Dobogó szívvel riadok fel. A nő nincs mellettem. Hajnalodik, az ólmos fényben árnyékok kóvályognak a szobában, a háttal forduló férfi elutasítóbb, mint valaha. Feltápászkodom, kivánszorgok a konyhába. Anna a teát készíti oda éppen, rajta a trikója is, de csak a hasáig ér, figyelmeztetően villan meg borotvált ágyéka. „Pálinkás jó reggelt – néz rám kíváncsian. – Felbontottad a leveled?” „Fel – motyogom kedvetlenül, s visszahátrálva a szobába sokáig, káromkodva keresgélek az üvegek között, végül csodák csodájára találok egy üveg bontatlan Tuborg sört, egy csorba késsel nyitom ki, töltök a lánynak is, egy csészébe, s én csak úgy, parasztosan, az üvegből iszom. „Nem vagy túl beszédes. Nyugtalanul is aludtál – simul hozzá Anna. – Mi van veled? Rossz passzban vagy?” A kávéfőző (talált kávét is, s már oda is tette! – csodálkozom) sisteregni kezd, letérdelek, megadóan szorítva köldökéhez a szemem, de nem válaszolok. Anna kedvesen tol el, kitölti a kávét két, gondosan kimosott csészébe, sokáig keresi a cukrot, aztán legyint, s kihívóan áll meg velem szemben. – „Egy hódolód írt?” Vigyorogva bólintok, és kibontva mellét a trikóból, alázatosan csókolom meg. Észreveszem, hogy bal melle alatt nincs olyan lencse nagyságú anyajegy, mint a rá olyan fantasztikusan hasonlító bukaresti színésznő szeretőm melle alatt. Végre valamiben nem hasonlítanak, vigyorodok el, s leroskadva egy hokedlire, kortyolni kezdem a méregerős, forró kávét. – „Cukor, az nincs. Különben is hizlal...” „Mi van veled? Hullámvölgyben vagy?”, „Látod – mutatok ki a szobába, teátrálisan. – Látod, hogy mi van itt, nem? Egy éjjeli menedékhely! Az ízlés nevében válaszolj: hová süllyedtem?! A béka segge alá... Maholnap fülemen érzékelem a talajmenti fagyot...” „És a levél?” – kérdezi türelmetlenül a nő, s bennem akkor kezd éledezni a tétova gyanú, találkozásunk talán mégsem lehet teljesen véletlen, talán mégis titkos megbízóim állították rám Annát?! Lehet, hogy nem is így hívják… „A szokásos. Hogy szeret, hogy rajong értem, hogy találkozni akar velem, hogy érezni akar, meg minden...” „Ismered?” „Meg lehet egy nőt ismerni?” „Hol a levél? – néz szét kíváncsian Anna. – Szívesen elolvasnám, elképzelni sem tudom, milyenek lehetnek a hódolók levelei...” „Aki kíváncsi, hamar megöregszik – szögezem le komorabban a kelleténél, és felállok. – Egyébként elégettem. Nem őrzöm meg a szerelmesleveleket. Láthatod – mutatok tétován körbe –, hogy nem őrzök meg úgyszólván semmit, igényeim egyébként is folyamatosan csökkennek, idén múltam negyvenesztendős... S negyven felé a költő megpihen...” Anna nevetni kezd. – „Ez valami szerep?” „Nem” – legyintek és visszahátrálva a szobában hanyatt vetődök a matracon. A felkelő nap fényében fenyegetően csillannak meg az üres és félig telt, teli üvegek. Anna is visszajön, ledől mellém. – „Most miért vagy morcos? Vagy mindég ilyen vagy reggel?! És tényleg elégetted a levelet?” „Miért érdekel ennyire – meredek rá. – Féltékeny vagy?” Anna kétértelműen nevet, de arcán felhő suhan át. „Milyen szakos vagy?” „Biológia – sóhajt a vendég és bátorítóan teszi hozzá –, de tanulok németül és olaszul. Angolul már tudok, arra