„Első ránézésre száraz volt a rózsabokor töve, szirom-múmiák nőttek a virágkelyheken.
Második ránézésre a Hold fémes fényt küldött magából, s a rózsabokor sok virága életre kapott.
Harmadik ránézésre kinyílt a rózsák lelke.
Negyedik, ötödik és hatodik ránézésre láthatóvá vált a rózsák pulzusa is, a rózsák légzése, a rózsák álmai.
Hetedszerre behunytam a szemem. Így meghallottam azt a dallamot, amely addig a rózsakelyheken ült és hallgatott.
A rózsabokron ültek a kelyhek, a kelyheken a fehér szirmok, a fehér szirmokon ült a Hold egyik sugara. A Holdsugáron szunnyadt a dallam.
Az öregasszony, akitől ezt a szegényes kis szobát bérelem, horkolt, tehát aludt. A szobám homályos volt, mert takarékoskodom az árammal. Az ablakomat viszont sohasem függönyözöm el. Holdfénynél szoktam elkészíteni az óravázlatokat másnapra. Éjfél körül ezüst színben ragyognak a félévi dolgozatok, holdfényük van a könyveknek. Csodálatosak az éjszakák ebben a megvilágításban.
Az ablakom előtt rózsabokor növeszti fehér virágait. Ha ránézek, gyakran gondolok arra, hogy olyan vagyok, mint egy virágtalan, öregedő rózsafa. Nem panaszkodom, csak elismerem: elszorul a szívem, valahányszor eszembe jut a közeledő vég, és az, hogy senkit sem hagyok magam után.
Mások gyermekeit tanítom irodalomra.
Erről a rózsabokorról minden hajnalban rózsát lop egy fiú a szerelmesének. Nem szólok róla az öregasszonynak, pedig megkért rá: lessem ki, hogy miért tűnik el naponta egy virág a bokorról. Hallgatok a fiúról, és nem a fiúért teszem, hanem a rózsabokorért. A rózsabokor léte így igazolva van. Gyermekei a szerelemnek tündökölnek. Egy ismeretlen lány minden reggel vázába tesz egy szál fehér rózsát, és gyönyörködik a szerelemben.
Én meddő rózsabokor vagyok, meg nem született gyermekeimnek elhagyatott anyja. Ilyenkor, dolgozatjavítás közben úgy tűnik, senki és semmi nincs számomra, csak ez az ezüstös fény, a Hold sugara, ami minden éjjel boldoggá tesz puszta jelenlétével.
Azon az éjjelen, amikor először hallottam meg azt a furcsa, mindennél szebb dallamot, elindított bennem valamit, ég tudja, miféle kémiai reakciók léptek működésbe bennem, de azt hiszem: a szerelem érzése hullámzott végig az ereimen, az agyamon.
Azon az éjjelen egy Maupassant– kötet feküdt az íróasztalomon. Néhány percre el kellett mennem, hogy kávét főzzek a régi gázrezsón. Felálltam az íróasztal mellől. Sok kijavítatlan dolgozat várt még rám.
Mialatt a kávét főztem, az ablak mellett, az íróasztalon csoda történt. Olyasféle esemény, amit abban a pillanatban képtelen voltam más szóval illetni. Megmagyarázhatatlan esemény volt, tehát csoda. Én azonban háttal álltam a csodának, így nem láthattam, hogyan történt.
A friss kávé illata szétáradt a szobácskában. Visszamentem az ablak mellé, kezemben fehér porceláncsészével. A kávémban tisztán tükröződött a telihold. Tekintetem az íróasztalra tévedt, és első pillantásra elfogott a tanácstalan rettegés. Második pillantásra kérdések tolakodtak bennem.
Harmadik pillantásra hihetetlenül tisztának éreztem az agyamat; úgy működtek agyamban az idegek, ahogy csak ritka képességekkel megáldott vagy megátkozott emberek agyában, szerencsés pillanatokban szoktak.
Negyedik pillantásra felnagyítódtak előttem az apró fekete betűk. Ötödik pillantásra a betűk egy ismeretlen, mégis ismerős férfi alakját vették fel.
