" se kökény, se som, se madárkenyér"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 10. (504.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Csaba
Mindenidők csapdája
Evolúció
Pomogáts Béla
Bánffy Miklós (1874–1950)
Szakács István Péter
Krisztus teste
Papp Attila Zsolt
Életes irodalom, székelyül - Beszélgetés a negyvenéves Sántha Attilával
Sántha Attila
Nagy, fekete virág a télben
Máris már cinkakorában zelegor
Lövétei Lázár László
Hej, te híres görög cinka!
Honnan születik az intellektual…izés Vers?
Falusi bál
Búcsú a pajkos Amáltól
Karácsonyi Zsolt
Sánta variációk
Szőcs Géza
Egy éjszakai telefonhívás története, avagy egy székely költő viszontagságai a más-más nyelvi hazákban
Muszka Sándor
Sántha bácsi
Jancsó Noémi
A Hold-ének folytatása
Dimény Lóránt
Esti szelek
Varga Melinda
Költői hiszekegy
Változás
Alkoholidák
Szőcs István
Jegyzet - Görögpótló
Bogdán László
A kintrekedtek - Jobb, mint otthon (folytatás előző számunkból)
Simonfy József
lyuk
mielőtt
azóta sem
levelenként
Zsigmond Andrea
Skandináv belülnézet 2. - Dán tükrözés
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából
Terényi Ede
ZE­NE – A CSENDEN TÚL - ZENE zöld bimbókban?
Júniusi évfordulók
 
Szakács István Péter
Krisztus teste
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 10. (504.) SZÁM — MÁJUS 25.

– Jöjjön gyorsan, plébános úr  – rontott be lelkendezve a plébánia konyhájára Tódor, a kancsal sekrestyés. – Jézus a karzat korlátjáról lóbálja a lábát!
– Jézust a hollandok tavaly restaurálták – nézett az idős emberre rosszallóan a reggeliző pap. – Lehetetlen, hogy ilyen hamar kiestek volna belőle a szegek. Okleveles szakemberek végezték rajta a beavatkozást…
– A kurva életbe az okleveles szakemberekkel, atyám! – szakította félbe felindultan a sekrestyés.
– Tódor! – tette le megütközve csorba bögréjét a plébános. – Isten szolgájához nem illenek a trágár szavak.
– Hát még mindig nem érti, atyám?!  – hadarta izgatottan a sekrestyés. – Az igazi Jézusról van szó, Krisztus urunkról, akiről olyan áhítatosan szokott beszélni a hívek előtt!
– Már megint felöntöttél a garatra – ingatta a fejét szomorúan a plébános. – Menj szépen haza, s aludd ki magad, mielőtt a tizenkét apostolt is megpillantanád in persona a patakban horgászni.
– Ma csak egy korty pálinkát ittam, atyám – esküdözött a sekrestyés. – Rég nem voltam már ilyen józan.
– Jézus a szívünkben él – próbálta jobb belátásra bírni a plébános.
– Márpedig Jézus az előbb még a karzat korlátján ült – makacsolta meg magát a sekrestyés.– Jó lenne, ha igyekezne, atyám, Isten fiát mégsem illik megvárakoztatni egy rozoga falusi templomban.
– Hát jó – tett pontot az értelmetlen vita végére a plébános. – Gyere, nézzük meg ezt a te „Megváltódat”.
Átvágtak a plébánia előtti poros sikátoron. A friss áprilisi szél szétzilálta a plébános vékonyszálú, szalmasárga haját. Kétoldalt némán lapultak az agyagos földbe süppedt, megrokkant parasztházak, a világháborús emlékmű turulmadara időtlenségbe dermedve gubbasztott a kimarjult gránittalapzaton, s fent, a ferde templomtorony tetején rozsdásan meredezett a bádogkereszt a bolyongó tavaszi fényben. Minden a megszokott helyén volt, a plébánost mégis nyugtalanság fogta el. A stressz, a múltkor is ezzel volt bajom, futott át rajta, mielőtt a nyomában botladozó sekrestyéssel belépett volna a templom mészkőből faragott, alacsony, boltíves bejáratán. A dohos félhomályban egy férfi körvonalai rajzolódtak ki előtte. Ott állt az utolsó sor szélén, a karzatra vezető csigalépcső mellett, háttal a bejáratnak.
– Békesség nektek! – fordult feléjük lassan. – Meguntam fent várakozni…
– Jó napot – szólt rá szárazon a plébános.