gondoltam, megkapjuk a kettős állampolgárságot, kimegyek Pestre vagy valahova magyarba, idegenvezetőnek. Vagy tolmácsnak? Vagy mit tudom én?...” „És megkapjuk?” „Remélem. És te? Miben láthatunk legközelebb?” „Abban a kopott bőrdzsekimben – vigyorgok komoran. – Leléptem, otthagytam a színházat. Ennyi volt. Vége. Köszönöm. A függöny legördült. Nem a darab bukott meg, hanem az élet. Tuturora salut.” „Hogyhogy? – néz rám döbbenten Anna. – S most mihez fogsz kezdeni?” „Inni fogok!” – legyintek, s felállva keresgélek az üvegek között, találok is egy fél üveg szánkós vodkát és egy bontatlan Hargita sört. A fogammal nyitom ki, mohón iszom, elnyomtatom egy korty vodkával, majd tétován kínálom feléje is az üvegeket. „De hát miért? – iszik Anna mindkét üvegből, és hozzám simul. – Egy ilyen istenáldotta tehetség.” „Úgyis kirúgtak volna!” „Téged?! Nem értem!...De hát miért?” „Hát nem látod? – mutatok körbe fintorogva. – A rum tette ezt s az átkozott likőr.” Felugrom, idegesen kezdek sétálni a szobában, s átéléssel, de kissé ironizálva is a szöveget, kezdem el:
„De szerintem – ámbár én honos vagyok
S belé születtem – oly szokás, melyet
Megtörni tisztesb, mint megtartani.
E kába lagzi, mint kelet – s nyugatra,
Más nemzeteknél csúnya hírbe hoz:
Iszákos a nevünk s utána disznó.”
„Ahogyan Shakespeare Hamletjében is áll!” – Elhallgatok, a kép alatt szobrozva, mereven nézem Annát. – „És megundorodtam az állandó szerepjátszástól is. Húszegynéhány színpadon töltött év, a főiskolát is beszámítva, eléggé meg is viselt. Az örökös alakoskodások. Az átlényegülés képtelensége. A kaméleon-lét. Az örökös kulisszák, a mimika és a maszkok. A végén már félőrülten léptem színpadra, tudtam, ha nem váltok, végképp elveszítem magam. Már nem tudtam, ki is vagyok én valójában? Talán ezért kezdettem el ilyen hülyén és vadul italozni is!... Azt hittem, a mámor majd fölszabadít, de csak pörögtem magam körül, s körülöttem szinte észrevétlenül változott meg minden, kiépült a tülekvés és a mohóság szép új világa!... Emlékszem, néhány esztendeje, Kolozsvárott, fiatalok előtt léphettem fel, a Másvilág klubban, József Attila-versekből összeállított műsorommal. Már az elején éreztem, baj van, amikor elkezdtem, hogy ,,Elefánt voltam, jámbor és szegény...”, röhögni kezdtek, és dobogtatni, mintha nem ismerték volna ezt a verset, a Medáliákból. Lehet egyébként, hogy ott, akkor hallották először?!? Amikor egy másik versre átváltva azt jelentettem ki kissé patetikusan, hogy ,,az ember végül homokos”, meg sem várták a második sort: ,,kietlen vizes síkra ér”, rögtön közbekiabáltak, fütyülni–tapsolni–dobogtatni kezdtek... Megfordultam és kimentem a teremből. A vers szelleméhez híven, egyébként. Én is megpróbáltam csalás nélkül szétnézni könnyedén, és ebben a környezetben nem folytattam a verseket. Óriási botrány lett. A szervezők könyörögtek, majd sunyin fenyegetőzni kezdettek, mire én a pofájukba vágtam, hogy néktek nem kell se színész, se költő, alakoskodjatok, verseljetek ti magatok... A hülyeség adottság itt, amint látom, az új nemzedék műveletlensége és süketsége pedig tény!... Kimentem az öltözőből és bevágtam az ajtót magam után... Akkor éreztem meg először, hogy vége, én ezt nem csinálom tovább, és ezt nem tudom folytatni!... Akkor már szájperemig fuldokoltam az undorban, rángatózott az arcom is, állandóan az volt az érzésem, hogy áll valaki a hátam mögött és szemberöhög a tükörből, amikor beretválkozok. A másik, aki én vagyok. Vagy voltam?!? Igen, becsavarodtam kissé, társulatról társulatra vándoroltam, balhék jöttek, botrányok, örökösen vitáztam a rendezőkkel, állandóan hisztiztem, ricsajoztam, valahogy rossz hírem kelt a szakmában, előadások maradtak el miattam, egyre többször léptem részegen a színpadra, és én, aki híres voltam a színházaknál példátlan memóriámról, el-elfelejtettem a szövegeket, blöfföltem, de bizonyos rendezők még így is állandóan kiállottak mellettem, nem akartak elengedni, ahogyan mondották: ,,a semmibe”, ,,nekünk, Attilám, nem pedáns hivatalnokokra, középszerű kispolgárokra van szükségünk!” – próbáltak a lelkemre beszélni, mire én büszkén azzal vágtam vissza, hogy elsők, mint köztudomású: az idióták, és elrohantam... Forgatott a mókuskerék. Én voltam persze az, aki forgatta, és én voltam az is, aki pörgött... ,,Nézd – mondottam egy feljövőben levő, tényleg tehetséges rendezőnek –, nézd, Lacikám, én már képtelen vagyok III. Richárd vagy Tartuffe bőrébe bújni. Elegem van, undorodom az egésztől, semmi értelme nincsen, stúdiótermekben, ötven-hatvan ember előtt, a white fülű rajongók előtt, tettem hozzá szarkasztikusan, meghalni a színpadon, hiszen te is tudod” – emeltem fel a vodkáspoharam: kocsmában voltunk, az Eddig, és ne tovább! elnevezésű késdobálóba, mert ide is elkísért, velem ivott, őt nem tudtam olyan könnyedén lerázni, mint a többieket – a színész, ha tényleg vérbeli komédiás (de a könnyedségnek, kihangsúlyozom, ára van!) minden szerepével elveszít valamit a saját személyiségéből, s én már azt sem tudom, lassan negyvenévesen, hogy ki is vagyok valójában, hogy van-e egyáltalán személyiségem?! Légüres térbe kerültem, ha jobban tetszik, sivatagba. Az undor sivatagába. „Nem iszol, édes Atám, de tényleg komolyan, egy kicsit túl sokat?” – kérdezte ő komoran, mire elröhögtem magam, és felállva, a kocsmában lévő üres asztalok között járkálva, alig lézengtek benn egy páran, azok se engem figyeltek, kezdettem el a Hamlet-monológot:
Mert ki viselné a kór gúnycsapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mint a rúgást, mellyel méltatlanok
bántalmazzák a tűrő érdemet:
a nyugalomba küldhetné magát
egy puszta tőrrel?...
Megölelt, kiitta vodkáját, mélyen a szemembe nézett és azt mondotta: „rá mindig is számíthatok, mert nem igaz, hogy nincsen visszatérés!...” Megfordult és elment. Másnap közöltem a dirivel, hogy vége. ,,Zsarolsz?! – kérdezte. – Több zsozsó kell? Lesz!” ,,Nem erről van szó, az út végére értem, vége, le kell lépnem...” Ő is azt kezdette el, amit a szépreményű ifjú titán: ,,ha mégis meggondolnám magam, vagy ha egyszer újra kedvem támadna a világot jelentő deszkákra lépni...” Felröhögtem. ,,Miféle világot jelentenek ezek a deszkák, barátja az erénynek? Miféle világot?”, s Pilinszkyt kezdettem el mondani, hogy:
,,E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe...”
