- Hogy érzed magad negyvenévesen? Alkotó emberként sok vagy kevés ez a negyven esztendő?
- Nem nagyon szeretek erről gondolkodni, egyszerűen eljött ez az életkor is. Azt viszont határozottan érzem, hogy 15-20 évvel ezelőtt úgymond sokkal „tehetségesebb” voltam. Akkor olyan gondolatok foglalkoztattak, amelyek ma már nem létkérdések számomra. Az, hogy hogyan csináljunk irodalmat, mit nevezünk jó irodalomnak, milyen az az irodalom, amely igazán ízlésünk szerint való – nos, ezek a lehető legfontosabb kérdések voltak. Mára már nem nyugtalanítanak annyira ezek a dolgok, hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell.
- És minek kell történnie?
Az utóbbi években nagy változás volt az életemben: hazaköltöztem Kézdivá-sárhelyre. Addig úgy voltam székely költő, hogy úgymond, „emigrációban” éltem Kolozsváron. Azóta családot alapítottam, van egy gyermekem, házat építettünk. Ha kimegyek a kertembe, ott a hagyma, amit mi ültettünk, ott a saláta, van egy kutyám, egy macskám – ezeket mind gondozni kell. Egyre inkább úgy érzem, hogy ezek a valóban fontos dolgok az életben. Irodalmi szempontból nehezen tudnám megmondani, hogy mi fog történni. Az utóbbi időben nagyon keveset írtam, ezt akár úgy is lehet értelmezni, mint egyfajta alkotói válságot. Remélem azonban, hogy egyszer túllépek ezen is.
A negyvenedik születésnapod történetesen egybeesik a transzközép „megalapításának” tizenötödik évfordulójával. Az első nagy Előretolt Helyőrség-nemzedék tagjai közül többen – például Orbán János Dénes – utólag azt nyilatkozták, hogy a transzközép tulajdonképpen egyfajta irodalmi blöff volt. Mennyire gondoltátok mégis komolyan – vagy mennyire lehet komolyan venni a blöffölést?
Az a kérdés, hogy mit tekintünk blöffnek. Azt is lehet blöffölni ugyanis, hogy blöffölünk – az az érzésem, hogy inkább erről van most szó. Olyan értelemben nyilván lódítottunk, hogy tudtuk: nem lehet már irodalmi irányzatot teremteni, mert a világ már túlhaladt ezen a fázison; de amit mondtunk, azt nagyon komolyan gondoltuk. Tehát fogtuk magunkat, és leírtuk, hogy milyen a jó irodalom, illetve, hogy szerintünk milyennek kellene lennie. Hogy ezeket az elképzeléseinket el lehessen valahogy adni, be kellett csomagolni szépen, tetszetősen, és mi éppen ezt tettük. A múlt század végén még éltek a század első felének a nosztalgiái, amikor a modernizmus tetőfokán mindenki művészeti irányzatokat alapított. Részben ezt a fajta nosztalgiát lovagoltuk meg, és úgy adtuk el a transzközepet, mintha lett volna megoldásunk az élet nagy kérdéseire, mintha a transzközép jelentette volna ezt a megoldást. Minden irodalmi irányzat arról szól ugyanis, hogy neki van válasza az világ nagy problémáira. Ugyan közben kiderült – erre volt jó a modernizmus vége és a posztmodern –, hogy az élet nagy kérdéseire nincsenek válaszok, és valószínűleg nem is lehetnek, mégis úgy adtuk el az általunk alapított irányzatot, mintha lennének. Úgy tettünk, mintha hinnénk abban, amit csinálunk, és olvasóink úgy tettek, mintha hinnének nekünk – ez valószínűleg azért működött, mert tényleg hittük, hogy abban a pillanatban ez a lehető legtöbb és leghatékonyabb, amit költő megtehet.
- A kilencvenes évek első felében nemcsak költőként debütáltál, de talán nem tévedünk, ha azt mondjunk, hogy te voltál annak a nemzedéknek a legfőbb teoretikusa is. Ebbéli minőségedben hogyan látod a transzközép irányzat hatását, jelentőségét?
- Meglepően, sőt remények fölöttien nagy volt a hatása, mivel úgy érzem, sikerült azt kimondani, ami a levegőben volt. Kiderült, hogy sokan gondolkoztak ugyanúgy az irodalomról, mint mi (és az is kiderült, persze, hogy sokan nem – de érdekes módon azoknak, akik nem értettek egyet velünk, volt a legfontosabb szerepük a transzközép népszerűsítésében, hisz senki sem figyel fel ránk, ha ők nem kezdenek támadni minket). A 90-es évek elején Erdélyben a programatikus transz-szilvanizmus tobzódásának lehettünk tanúi, nagyon erősen jelen volt a „templom és iskola” jegyében fogant irodalom- és életszemlélet. Magyarországon pedig éppen ellenkezőleg: tombolt a programatikus posztmodernizmus, az irodalom olvashatatlanná, szövegcentrikussá vált...
- Nem vers volt, hanem szöveg...