Valamit akart még mondani. Olyasmit, hogy nem szép dolog becsapni a jóhiszemű embereket, főleg manapság, amikor egyre kevesebben tudnak különbséget tenni az áldozati ostya és a chips között. Hogy a maroknyi hívő meggyőződéséből nem szabad gúnyt űzni, és a Szentírás amúgy is teljességgel alkalmatlan a komédiázásra, csak néhány elvetemült író képes eljátszadozni vele. Közben azonban a sekrestyés felgyújtotta a villanyt, s a feddő szavak a torkán akadtak. A vele szemben álló férfi mintha az ikertestvére lett volna a templom kőrisfából faragott, nikkel szegekkel keresztre rögzített, ember nagyságú Jézus-szobrának, amelyet tavaly augusztusban a fiatal rotterdami restaurátorok oly szakszerűen helyreállítottak a középkori festett kazettás menynyezettel együtt. Egy végtelennek tűnő pillanatig úgy érezte, mintha ugyanaz az átható szempár meredt volna rá szemből és felülről is, a feszület irányából. Csak az öltözetük különbözött: míg a szobron a hagyományos ágyékkendő fehérlett, addig az előtte álló férfi szakadozott farmert és kifakult kék pólót viselt.
– Lehetetlen – nyögte ki nagy sokára. – Ez egyszerűen képtelenség...
– És ezt pont te mondod nekem? – mosolyodott el a másik. – Te, aki belőlem élsz idestova huszonhét esztendeje?
– Na látja, plébános úr, hogy nem az italtól van – suttogta a háta mögött megilletődötten a sekrestyés, és lassan, öregesen térdre ereszkedett.
– Állj fel – szólt rá zavartan a fiatal férfi. – Már annyi képmutató ember vetette térdre magát előttem, hogy ideje volna valami más jelt kitalálni azon kevesek számára, akik még valóban hisznek bennem.
Tódor föltápászkodott az egyenetlen kőlapokról, s érthetetlen szavakat mormolva, tapintatosan a bejárathoz hátrált.  
– Manapság már szinte mindenkinek van hasonmása – magyarázta fakó hangon a plébános. – Nehéz megkülönböztetni az eredetit a hamisítványtól…
   Még soha nem volt ilyen kínos helyzetben. Hívei és feljebbvalói egyaránt jó papnak tartották. Mindig pontosan és szakszerűen kiszolgálta a rábízott szentségeket. Vigasztalt, dicsért, dorgált, amint éppen kellett, egész pályafutása során felebarátai lelki gyarapodásán fáradozott. Találkozott ugyan eszelős vagy tompa tekintetű asszonyokkal és férfiakkal, néha gyerekekkel is, akik égi látomásokról, csodás jelenések megtapasztalásáról számoltak be neki, valahogy azonban sohasem tudta komolyan venni őket. Pál apostolra gondolt ilyenkor, választott szentjére, aki egyszer sem látta Krisztust, mégis az Ő tanításai szerint élt és cselekedett.
– Pedig én vagyok az – nevetett rá biztatóan a másik, és pólóját felhúzva megmutatta az oldalán fehérlő heget. – Higgy csak bátran a szemednek, az értelem ilyenkor elhomályosítja a látást. – Ha akarod, meg is tapinthatod.
A plébános tiltakozása jeléül egy lépést hátrált.
– Miért éppen ide? – kérdezte később, kínosan ügyelve arra, hogy a mondatból, amennyire csak lehet, kiszűrje a személyes jelleget.   
A dolgozószobájában ültek, és koffeinmentes kávét ittak szaharinnal.
– Hogy néznék én ki a Vatikánban? Vagy valamelyik hittudományi egyetem katedráján? – kérdezett vissza szelíden a vendég, akit ő még gondolatban is ódzkodott másként megnevezni. – Gondolj csak bele, csupán néhány sort írtam le életemben, azt is a porba, s a mesterségek közül is csak az ácsmunkához konyítok valamicskét. Az ilyen helyeken érzem jól magam – mutatott körbe a rozoga bútorokkal berendezett kopott helyiségben.