Hatodik pillantásra elolvastam a verset, ahová a Maupassant-kötet megmagyarázhatatlan módon kinyílt.
Hetedszerre behunytam a szemem, és megértettem: egy holdsugár; Holdsugár üzent nekem. A Maupassant-vers annak az égi melódiának része, amit először a rózsabokor virágaiból hallottam. Idemásolom a verset.
»Maupassant: A holdsugár dala
Tudod, mi a nevem. – A Holdsugár.
Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel,
Anyám ragyog, az éj hűs árnyú már,
Fákon, vizen futok lágy szökkenéssel;
Tanyám a hűs fű, a meleg fövény;
Kúszom sötét falon, nyírfák tövén.
Mint kincsre szomjú martalóc a házon,
Nincs melegem sosem és sose fázom.
Pici vagyok, mindenhol ott van
Fényem ragyogva, csendesen
Ülök a néma ablakokban,
A titkokat mind ellesem.
Most itt vagyok, perc múlva ottan;
A vad, a puszta réteken,
A tétovázó szerelem
Követi fényemet nyugodtan.
Aztán, mikor tüzem kilobban,
Lágy bú sajog a szívekben.
Poszáta és csalogány
A szilfa s fenyves ágbogán
Dallal köszönti jöttöm.
Aztán kezem a lyukba nyúl,
Hol reszketőn lapul a nyúl;
Mind felkel erre rögtön;
Merész ívekben ugrál
És oly picinyke, pöttöm,
Nyúlt árnyak lesznek az útnál.
A szirten, a haraszton
A dámvadat riasztom
S a hegy tüzes ünőit,
Mind felvigyáz, tűnődik,
Rejt-e veszélyt az alkony,
Nincs-e vadász, ravasz nyom;
S lesi, hogy a hatalmas
Tüzes szerelmű szarvas –
Nem hívja-e panaszlón.
Ha kél anyám,
S a hab dagad,
És hallgatag
Bús-halavány
Tüzet vetek
A partfalon.
A nedveket
Elaltatom;
S ha sugaram
Mélységeken inog,
Az úttalan
Fél s azt hiszi, gyilok.
De fényiben
Sok elpihen,
S kit marnak a kínok,
Tüzén enyhülni fog.
Tudod, mi a nevem? A Holdsugár.
Ugye tudod, miért sugárzom itten?
Ha lenn az éjjel hűvösárnyú már,
Örökre elveszhetsz a sanda vízben,
Éjjel veszélyes az erdő s fövény,
Megbotlasz a sötét nyírfák tövén,
Én az ösvényt ragyogva mutatom,
Ezért bolyongok künn az utakon.«
Megrendítő volt ez a bemutatkozás. Semmit sem értettem ebből az emberfeletti képességeket igénylő jelenségből, de éreztem, hogy szertefoszlott körülöttem az aggodalom, eltűnt a magány. A sűrű, szürke ködöt darabokra szelte, aztán megsemmisítette a Hold sugara.
Attól az éjszakától kezdve gyakran megtörtént, hogy a szobámban nappal is Holdsugár világított. Amikor ezt elmondtam az öregasszonynak, megrágalmazott a hátam mögött, azt pletykálta: megbolondultam. Azóta inkább hallgatok ezekről a tapasztalatokról. Nem szeretném, ha az emberek meggyűlölnének vélt különcködésem miatt. Nagyon is megértem őket; háttal állnak a csodáknak.”
– Holdanyám. Egy földi lány magához rántott földszínű hajával, földszínű szemével, földszínű bőrével, földszínű ajkaival, földszínű ruháival, földszínű kávéjával, magához ragadott földszagú könyveivel, magához könyörgött földből vett magányával, magához esdekelt barna, szelíd, ki nem mondott szavakkal, maga mellé rendelt földi sóvárgással, magához láncolt földillatú dallal, magának akart földi akarattal. Holdanyám, édesanyám, engedj földlakóvá válnom. Adj földszínű testet, adj földillatot, adj föld– életet.
– Fiam, Holdsugaram. Tudod-e, mit veszítesz?
