánffy írását.
Írói munkássága hazatelepülése után bontakozott ki igazán. Kiteljese-dett drámaíró tevékenysége, 1926-ban mutatták be Maskara című vígjátékát, a darab műfaji megjelölése szerint: „bolondságok három felvonásban”, ez a darabja valójában a Pirandello nevéhez fűződő komédia erdélyi változata, azt mutatja be, hogy miként hullanak le sorra a szereplők maszkjai. Az 1929-ben bemutatott Martinovics című, klasszikus hagyományokat követő történelmi dráma biztos lélektani érzékkel mutatja be azt, hogy a császár ügynökéből miként lesz öntudatos, az életét is feláldozó forradalmár. A színdarabok mellett Bánffy Miklós regényeivel alkotott igazán maradandót. Reggeltől estig (1927) című regénye mesteri eszközökkel mutatja be hősének egyetlen napját, a modern irodalom emlékezéstechnikájával és időkezelésével tesz sikeres kísérletet. Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (1931) című elbeszélésfüzére apokrif emlékirat formájában idézi fel II. Rákóczi György és I. Apafi Mihály Erdélyének életét. Emlékeimből (1932) című memoárja az 1916-os budai királykoronázás és a szerző 1919-es átmeneti bécsi emigrációjának eseményeit mutatja be. A szülőföldre történő visszatérés után írta Haláltánc, Ellenségek, Mózsiás Ábris című elbeszéléseit, ezek más novelláival együtt Farkasok (1942) című kötetében kaptak helyet.
Az írói kibontakozás folyamatát tetőzte be Bánffy Miklós háromrészes regénye, az öt kötetben közreadott Erdélyi történet, az erdélyi magyar irodalom első korszakának legnagyobb szabású elbeszélő vállalkozása. Elkészülése, megjelenése maga is közel egy évtizedet fog át: a Megszámláltattál… 1934-ben, az És híjával találtattál 1937-ben, végül a Darabokra szaggattatol 1940-ben került az olvasók elé. Hatalmas vállalkozás, nemcsak kivételes terjedelme, hanem epikai anyagának gazdagsága következtében is, irodalomtörténeti helyét Nemeskürty István Babits Halálfiai és Kassák Egy ember élete című nagyregényei mellett jelölte ki. Bánffy Miklós a Ferenc József-i Magyarország arisztokráciájának életrajzát írta meg, számot adva a társadalmi piramis csúcsán elhelyezkedő réteg életmódjáról, politikai magatartásáról, kultúrájáról, ízléséről, szokásairól, egyszersmind az összeomlás felé sodródó történelmi Magyarország utolsó éveiről. A regénytörténet egy évtizedet ível át: 1904 és 1914 között, történelmi értelemben mindenképpen válságos évtizedet, amely során olyan, a regényben is megörökített események jelezték a hanyatlás menetét, mint a kiegyezés óta folyamatosan kormányzó Szabadelvű Párt széthullása, az ellenzéki koalíció választási sikere, majd kormányzati csődje, az 1908-as annexiós válság, a balkáni háborúk, majd a baljós korszak zárójeleneteként a szarajevói merénylet és a kirobbanó első világháború.
A Monarchia és a történelmi Ma-gyarország ebben az évtizedben indult el a végső bukás, a felbomlás felé, a hagyományos politikai vezető réteg, az arisztokrácia ekkor jutott a történelmi szerepvesztés végső állomásához. Az epikus visszatekintésnek ezért mindenképpen számvetésnek kellett lennie: nemcsak a regény jóslatokkal terhes bibliai címe és mottója árulkodik erről, hanem epikai anyaga, illetve az elbeszélő és a tárgy viszonya is, amely szemléletesen mutatja meg az író és a főrangú osztály konfliktusát. Ez a konfliktus a regény tanulsága szerint végiggondol, érzelmileg mindazonáltal ellentmondások színezik. Bánffy nem kevés nosztalgiával emlékezik az arisztokrácia korábbi társadalmi szerepére, ugyanakkor metsző iróniával szemléli dologtalan és fényűző életmódját, hamis eszményeit; sajnálkozik szerepvesztésén, azt azonban jól tudja, hogy a történelem már kimondta a végső ítéletet a régi magyar társadalom felett.