- Pontosan. Az egyik szöveg a másikra reflektált, és ennek a fajta irodalomértelmezésnek nem sok köze volt az én életemhez, vagy más olvasó életéhez. Mostanában került a kezembe a Magyar Lettre egyik 1997-es száma, amelyben interjút közölnek Esterházy Péterrel. Ő ott azt mondja, hogy nem igazán érti a fiatal magyar irodalom lázadását a posztmodern ellen, mert a magyar irodalomban nem volt efféle szövegirodalom, ezért tulajdonképpen értelmetlen „életes” irodalomról beszélni, mint ahogy azt a fiatalok teszik, hiszen a magyar irodalom mindig is életes irodalom volt. Szerintem meg abban a pillanatban – a ’90-es évek elején – éppenhogy nem volt életes irodalom, és ezt a szövegirodalom ellen fellépő (vagy arról tudomást nem vevő) írók nagy sikere mutatja. Ezért volt szükség a transzközépre is, hogy felrobbantsa az éppen önmagában tobzódó irodalomelméleti diskurzust. Ez az attitűd volt az, amely a mi fellépésünk után nagyon gyorsan teret hódított. És nemcsak Erdélyben, mert itt a hagyományok újraértékelése kicsit lassabban ment, hanem Magyarországon is, ahol gyorsabban lezajlott a szöveges posztmodernnel való szakítás. Akkoriban jelentek meg a porondon Téreyék, Szálingerék, majd Varró Daniék, és ebben a transzközépnek is nagy szerepe volt. Olyan irodalmat igyekeztünk művelni, amely olvasóbarát, amely tudatosan közeledett az olvasóhoz, és – ha hiszed, ha nem – ez abban a pillanatban elég szubverzív tettnek számított.
- Hogyan fogadták ezt a fiatalos lendületet az idősebb írógenerációk? Az Előretolt Helyőrség folyóirat mellett ugyanis konzervatívabb fórumokon is otthonra találtatok: például a Helikon – Fekete Vince által szerkesztett – Serény Múmia című „fióklapja” révén...
- Erdélyben, mint már jeleztem, más volt a helyzet, mint Magyarországon. Paradoxonként hangozhat, de annak ellenére, hogy itt nehezebben sikerült megváltoztatni az uralkodó szemléletet, a írói közeg mégis sokkal nyitottabb volt, mint Magyarországon, ahol azonnali hatása volt a mi fellépésünknek. Ezt talán két dologgal lehet magyarázni. Egyrészt élt „a mi fiunk” szindróma: a ’80-as évek végén nem nagyon volt irodalmi utánpótlás, úgy tűnt, Erdélyben megszűnik a magyar irodalom, ezért amikor megjelentünk, örvendtek, hogy egyáltalán vagyunk. Még ha kicsit sárgák, kicsit kisebbek, kicsit savanyúbbak voltunk is az idősebb írótársak szemében az elején, de űrt töltöttünk be, ezért azt mondták, hogy „a miénk!” Másrészt ebben az idősebb generációban élt annak az emléke, hogy a hatvanas évek végén ők is ilyen lendülettel indultak, hasonló csatákat kellett megvívniuk – bár teljesen más körülmények között –, ezért ha nem is értettek velünk egyet, de rokonszenveztek velünk.
Annak az újszerű szemléletnek, amelyet a nemzedéked képviselt, volt egy kifejezetten hozzád, a te írásművészetedhez kötődő vonatkozása: a székely elem. A magyar irodalom, amely többnyire ragaszkodott a normatív nyelvhasználathoz, addig mintha hanyagolta volna a regionális nyelvi elemek beemelését a „magas literatúrába”...
A magyar nyelv védelmében nagyon sok bűnt követtek el az idők folyamán. Mi, magyarok, előszeretettel ítéljük el a románokat azért, mert az alkotmányban az ország „egységes és oszthatatlan nemzetállam”-ként szerepel – csak arról feledkezünk meg, hogy a magyar nyelv védelmében hasonló szemléletet érvényesítünk mi is. A magyar nyelv egységes, ez ellen nincs apelláta, ebből kilógni nem szabad. Ez szerintem óriási tévedés: a különböző nyelvjárások, a székelytől a palócig, nagyon sok értéket hordoznak, bűn nem visszaadni ezeket az értékeket. Ráadásul ha az eltérő nyelvhasználat egy sajátos, másfajta gondolkodással is társul, mint például a székely esetében, akkor ebből nagyon érdekes dolgok születhetnek. Én sosem gondoltam azt, hogy az Akadémia által elfogadott norma alapján vagy maximum pesti szlengben kéne írni. Azért írtam így, „székelyül”, mert így éreztem jól magam, így tudtam kifejezni a legjobban a gondolataimat.
- Sosem érezted azt, hogy más vidékeken, ahol nem ismerik a székely nyelvjárást, ez hátrány is lehet – az olvasottság szempontjából?
- Nem hiszem, hogy ez hátrány lenne. Nagyon sokszor olvastam fel Magyaror-szágon is a székely verseimből, és teljes meglepetésemre a hallgatóság élvezte. Annyira azért érthetőek ezek a versek, hogy a szövegkörnyezetből ki lehessen következtetni a tartalmukat. Ez ráadásul egyfajta játék az olvasó számára: hogyan lehet egy magyarul hangzó, de mégsem teljesen érthető szöveg értelmét kibogozni. Sok esetben ez a fajta játék sokkal érdekesebb az olvasónak, mintha egy „szabályos” magyar szavakból összeálló szöveget olvasna, amelynek semmi értelme nincsen (gondolok itt a szövegirodalom egyes alkotásaira...).
Nemcsak költőként, de kultúraszervezőként is foglalkozol a székely nyelvi értékek terjesztésével. Könyvkiadót működtetsz – Havas néven indult, ma Zelegor –, amelynek első kiadványa a Székely szótár volt, ezt követte több, „székely nyelven” íródott könyv...
Láttam, hogy számos érték elvész, a székely nyelvjárás, mentalitás értékei eltűnnek. A mostani székely nyelvállapot sokkal rosszabb, mint 20 vagy akár 10 évvel ezelőtt volt. Globalizálódó világban élünk, a tévé és a rádió egységesítően hat a nyelvre, ugyanazokat a magyar tévécsatornákat nézik Székelyföldön, mint Budapesten. Megpróbáltam újra kiadni, újra közkinccsé tenni azokat az írásokat, amelyek ma is hatnak, s amelyekről nagyon megfeledkeztünk, mi, székelyek is. Ilyen például Laji bá Küsdeg nyüszkölései, vagy Hosszú Zoltán Dani bája. Ezek a könyvek a székely nyelvállapotot és észjárást őrzik meg – ebből a szempontból az észjárás talán még fontosabb is, mint a nyelv.
- A Székely szótárnak tudomásom szerint szép sikere van...
- Igen, és ez abból fakad, hogy az emberek próbálnak visszanyúlni a gyökereikhez, mindenki próbálja felfedezni a saját csoportját, s onnan meríteni valamiféle értéket a ma számára. A Székely szótár épp ezt az igényt elégítette ki. Egyébként nagyon sok nem székely vásárlója is van, őket valószínűleg az egzotikum varázsa vonzza.
- Visszatérve a transzközépre: látsz-e a mai erdélyi vagy összmagyar irodalomban olyanszerű generációs megmozdulást, csoportosulást, mint a ti egykori nemzedéketek volt? Ha nincs, kellene-e lennie?
- Nem látok most ilyent. És ez nem is baj, mert azt jelenti, hogy valamennyire normálisan kezd működni az irodalmi rendszer. A mi esetünkben azért volt szükség egy ilyen erős nemzedéki fellépésre, egy generáció kreálására, mert véleményünk szerint az irodalom tévúton járt – Erdélyben egy adott irányban, Magyarországon egy másik irányban, de nekünk egyik irány sem tetszett. Ennek a megváltoztatására egy önálló irodalmi irányzat megalapítása hatékony eszköznek tűnt. Ma már nincs ilyen helyzet, és ez azt mutatja, hogy a viszonyok az irodalmi életben is normalizálódtak. Ma egyszerűen szerzők vannak, akik között vannak tehetségesek és kevésbé tehetségesek, és ezek a szerzők többé-kevésbé érdemeik alapján foglalják el helyüket a kortárs irodalomban.
- Említetted, hogy íróként mostanában egy kicsit megtorpantál. Mégis, mire számíthatunk tőled legközelebb?
- Most éppen egy gyerekregényen dolgozom, az lesz a címe, hogy A napsütötte ház meséi – úgy látszik, megihletett az apaság. Lesznek benne kutyák, macskák, szarkák, és csirketolvajok kézrekerítéséről szól. Egy igazi, „rendes” verseskötet azonban még várat magára.
Sántha Attila
1968. március 5-én született Kézdivásárhelyen. Középiskoláit a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnázium matematika–fizika szakán végezte 1986-ban. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán 1995-ben magyar–angol szakon, 1996-ban szocio-etno-lingvisztikából szerzett diplomát. 1996 és 1999 között a szegedi JATE irodalomelmélet szakos PhD-hallgatója, szakterülete a populáris irodalom elmélete. 1992 és 1994 között a kolozsvári Echinox diáklap magyar oldalainak szerkesztője. 1994-től az Előretolt Helyőrség irodalmi folyóirat alapítója és felelős szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatszerkesztője. 2002-től az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) ügyvezetője, 2004 és 2005 között elnöke, azóta szabadúszó. Kötetei: Münchhausen báró csodálatos versei (Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Könyvek, Kolozsvár, 1995); Az ír úr (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 1999); Kemál és Amál (Ulpius-Ház, Budapest, 2004); Székely szótár (Havas Kiadó, Kézdivásárhely, 2004). Díjak: Sziveri János-díj (1996), Kolozsvári Írók Szövetségének Díja (1997). Verseit román, angol, albán nyelvre fordították.