Eldobod a végtelen eget egy sáros, barna vidékért? Elfelejted a csillaghölgyeket, a napleányokat, a teltkarcsú felhőszüzeket? Az ember földből van, megszületik és meghal. Égi másodpercek alatt. Ha itt maradsz, fiam, meglátod: egy pillanat telik el csupán, és a földi lány öregasszony lesz. Még egy pillanat, s a földi lány egygyé válik a földdel.
– Holdanyám, édesanyám. Többre becsülök néhány földi évet, két égi pillanatot az örökkévalóságnál.
– Holdsugár, vigyázz, mit mondasz, vigyázz, mit gondolsz.
– Holdanyám, édesanyám.
Első pillantásra barna szeme egyesült az én fényemmel – és elfeledtem a Nap leányait.
Második pillantásra megégetett a szelídsége – és kitörlődött emlékezetemből a felhőszüzek mosolya.
Harmadik pillantásra emberivé lettek a gondolataim – és azóta másképpen gondolok a csillagokra.
Negyedik pillantásra felszántottam a kertem, meggyomláltam az ágyásokat és fényt vetettem a földi lány kertjébe – és már nem érdekelnek az ég szántóföldjei.
Ötödik pillantásra beköltöztem a rózsabokor virágaiba, énekeltem neki. És, beismerem előtted, anyám, amikor a földi lány földi dallammal válaszolt énekemre, számomra megsemmisült az univerzum zenéje.
Hatodik pillantásra kinyitottam a könyvet, ami az íróasztalán hevert, és emberszavakkal mutatkoztam be neki – ekkor éreztem meg az idő felsőbbségét az örökkévalósággal szemben.
Hetedszerre magamba zárkóztam, végiggondoltam a hat pillantásnyi tettet, és döntöttem. Elcserélem égi világomat az övével – ekkor mondtam le halhatatlanságomról.
– Holdsugár, tudod-e, mi történik, ha ráunsz a földi lányra? Ha elhagyod őt?
Tudod-e, mi történik, ha ő un meg téged? Az ember szeszélyes, pillanatról pillanatra változik. Ha elhagy téged az a lány egy tagbaszakadt földi fiú kedvéért, te többé nem térhetsz vissza az égiek közé, hogy ott folytasd nagyszerű Hold– életedet, ahol abbahagytad. Hanem kővé dermedsz bánatodban, Holdsugár.
Ha pedig te unsz rá a lányra – vagy nem unsz rá, de ráébredsz arra, hogy undorodsz az ő rettenetes földi szokásaitól, attól, hogy naponta háromszor eszik, attól, hogy innia és lélegeznie kell az életben maradáshoz, attól, hogy emészt és beszél és bűzlik és illatozik. Attól, hogy öregszik. Attól, hogy ennyi az ő szánalmas élete –, akkor a lány folyóvá válik, egyre sűrűbben hulló könnyei folyójává. Egész teste könnyé változik.
– Holdanyám, add áldásodat a frigyre, amely a látóhatárban köttetik. Ég a földdel megérintik egymást a látóhatárban... úgy szeretném én is megérinteni a földi lányt.
„A fény megszilárdult a szobámban. Egy férfi állt előttem, olyan volt, mint én: ember. Ennek a férfinak a körvonalait láttam már, a Maupassant-könyv lapjain. Zavartan kérdeztem: ki vagy te? Nem is értem, miért tettem fel ilyen ostoba kérdést. Holdsugár a könyvespolchoz lépett, elővette a Maupassant-kötetet és rámutatott A holdsugár dalára. Örömömben nekiugrottam, öleltem, csókolgattam az én Holdsugaramat, míg egyszer csak észrevettem, hogy bántja őt valami. Amikor megkérdeztem, mi okoz szomorúságot neki, színlelni kezdett. Vidámnak mutatkozott, de egy nő lelke átlát az égi lakók színlelésén is, és megérzi a mosoly mögötti bánatot. Ahhoz azonban percek kellett elteljenek, hogy megértsem a bánat okát, míg végül, azt hiszem, rájöttem, mi bántja: Holdsugár nem beszél emberi nyelveket. Ismeri az emberek érzéseit, hiszen ott világított annak idején Maupassant íróasztalánál is, és nem onnan ismerte a vers jelentését, hogy tudott olvasni. Nem, Holdsugár nem tudott sem írni, sem olvasni. Mégis világos volt számára a versek jelentése, sokkal világosabb, mint akár éppen Maupassant számára, mivel Holdsugár belelátott az emberek lelkébe. Érzések olvasója volt Holdsugár, nem szavak ismerője.