A regénytrilógia epikus anyaga három nagyobb körben helyezkedik el, ezeknek a köröknek az ábrázolása világítja meg közelebbről az író kritikai szemléletét. Az első kör részben egy szerelem, részben egy barátság története. Abády Bálint, a regény önarcképszerűen megfestett központi hőse, az ifjúság érzelmi kalandozásai után ismét beleszeret gyermekkori ideáljába, Milóth Adrienne-be, aki közben a tébolyodott Uzdy Pál felesége lett. A szerelem beteljesülésének igen nagyok az akadályai, ezek azonban csak növelik, erősítik a kölcsönös érzelmeket, s a regény hőse kétségtelenül ennek a jellemet végső próbák elé állító emberi kapcsolatnak a következtében lesz érett, felnőtt személyiség, aki mostoha körülmények közepette is képes kitartani a maga választotta eszmények mellett. Az ő jellembeli szuverenitásának ellenképét Gyerőffy László szomorú sorsa mutatja, a tehetséges zenész Abády unokatestvére és jó barátja, kettejük kapcsolatának történetéből is a regényhős jellemének fejlődésrajza bontakozik ki.
A regény eme kettős lelki történetének elbeszélését a századforduló irodalmának egy-egy jellegzetes epikus hagyománya alapozza meg: a szerelmi történet a késő romantikus regény, Gyerőffy elzüllésének realista színezetű rajza az „oroszos” elbeszélő irodalom ábrázolásmódját követi, a két írói megoldás közül kétségtelenül az „oroszos” realizmus hagyományainak átvétele jelentheti az esztétikailag értékesebb változatot. Ezt a kettős érzelmi történetet ellensúlyozza mintegy a Bánffy művét minduntalan átszövő politikum: az erdélyi regionális politikai élet, a magyar országos politika, illetve az európai nagypolitika eseményeinek és konfliktushelyzeteinek bemutatása, illetve azoknak az intézményeknek, a megyegyűlésnek, a Nemzeti Kaszinónak, a szabadelvű pártkörnek, a budapesti országgyűlésnek a rajza, amelyeknek zárt köreiben lezajlanak a politikai csatározások, viták és intrikák. Az Erdélyi történet mint politikai dokumentumregény is érdeklődésre tarthat számot, a cselekménynek ez a szála azonban nem mindig szövődik tökéletesen a regénytörténetbe: nemegyszer ismeretterjesztő, illetve publicisztikai betéteknek érezzük a személyes történetet tagoló közéleti jeleneteket, politikai eszmefuttatásokat.
Annál szervesebben illeszkedik a nagyregény művészi építményéhez az epikus anyag harmadik köre: az arisztokrácia életmódját felidéző állóképek sora, a kaszinói összejövetelek, táncmulatságok, nagy családi ebédek, pesti lóversenyek, felvidéki és erdélyi vadászatok hiteles, élményszerű rajza, amely egy hagyományok és szokások által teljes mértékben szabályozott egykori életforma benső rendjét, emberi levegőjét idézi fel az olvasó előtt. Már Illés Endre a regénytrilógia „pótolhatatlan betéteiről”, „egy új, megsokszorozott, huszadik századi, az eredetinél színesebb és dúsabb Apor Péter-freskóról” beszélt, s valóban, az Erdélyi történetbe szőtt gazdag életképek az erdélyi emlékírók: Apor Péter, Bethlen Miklós, Cserei Mihály memoárjainak epikai hagyományát keltik életre, a magyar elbeszélő irodalom múltjának egy igen érdekes, értékes fejezetéhez kapcsolva vissza a századforduló bizony ma már fakóbbnak tetsző elbeszélő törekvéseit. Ezek az epikus freskóvá összeálló életképek mutatják Bánffy Miklós nagyszabású művének legjobb értékeit, egyszersmind az író tehetségének igazi karakterét: a festőiséget, a dekorativitást.
Az életképszerű jelenetek minősítik legjobban az író és a tárgy viszonyát, azt a kettős magatartást, amelyet Bánffy Miklós tanúsít az általa felidézett és ábrázolt társadalmi réteggel szemben. Ez a kettősség az azonosulásban és a szembefordulásban érhető tetten, következményei az írói világképben, illetve az ábrázolásmódban egyaránt megtalálhatók: a világkép szintjén az arisztokrácia hagyományos eszményeinek elfogadásában, ugyanakkor életmódjának kritikai elutasításában, az ábrázolás szintjén pedig abban az egymást kiegészítő nosztalgiában és iróniában, amellyel Bánffy saját társadalmi osztályáról nyilatkozik. Gaál Gábor annak idején tévesen ítélte meg a regényt, amikor számon kérte rajta az arisztokrácia világának egyértelmű elutasítását, azt a határozott kritikát, amely erkölcsileg és politikailag a legradikálisabb módon leszámol a főrendű osztály eszményeivel, magatartásával, életvitelével. Ez az ítélet nemcsak azért volt értelmetlen, mert a regényben megnyilatkozó írói szemlélet helyett egy egészen más szemléletet, tehát egy másik regényt követelt, hanem azért is, mert az Erdélyi történet irodalmi karakterét és értékét éppen a szemlélet, a világkép és az ábrázolásmód imént jelzett kettőssége szabja meg. Ez a kettősség művészi értelemben sokkal gyümölcsözőbb lehetett, mint a kívánt egyértelmű állásfoglalás, a radikálisan elutasító bírálat, minthogy az író ilyen módon egyszerre lehetett az általa felidézett epikai világ bensőséges ismerője és kívülálló kritikusa, akinek személyes köze volt a tárgyhoz, amelyet leírt, világnézetileg, érzelmileg azonban már eltávolodott tőle, emlékeinek, tapasztalatainak a nosztalgia és az irónia kettős fénytörése által adhatott érzelmi erőt, egyszersmind kritikai távlatot.
A kisebbségi magyarság közösségi érdekei regényírói sikereinek teljében szólították ismét Bánffy Miklóst a politikai cselekvés küzdőterére. 1938-ban a bukaresti politikai válság kibontakozását követve II. Károly „királyi diktatúrát” vezetett be, a miniszterelnökség mellett kisebbségi főkormánybiztosságot állított fel, majd kisebbségi statútumot adott ki. Betiltotta a politikai pártok működését, egyedül engedélyezett szervezetként létrehozták a Nemzeti Újjászületés Front-ját, ennek keretében alakult meg a Magyar Népközösség, amelynek Bánffy Miklós lett az elnöke. A nem sokkal ez után bekövetkezett területi revízió után, amely Észak-Erdélyt és a Székelyföl-det visszajuttatta Magyarországnak, Bánffy visszavonult a politikai életből, és csak 1943-ban lépett fel ismét, midőn Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalásokat folytatott Iuliu Maniu román ellenzéki pártvezérrel annak érdekében, hogy Magyarország és Románia együttesen váljon ki a háborúból, és a közös érdekek alapján állapodjék meg egymással a területi kérdések méltányos rendezéséről – küldetését nem kísérte siker.
Az író mindazonáltal továbbra is szót emelt a békés megoldások mellett, az 1944. augusztusi román „kiugrás” után személyesen járt közbe Horthy Miklós kormányzónál, majd Dálnoki Veress Lajosnál, az erdélyi hadsereg parancsnokánál, hogy latba vesse befolyását a mielőbbi fegyverszünet érdekében. Ebben a törekvésében az 1944 őszén létrehozott Erdélyi Tanács tevékenységét támogatta. Mint háborúellenes politikus és természetesen mint kiváló író találta meg helyét a háború után újjászerveződő erdélyi magyar szellemi életben. Munkatársa lett az Utunknak, amelynek hasábjain Gaál Gáborral, Kós Károllyal és Szentimrei Jenővel együtt képviselte a nemzetiségi irodalom megújulását, a kolozsvári Józsa Béla Athenaeum kiadásában jelent meg Bűvös éjszaka (1946) című regénye, amely a jugoszláviai partizánharcok keretébe illesztve adja elő meseszerűen kalandos történetét, Az ostoba Li című háborúellenes szatíráját is bemutatta a kolozsvári Állami Magyar Színház. Két nagyobb munkán dolgozott még ekkoriban: 25 év címmel emlékiratait kívánta folytatni, s ennek során bőséges politika- és diplomáciatörténeti fejtegetéssel szolgált az újkori magyar történelmet illetően, ez a műve 1993-ban látott napvilágot. A hamarosan megváltozó nemzetiségpolitikai kurzus azonban nem kedvezett annak, hogy a több mint hetvenesztendős Bánffy Miklós komolyabban bekapcsolódjék a változó Erdély magyar közéletébe, néhány esztendő múltán áttelepült Magyarországra, nagy nyomorban Budapesten halt meg 1950. június 5-én. Halálával jelentékeny közéleti személyiség és hasonlóképpen jelentékeny író távozott el, olyan konzervatív reformpolitikus és korszerűen realista írásművész, akinek szellemi hagyatéka nem nélkülözi az utókor elismerésére jogosult értékeket.