Miközben a férfi lepihent a vendégszobában, a plébános azon töprengett, hogy mitévő legyen. Adott két lehetőség, próbált nyugodtan érvelni, ahogyan azt valamikor régen a teológián tanították neki. Vagy egy Krisztus-utánzó szélhámosról van szó, vagy a valódi Krisztusról. Ha az előbbi állítás igaz, akkor mihamarabb meg kell szabadulnom tőle, mielőtt a falubeliek fejét is teletömné a hazugságaival, vagy a média hiénái kiszimatolnák a jelenlétét. Már látta is maga előtt az újságok szalagcímeit: Égi látogató egy vidéki plébánián vagy Újabb misztikus átverés: a Megváltóról kiderült, hogy körözött személy. Ha viszont az ellenkezője igaz, akkor… Bármennyire is igyekezett azonban, hogy lelkileg ráhangolódjék erre a lehetőségre, sehogy sem sikerült neki. Miközben ott tépelődött a könyvekkel megrakott, alacsony mennyezetű, s az idő láthatatlan füstjétől barnára pácolódott szobában, ahol huszonhét esztendeje írogatta rendületlenül a prédikációit, rádöbbent, hogy mi is a baja, pontosabban: végre ki merte mondani az igazságot, amit hosszú éveken át önmaga előtt is elhallgatott. Egész eddigi papi szolgálatom alatt úgy hirdettem Krisztus igéjét, hogy valójában nem hittem isteni létezésében. Nem a szokványos keresztény képmutatásról volt szó, a közösség előtti buzgó bohóckodásról, amelynek fő célja elhitetni a többiekkel, hogy művelője mindenki másnál jobb keresztény. Ő valóban meg volt győződve a keresztény értékrend helyességéről, a felebaráti szeretet, az egymásra figyelés, a megbocsátás emberformáló erejéről, és másokat is igyekezett erre az útra terelni. Csak éppen nem hitt a mindezt beborító misztikus mázban, a tömjénfüstillatú túlvilági történetben. Ez az alak azonban a szobor életre kelt másaként még az ő sziklaszilárdnak gondolt hitetlenségét is megingatta.
Most azonban, hogy túl volt mindezen, és újból megerősödött hitetlenségében, mintha vasabroncsok szorításából szabadult volna, jólesően föllélegzett. Már csak egyetlen megoldásra váró probléma maradt: miképpen tudná rávenni a hamis messiást arra, hogy feltűnés nélkül lelépjen? Tódor nem számít, mondhat majd bármit, róla úgyis tudja mindenki, hogy be szokott rúgni, s olyankor hetet-havat összehord. Az lesz a leghelyesebb, ha belemegyek ebbe a transzcendens játékba, akkor lehet, hogy még ma továbbáll a meséjével másokat bolondítani, gondolta, s kora délután, amikor a férfi felébredt, úgy tett, mint akinek szemernyi kételye sincs már látogatója isteni származását illetően.
Beszélgetés közben az evangéliumokra terelődött a szó.
– Furcsa – jegyezte meg a vendég a Bibliában lapozgatva. – Nem minden úgy volt, ahogyan itt leírták. Főleg, ami a történet végét illeti…
– Baj van a Bibliával? – kérdezte érdeklődést mímelve a plébános.
– Talán bennem van a hiba – mondta elgondolkodva a férfi. – Meglehetősen naiv voltam, amikor úgy gondoltam, az emberiség hagyni fogja, hogy megváltsák.
– Azért vagyunk mi, az Úr szolgái, hogy segítsünk ebben – válaszolta szemrebbenés nélkül.
– Amikor a legnagyobb szükségem lett volna megértésre, cserbenhagytak – mondta mintegy magának a másik. – Én, az álmodozó égi fattyú, az Atya léleknemesítésre szánt vadhajtása, aki a történelem első mesterséges megtermékenyítésének köszönhetően jöttem a világra, bizony, csúnyán melléfogtam ezzel a kétezer éves kísérlettel. Azóta pedig, hogy világvallást csináltak belőlem, nevemhez kapásból keresztet társítanak az emberek, szegekkel átütött, megtöretett testet... Te viszont mintha másképpen gondolkodnál – folytatta rövid szünet után.
A plébános elkapta tekintetét a rászegeződő szempárról.
– Bocsáss meg, ha valamivel megsértettelek. Nem állt szándékomban megbántani téged – mentegetőzött a vendég. – Engedd meg, hogy ezt az éjszakát még itt tölthessem.  Holnap hajnalban, napkeltekor tovább indulok…
– Természetesen – bólintott megkönnyebbülten a plébános. – És különben sem kell elnézést kérned tőlem. A házam kapuja mindig nyitva áll előtted.
Lassan besötétedett. A plébános a tornác lépcsőjére telepedve egy ideig a kocsmából áradó zavaros énekszót hallgatta – a sekrestyés vitte a prímet –, majd ő is nyugovóra tért.
Éjszaka addig még soha nem látott fényességre riadt föl, vendége ott állt a szoba közepén, belőle áradt az a másvilági ragyogás.
– Miért nem hiszel bennem? – kérdezte tőle szelíden. – Ahelyett, hogy örvendenél a látogatásomnak, titokban megvetsz, csalónak tartasz. Bizonyosságot akartam neked hozni, hitet a hivatásodhoz, te mégis alig várod, hogy hitetlenségeddel magadra hagyjalak. Hát nem érted? Nélküled én sem lehetek teljes. Oldani vágyom és oldódni vágyom. Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom. Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom. Dalolni vágyom és dallá válni vágyom. Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom. Lámpád vagyok, ha látsz engem. Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam…*
A plébános tátott szájjal, elhűlve bámulta.