Elém tett egy kötetet, kinyitva. Elszo-rult a szívem, amikor megértettem, hogy földi fogalmakban mérve néma társam van; ugyanakkor ujjongva láttam, hogy az egész világirodalmat betéve tudja, hét, intenzív olvasással töltött életidő sem volna elég ahhoz, hogy valaki közülünk legalább feleannyira megismerje a könyvek világát. Holdsugár pedig, mondanom sem kell, mindent éppen olyan jól ismert, mint a könyveket.
Nem tudtam, mire véljem ezt a második verset. Most sem értem, miért éppen ezt mutatta meg nekem. Talán egyszer majd sikerül felismernem a verssorokban Holdsugár mondanivalóját.
»Lope de Vega: Felkap a habtaraj
Ha-aj! Felkap a habtaraj.
Ha-aj! Elvisz a tengerár.
Ha-aj! Sose bánom, vigyen,
Rábízom árva szívem,
Messzi az égbolt igen,
Nem jutok én oda már.
Ha-aj! Felkap a habtaraj.
Ha-aj! Elvisz a tengerár.«
Első ránézésre a vers értelmetlen volt.
Második ránézésre eszembe jutottak társadalmunk szép hagyományai, és megkértem Holdsugarat, hogy vegyen feleségül, tartsunk egy hétig tartó lakodalmat, állami és egyházi szertartással, sok vendéggel, itallal, étellel. Holdsugár megborzongott, arcára kiült az undor, de csak egy egészen rövid időre. Azután uralkodni próbált az érzésein, és egy fejbólintással beleegyezését adta, bár nem értette, miért van szükség minderre.
Negyedik ránézésre már figyelmesebben olvastam a verset, és kezdtem megérteni Holdsugarat.
Ötödik ránézésre kicsordultak a könynyeim, eláztatták az arcomat. Láttam, amint Holdsugár boldogtalan léptekkel kisétál a szobából és felnéz a Holdra. Hallottam az öregasszony rikácsolását, hogy: »ki ez a férfi az én házamban? Megmondtam magának, hogy ide senkit se hozzon!«, és hallottam azt az éneket, ami legelőször a virágok kelyhéből szólt, ezüst hangon. A vőlegényem énekelt a Hold alatt, és fájdalmas volt az éneke. Ember vagyok, így viszonylag érzéketlen. De akkor, ott valamit megértettem Holdsugár égi énekéből, és nagyon megsajnáltam az égi lakót, aki miattam mondott le a halhatatlanságról. Megéreztem a hangjában a honvágyat, és sejtettem, hogy az édesanyjával beszél. Szívettépő volt az ének, én pedig nem tudtam abbahagyni a könnyezést. Hogy ne halljam Holdsugár énekét, én is énekelni kezdtem, nagyon emberi, testi adottságoktól függő dallamokat. Közben pedig megállás nélkül folytak arcomról a forró könnycseppek, csermellyé, patakká duzzadtak, ablakomon keresztül kiemeltek engem a szobából, Holdsugár egy pillanatra eltűnt, de aztán észrevettem őt darabokra esve, fénnyé változva a hullámok taraján, és tudtam, hogy megfulladok saját könynyeimben, meghalok, ember módra...”
(A bársonykötésű naplófüzet utolsó betűit víz mosta össze. A patakban találtunk rá, egy kövön, amely kiemelkedett a hullámok közül. Ritka kő lehetett, mintha nappal is holdfény ezüstözte volna be. Egy kicsit talán irigyeltük azt az ismeretlen nőt, aki még haldoklás közben is jegyezte a gondolatait. És aki valaha együtt énekelt a Hold sugarával.)