Ő is felállott, megölelt, éreztem a Denim arcszesz összetéveszthetetlen illatát. ,,Akkor legyen versműsor, egy önálló est, vevő vagyok rá, ehhez sincsen momentán semmi kedved?!” Szinte elsírtam magam a tehetetlenségtől, de hát ezek ennyire sem értenek semmit az egészből, azt hiszik, nincsen, csak játék, póz? Az arcába akartam vágni, hogy elegem van, undorodom, vége, ehelyett felmerült előttem mesterem, gróf Rettegi bohócarca, s könnyet törülve ki a szememből, elcsukló hangon vallottam meg: ,,erről az egyről azért még lehetne szó, de még nem vagyok készen vele, még készülődnöm kell, időre van szükségem, nyugalomra, magányra. Tulajdonképpen Rilkének volt igaza, egy toronyszobában kellene élni...” ,,És pénzre?” – tette fel a kérdést előzékenyen, bár kissé kétértelműen, hiszen pontosan ide szerettem volna én is kilyukadni. ,,Természetesen arra is – vallottam be –, én is a piacról élek, mint mindenki más, hiába próbálok úgy lebegni a mai világban, a létvalóságban mint egy szálló porszem, amelyik nem hibbant még el...” ,,Mennyi kell?” – kérdezte, s én megneveztem egy pofátlanul nagy összeget. ,,Felét!” – legyintett, s rezzenéstelen arccal vette elő tárcáját, és eurókban rakta elém a pénzt. ,,Egy feltétellel, persze” – nézett rám, és egy előre elkészített szerződést nyújtott felém, hogy aláírjam. Odafirkantottam a nevem, rezzenéstelen arccal néztem én is rá, s megkérdeztem: ,,Ezen kívül?” ,,Nálunk csinálod meg!” ,,Mit?” – kérdeztem ismét, játszva a becsavarodott idiótát… „A versműsorodat” – mondotta ő azonnal, véve a lapot. ,,Az lehetne a címe, hogy A költő színlelő művész, Pessoa után szabadon.” ,,Pihend ki magad, édes öregem, s igyekezz mértékletesebben inni” – búcsúzott, és előttem újra megképződött Mesterem gumiarca. Csak így tovább! – intett hiúzszemével.”
„És azóta?” – kérdezi a nő, s felülve nyúl a sörösüveg után. „Azóta iszom – fordulok feléje szomorúan. – De egyszer vége lesz ennek is. Csak egyelőre még nem látom az alagút végét.” „És a műsor?” „Azóta készül, mióta élek, s egyszer tényleg...” „Te szegény, szegény” – suttogja Anna és simogatni kezdi a fejem... Már tombol a nap, még látom összefonódó ikerárnyékunkat a háttal forduló férfi mellett a falon, aztán már nem figyelek semmire.
Tizenkettő felé ébredünk, már harangoznak. Együtt állunk a hidegzuhany alá, döbbenten tapasztalom, hogy Anna jelenléte kimondottan jó hatással van rám, nem is iszom annyit, mintha egyedül lennék, hiszen söreim, vodkám, borom is testvériesen megosztom vendégemmel. Miközben egymást szappanozzuk, korogni kezd a gyomrom, szokatlan éhségérzet tör rám, ami nem is csoda, magyarázom a nevető lánynak, hiszen tegnap alig ettem valamit. Ha rám állították, gondolom megadóan, annál jobb. Legalább állandóan szem előtt leszek, ellenőrizhetnek... Megtörülközöm, s magára hagyva a nőt, aki épp a táskájából előszedett sampont csorgatja hosszú, vörös sörényére, visszamegyek a szobába.
Legalább tíz percem van, gondolom, és gumikesztyűt húzva (csak nem hagyni ujjlenyomatot!) borítom ki Anna fekete válltáskáját a matracra. Egy kék színű mobiltelefon, egy fekete szemfesték, rúzs, dezodor, kis manikűrkészlet, öngyújtó, egy bőrtárcában pénz, lej is, euró is, dol-lár is, meg is hökkent kissé, de ez nem érdekel, nem is számolom meg, tovább kutatok. Tollak, egy kabala sámánfej, valami meghatározatlan anyagból, kerek, vörös szemei gúnyosan merednek rám. Notesz telefonszámokkal, papírzsebkendő, óvszerek, krémes tubusok, egy másik notesz, sűrű angol és német feljegyzésekkel, címekkel – ki ez a nő? –, gésagolyócskák, nocsak, döbbenek meg ismét, egy kulcscsomó, s ami a legjobban elképeszt, egy slusszkulcs. Megnézem a lány személyijét is. Fábián Anna – olvasom, vizsgálom az útlevelét is, a pecséteket, hogy ez mennyit utazik, gondolom irigyen, és gondosan visszarakva mindent a táskába, lehúzom, és a saját táskámba, egy zacskóba rejtem a gumikesztyűt. Csak így dolgozhatok ezentúl, vigyorgok, ha kémregény, akkor legyen kémregény, a fontos nem hagyni ujjlenyomatot! Persze minden használat után ki kell mosnom s sürgősen be kell szerezni egy–két tartalék párt is... Felugrom, kivágtázom a konyhába, kimosom az újra előszedett kesztyűket, s törlőruhával fogva meg, óvatosan teszem a drótra száradni. „Mibe keveredtem” – gondolom még, a helyzeten túlmutató iróniával, amikor a fürdőszoba ajtajában megjelenik Anna, törölközőből turbánt formálva a fejére. – „Hajszárítód van?” – kérdezi halkan. „Nincs – nevetek, végigsimítva rövid hajamon. – Haladok a korral. Pedig nem is olyan régen még akkora sörényem volt, mint II. Rákóczi – Temesi Ferencnek. De ha lenne, se működne. Nincs áram, ha nem vetted volna észre…” „Nem baj – legyint Anna. – A napon szárítom majd. Van mára valami programod?” „Nekem?” – a kérdés annyira képtelenül hangzik, hogy önkéntelenül is nevetni kezdek. „Kimehetnénk a tóra.” „Ha lenne kocsim, de nincs. Stoppolni meg nem akarok, mert állandóan felismernek. A nagyság átka. S nem elég, hogy azonosítanak, jönnek a kíváncsi kérdések, már unom...” „Nekem van – mosolyog Anna s kinyitja a kisszoba ajtaját. – Itten mit rejtegetsz?” „A könyveimet – legyintek, s meglepetten érzem, hogy megint fenyegetően kordul meg a gyomrom. – Ami annyi hányódás, költözködés után megmaradt, verseskötetek, drámák, regények... sok dedikált példány is, rengeteg kortárs írót ismerek. – Mivel egyre éhesebbnek érzem magam, nadrágom után nyúlok. – Lemegyek vásárolni. Ennünk is kellene már valamit.” „Majd a tóparton, a kocsmában – fordul felém a szép vendég, és a napsütésben szinte felragyog arányos alakja. – Kávéd még van? Mert ami volt, megfőztem.” „Nincs, de nesz még van.” „Kavarj egyet, kérlek, de csináld jó erősre, végre fel szeretnék ébredni.” Bólintok, kimegyek a konyhába, vizet teszek fel a gázra, de nem találom a gyufát, végül öngyújtóval gyújtva meg a lángot, meg is égetem az ujjam, sziszegve nyalogatom, aztán kiöblítve a reggeli kávéscsészéket, belerakok egy-egy púpozott kanál neszkávét, s amikor forrni kezd a víz, beletöltöm, felváltva kavargatom, majd tálcára téve a poharakat (a tálcát valamelyik lüke haver lopta a kocsmából és ittfelejtette) visszahátrálok a szobába. Anna meztelenül, jógaülésben ül a matracon, hunyt szemmel, haja vérvörös zuhatag a huzatban. Leteszem a tálcát a matrac mellé, s vizsgálni kezdem az üvegeket, döbbenten fedezve fel, hogy mind üresek, ez is jelzi, komolyodok el, hogy valami átmenetileg véget ért... Sóhajtok, s lábujjhegyen surranok ki a balkonra, nem akarom megzavarni