– Igen – folytatta a fénybe öltözött alak  –, az élet örömét hirdető Krisztus vagyok én. Szavaimat azonban kiforgatták, tanításomat átírták. Elegem van a szenvedés kultuszából. A világvallássá vált képmutatásból! Hogy két évezrede a szeretetet és megbocsátást szajkózva kínozzák és ölik halomra egymást az emberek!
A plébános fölugrott az ágyból.
– Ke… – szakadt ki a torkán. – Kegye… – kezdte újra, minden erejét összeszedve.
– Kegyeleeem! – törte át végre kiáltása az álom iszapos üvegfalát.
Ott feküdt az éjszaka sötétjében a magas, keskeny ágyon, a verejtéktől átitatott lepedők fojtogató szorításában. Remegő kézzel kapcsolta föl az olvasólámpát. Egyedül volt a szobában, a csendben, valahol a feje fölött egy szú percegett kitartóan a gerendában.
S ha tényleg van Ő?! – sajdult belé, s amint ott ült az ágya szélén, az éjszaka hamuszínűvé fakuló homályában, már tudta, hogy csak egyetlen mód van rá, hogy meggyőződhessék erről.
Mintha nem emlékezett volna rá, hogy hol van, a férfi zavaros tekintettel bámult rá, amikor fölébresztette.
– Gyere, segíts rajtam! – ráncigálta ki a vendégszobából az udvarra. – Én tényleg nem hiszek benned, de most esélyt kapsz, hogy bebizonyítsd, valóban létezel, és képes vagy arra, amit rólad írtak.
– Nem! – kiáltotta a férfi. – Másként is bebizonyíthatom, hogy én vagyok a Krisztus.
– Minden más lehet trükk is! – rázta meg a fejét a plébános. – Már régóta az illúziók idejét éljük. Ez az egyetlen, amit nem lehet szemfényvesztéssel megoldani.
A férfi kiszabadította a karját a plébános szorításából, és elindult a kapu felé. A telihold sztaniolos fénye megcsillant a haján.
– Szóval mégsem vagy te Jézus! – kiáltott utána megkönnyebbülten a plébános. – Tudtam. Mégis csak nekem volt igazam. Istennek fia egy szép történet csupán. Misztikus esti mese, újtestamentumi szappanopera ájtatos happy enddel.
– Hát jó, te akartad – torpant meg a férfi a kapuban, és lassan, felemelt kézzel, mint aki megadta magát, visszament a plébánoshoz.
A plébános az udvar végi romos kápolnába vezette, amit már évtizedek óta fészernek használtak. Megvárta, amíg a férfi levetette a farmerét és a pólóját, majd éterrel elkábította, és rongyot tömött a szájába, hogy ha majd magához tér, ne kiálthasson. A kalapács fejét is rongyba csavarta, hogy tompítsa a kopácsolás zaját. Kereszt híján egy régi ajtóra feszítette föl. A hosszú, fényes acélszegek meglepő könnyedséggel hatoltak át az élő testen. Miután elkészült, a kútnál lemosta magáról a vért, majd visszatért a kápolnába. Egy percig sem akarta szem elől téveszteni a másikat, később azonban, amikor a férfi magához tért, nem mert a szemébe nézni, s a nyöszörgését sem bírta sokáig hallgatni. Így aztán bezárta a kápolna ajtaját, és visszament a házba. Órákon át lézengett a régi, rozoga bútorok között. Még soha nem látta ilyen vigasztalannak hivatali lakását. Néha úgy tűnt, mintha szólítgatnák, segítségért könyörögnének, amint azonban fülelni kezdett, mindannyiszor kiderült, hogy hallucinált csupán. Szerencsére Tódor nem ment arrafelé, így az ő kényelmetlen kérdéseitől egyelőre megszabadult. Délfelé aztán már nem bírta tovább, és visszatért a kápolnába. A férfi teste fehéren világított a félhomályban. Még meleg volt, nemrég halhatott meg. A plébános bezárta maga mögött az ajtót, majd leült melléje a fatuskóra, és fejét a tenyerébe támasztva várakozott.
Harmadnap reggel a rendőr kísére-tében érkező sekrestyésnek kellett rátörnie az ajtót.
– Már mindenütt kerestük, plébános úr! – lelkendezett. – Azt hittük, baja esett.
– Én öltem meg – nézett rájuk üres tekintettel a plébános, és kezét engedelmesen előrenyújtotta, hogy megbilincseljék.
– De hiszen ez csak egy szobor! – nézett a deszkára szegezett fehér testre a sekrestyés. – Az igazi Krisztus nem fából van.
– Olyan, mint a templombeli – állapította meg bajuszát rágcsálva, flegmán a rendőr.
– A kurva életbe! – üvöltötte a plébános. – Hát nem értik?! Megöltem Krisztus Urunkat!

 *Részlet egy apokrif János-evangéliumból, Weöres Sándor fordítása.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében