Mottó:
Vissza-vissza, visszatérni nem lehet (?)
(népdal)
Kosztolányi pár soros karcolata a két háború közti időszak felezője tájáról: A könyvesbolt kirakata előtt áll egy szegény vénasszony és mondogatja: Jaj, Goethe, jaj, Schiller, jaj, Goethe, jaj, Schiller. Az akkori olvasó nem is várt több leírást és magyarázatot, anélkül is megjelent neki a színehagyott, horpadt kalap, a keshedt, kiritkult rókaprém, ráncos kéz, reszkető fej, és tudja, hogy valaha, a háború előtt, a menekülés előtt, a vagonlakások előtt, a hivatalokban kuncsorgás előtt, a bejárónősködés előtt, a csak a gyerekeket elrendezzük valahogy előtt, a szép fiatal úriaszszonynál az ebédlőben, a nagy tölgyfa szekrényben, a vastag üvegajtók mögött klasszikusok díszkiadásai sorakoztak, és a korabeli közírók fáklyacsóvákkal szaladgálva leplezgették le a Nagy Üres Látszatokat: „a könyv ezeknél csak berendezési tárgy, bútorkellék, kultúréletpótlék, és főleg: státusszimbólum”.
Pedig nem is státusszimbólum volt, hanem felzárkózás és lépéstartás, vállalás és kiállás: ha nem is olvassuk Goethét, de vállaljuk mindazt, ami hozzátartozik.
Éppúgy jelzés volt az, mint ma, ha aláereszkedik egy fiatalember Lisznyópata-káról vagy Varságról, Tusnádról vagy Tasnádról, és rövidesen már mondogatja és írigálja, hogy Gadamér, hogy Derrida, hogy mind a többi, bár üvegajtós könyvszekrénye nincs és nem is lesz soha. Ugyanígy volt ezzel az én nemzedékem is, amikor a háború után feljöttünk a Bolyai Egyetemre, nemcsak a tanteremben, de a diákszálláson is, a földre rakott szalmazsákokon is, a bölcsészkar folyosóin is, a Zokogó Majomban és a Bagolyvárban is, mindegyre mondogattuk, sziszegtük, mormoltuk, hogy Thomas Mann és Marcel Proust, Huxley, és persze Freud: „tudat alatt egy kis házban, ül az ösztön talpig gyászban” (in: B. A.) – ám a leghosszabb kizengésű áhítatot felkeltő név Oswald Spengleré volt, leloptuk professzoraink és tanársegédeink szájáról, és rossz német tudásunkkal is neki mertünk vágni az Untergang des Abendlandesnak, A Nyugat alkonyának… Ám mire a végére értünk, és a táblázatokat kezdtük másolni belőle, megjött a Reform is, a tanügyi, megalakult a marxista katedra, az Ideológiai Tanszék, és jött az üzenet: „Jó lesz vigyázni azzal a Spenglerrel, mert a reakciós idealizmus egyik fő-fő…” stb. Aztán emlegetni többet nem emlegettük, időnként jutott csak eszünkbe. Nekem például akkor, amikor terjengett egy nyúlós sláger: Megálla zidőőő − s eszembe jutott Spengler elemzése, hogy milyen hatalmas különbség volt a görög ókor és a nyugati késő középkor időhöz való viszonyulásában. Hogy a görögöket nem nagyon foglalkoztatta az idő, fennmaradt például egy oszlop, két görög város szerződésének emlékére emelték, s ráírták, hogy érvényes száz esztendőre, de nem írták rá, hogy melyik évben kötötték, ugyanakkor az európai városok fölött, a középkoron át, állandóan konganak a toronyórák, nappal és éjjel, és jelzik az idő félelmes múlását.
És most, hatvan év múlva, váratlanul a kezembe kerül egy tekintélyes, de vonzó küllemű könyv* a görög drámáról, és a névmutatójában (mert ilyen korban az ember a tudományos munkáknak csak az „apparátusát” olvasgatja) azonnal megakad a szemem Spengler nevén. Idézetek tőle éppen arról, ami valaha a leginkább megragadott belőle: hogy az egyes kultúrák az idő átélésének módja szerint különböznek egymástól.
„Ha a nyugati drámát jellemdrámának nevezzük, akkor az antik drámát a helyzetdráma névvel kellene illetnünk. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy mit is érez élete alapformájának az az ember, aki e két kultúrában él, s hogy ennélfogva mit is tesz kérdésessé a tragédia és a sors. Ha azt mondjuk, hogy az élet iránya visszafordíthatatlan, s ha elmélyedünk a »túl késő« szó félelmet ébresztő értelmében, mely azt jelzi, hogy a jelen egy tovaszálló darabja áldozatul esik az örök múltnak, nos, akkor a legvégső alapját érezzük meg minden tragikus fordulatnak. Voltaképpen az idő a tragikus, s az egyes kultúrák az idő átérzett értelme alapján különböznek egymástól. A nagy formátumú tragédia éppen azért csak abban a kettőben fejlődött ki, amelyik a legszenvedélyesebben igenelte, illetve tagadta az időt. Így áll előttünk a pillanatot megragadó antik, s az egész életpálya fejlődését átfogó nyugati tragédia: ilyennek érezte önmagát egy történelmietlen s egy szélsőségesen történelmi lélek.”