meditáló vendégemet. Mélyeket lélegzem a szikrázó napsütésben, majd lepillantok az utcára. A házzal szemben nyitott fehér kocsi áll, nem ül benne senki. Két kamasz közelíti meg az autót, amikor a bátrabb kiemeli az ülésen csillogó napszemüveget, váratlanul szólal meg a riasztó. Kihajolva röhögök, s csak akkor veszem észre, hogy meztelen vagyok, amikor az utca másik oldalán levő tömbház hatodik emeleti erkélyéről két lány szintén észreveszi. Nevetnek, s ujjal mutogatnak rám. Dühösen hátrálok vissza a szobába, elhúzva a függönyt. Anna szétvetett karokkal, lábakkal, hanyatt fekve lazít. Áhítattal nézem. Tényleg hasonlít ahhoz a színésznő szeretőmhöz, az is lehet, hogy ő lenne, s csak játszik itt velem? A riasztó egyre kitartóbban, egyre makacsabbul szól. Anna megrezzen, felül és kérdően néz rám. – „A kávé?” Fejemmel mutatom, hogy ott van mellette, és eltűnök a fürdőszobában, mire visszamegyek, meglepetten észlelem, hogy vendégem már felöltözött. „Te még nem vagy készen?!” – hallom, s gyorsan kapkodni kezdem magamra a ruháimat, senkit nem szeretek várakoztatni... A lépcsőházban a szokásos büdösség, az örökös és undorító macskavizelet-szaggal vegyülő rothadt savanyúkáposzta-szag. Egymás nyomába lépve, a törleszkedő macskákat kerülgetve indulunk lefelé, szerencsére nem találkozunk senkivel, fél szemmel ellenőrzöm a postaládát, üres, s magam elé engedve a nőt, kilépünk az utcára. A kopasz galeri tagjai ott ülnek a járdán, cigarettáznak, és elismerően füttyentve bámulnak a ringatózó Anna után. A kocsi, nyitott fehér Opel – a szomszéd utcában. Én is elismerően füttyentek és beülök. – „Kiraboltál valakit? – kérdem. – Honnan van neked ilyen kocsid?” „Idegenvezető vagyok – legyint Anna. – Adni kell a csomagolásra!” – s elnézést kér, de két percre, magyarázza, fel kell ugrania a lakásába, megnézni a bácsikáját, azonkívül nincs nála fürdőruha sem, s fehérneműt is szeretne váltani... Két perc – szól vissza a válla fölött, és szinte futva tűnik el egy lerobbant, hámló vakolatú toronyházban, az ajtó nyitva maradva nyikorog a huzatban. Hátradőlök, lehunyom szemem. Kik lehetnek a megbízói, töprengek, ha egyáltalán azok ügynöke? S honnan van ilyen kocsija?! Ki ez a nő? Döbbenten fedezem fel, hogy kezdem élvezni is a helyzetet, egyáltalán nem félek, pedig sejteni, hogy mi lehet a diplomatatáskában, s ha menet kapnak el, akár évekre is bevarrhatnak, de ennyi kockázat kell is, titokzatos és veszélyes megbízatásom izgalommal vegyes kíváncsisággal tölt el. Végre történik velem valami, már az utóbbi hetekben, részegen, józanon is attól rettegtem, hogy belefulladok az unalomba, szűkölni tudtam volna a tehetetlenségtől. Csak nem hagyni ujjlenyomatot, s figyelni, állandóan figyelni: követnek-e, s ha igen, kik?!? Nincs idő tovább variálni a lehetőségeit s tervezni a feladatot, mert megjelenik Anna, kék pettyes miniruhában, kezében egy jól megtömött reklámszatyorral. Rámmosolyog, a hátsó ülésre dobja a tasakot, beül, napszemüveget biggyeszt az orrára és indít. – „Meggyújtasz egy cigit?” – kérdi s kikanyarodva a főútra, gyorsít. A műszerfalon heverő Kentes dobozból húzok ki egy szálat, gyufát is találok, rágyújtok, mélyeket szívok a cigarettából, s óvatosan a nő nyitott ajkai közé helyezve dőlök hátra, lehunyva szemem... Amire magamhoz térek – el is bóbiskolhattam néhány életfogytiglani percre? –, már az országúton suhanunk. Anna rámenősen vezet, sokat előz, ilyenkor diadalmas mosoly suhan át az arcán, most nem az a szende vidéki lány, amilyennek az éjszaka tűnt, miután kiderült, hogy mégsem strichelő kurva...
Beérünk a faluba.
Anna lassít s együttérzően pillant rám. – „Fáradt vagy, hercegem? Úgy aludtál, mint egy gyermek.” Bólintok. – „Csodálkozol? – mosolyodom el, s közvetlenül kérdezem: – Van rágcsid? Rossz ízű a szám!” Anna tagadóan rázza a fejét, fékez egy cukrászda előtt, kiszáll s eltűnik a nyitott ajtó mögött, a félhomályban. Nézegetem az út szélén parkoló, ütött-kopott gépkocsikat, a mellékutcában az árok szélén libák tollászkodnak, az árnyékban egy fehér kutya szimatol nyughatatlanul, egyik lábát húzva. Anna közeledik, ismét megcsodálhatom arányos alakját, önfeledten gyönyörködhetek mosolyában, amint felém nyújt egy csomag sötétkék Orbitot, aztán beül, combján felcsúszik a ruha, indít. Néhány perc és máris beáll a tóparti parkolóba. Alig néhány kocsit látni, a fák között sátrak, körülöttük fürdőruhás nők, az egyik sátor mellett már ég a tűz, gomolyogva szállong a füst, kérdőjeleket formáz. A kocsiban öltözünk át, sietősen, nem is nézve egymásra, de meglepetésemre Anna meghitten fogja meg a kezem, a vendéglő fele menet. A teraszon presszókávét, ásványvizet, sonkás omlettet rendelünk. „Sört?” „Nem kérek.” Várakozás közben, egy szomszéd asztalon felejtett táskarádióból értesülhetünk az oszét túszdráma újabb fejleményeiről. Még mindig nem lehet tudni a halottak számát, tény, hogy a kommandósok akcióba léptek. Putyin nyilvánvalóan nem a tárgyalások és nem is a kompromisszumok embere... És amikor két őrület áll egymással szemben, a következmények kiszámíthatatlanok. – „Ezeknek – legyint megvetően Anna –, semmi se számít. Nem is számított soha.” Megjön a rádió tulajdonosa, kövér, napszemüveges alak, s kikapcsolva hurcolja magával a készüléket. Megérkezik a fiatal, csábítóan mosolygó, fekete pincérlány is, egy hatalmas tálcával a karján. Mohón eszünk, nem is pillantva fel. Mintha már tízéves házasok lennénk, gondolom, akik, mivel egymás gondolatát is ismerik, nem is kíváncsiak egymásra. Ekkor gondolok futólag arra, hogy akár a feleségem is lehetne ez a nő! Máris milyen meghitten tudunk hallgatni...
„Tényleg – szól közbe váratlanul, elvörösödve Anna. – Mert én is akkor gondoltam először arra, hogy akár a férjem is lehetnél.”
Nevetünk.
(folytatjuk)