„Az antik, a historikus, euklidészi lélek nem fejlődik, a nyugati viszont ebben merül ki, vagyis nem más, mint egy lezárás felé irányuló függvény. Az egyik van, a másik leend. Ennélfogva valamennyi antik tragédia előfeltételezi a személyiség állandóságát, az összes nyugati tragédia pedig annak változékonyságát. A mi értelmezésünkben csak az számít jellemnek, vagyis a lét meghatározott formájának, ami szakadatlan mozgásban van, és a kapcsolatok végtelen gazdaságából tevődik össze.”
„A fausti tragédia biografikus, az apollóni pedig anekdotikus, azaz az előbbi egy egész élet iránnyal rendelkező létét fogja át, az utóbbi pedig csak az önmagában fennálló pillanatot. Hiszen miféle viszony fűzi Oidipusz vagy Oresztész benső múltjának egészét ahhoz a megsemmisítő eseményhez, ami hirtelen kerül az útjukba? Az antik stílusú anekdotával ellentétben ismerjük a karakterisztikus, személyes, antimitikus anekdota típusát is − ez a novella, melynek Cervantes, Kleist, Hoffmann és Storm a mesterei –, s ez annál jelentősebb, minél inkább érezzük, hogy motívuma csak egyszer, csakis most és csakis ezzel az emberrel történhetett meg. A mitikus anekdota, a fabula rangját viszont a tisztán ellentétes tulajdonságok határozzák meg. Itt tehát olyan sorssal van dolgunk, amely villámcsapásként hat, s mindegy, hogy kit ér, amott pedig egy másikkal, amely láthatatlan fonálként húzódik át egy életen s ezt az összes többitől megkülönbözteti.” (Közbeszúrom, az anekdotának e típusai Alex Tolsztojt és kritikusait is nagyon foglalkoztatták, hiszen a forradalom, a polgárháború számtalanszor zúdít olyan eseményeket az emberre, amelyek nem benső fejlődésükből fakadnak!)
Spengler „a tragikus életérzés” filozófusa. Ezért volt olyan rokonszenves nekünk, nem a kultúraelemzései mélységéért. Mert hát a kor fogalmai szerint, három-négy évvel a második világháború után, a szocializmus távlatainak rémületes feltárulkozása előtt, lelkünk mélyén mind „reakciósak” voltunk, de persze kétszínűsködtünk: főleg, mert zavarban voltunk. Hittünk is Spengleréknek s „a hozzá hasonlóknak”, de féltünk vállalni pózaikat.
Mert Németh Lászlóék is olvastak Spenglerről: „Az ember életérzése elárulhatja magát abban, ahogy egy virágra néz, s abban, ahogy köpenyét hősi mozdulattal a mellén összecsapja. Épp a tragikus életérzésnél nem nagyon szeretem a köpenyösszecsapását. Van a tragikus életérzés és van a tragikus életérzés gőze.”
Horváth Andor világnézetileg roppant tapintatos. Nyilván nem teheti meg, hogy a tragikum tárgyalásánál, legalább valahol a végén, le ne írja Spengler nevét. Ám, mivel az elhatárolódás is indokolt, ezt fura módon ejti meg: „Spengler, a nagy összeolvasó. Mindennek nevet adni, mindent összeboronálni”. Jellegzetes akadémikusi kifogás ez: a „diszciplína”, vagyis a tudományos fegyelem számonkérése: „az ember ne akarjon mindent tudni”, csak azt, ami a feladata.
Ám ha a mindent összeboronálók a tudományt nem is mindig viszik előre, a közgondolkodást igen.
Horváth Andor könyvét összecsukva az ember felsóhajt, mint a költő a rákosi szántón: Hej, amikor még Kolozsváron is járhattunk magyar színházba, akadt olykor egy-egy Antigoné meg Elektra magyarul! S megannyi felolvasóest, görög drámákból… Akkor még lett volna mihez hozzáolvasni ezt a kötetet.
*Horváth Andor: A szent liget. Tanulmá-nyok a görög tragédiáról, Polisz, Kolozsvár, 2005. Fedőlap Unipán Helga.
**Oswald Spengler (1880–1936): A Nyugat alkonya 1918–22-ben jelent meg. A Jahre der Entscheindung, amiről Németh László kritikát írt, 1933-ban.
