Vesztésre áll szememben a dán antológia1 a norvéghez2 képest. Rokon vonásaik dacára. Egy-két hajszállal kevésbé meggyőző. Hogy miért?
Abszolút semmi köze a szexhez. De, igen, a szexhez van köze. A kötet címében levőhöz. A berzenkedésnek. Már itt kezdődik ugyanis. Nehéz megmagyarázni, mitől rokonszenvesebb, ha mondjuk a halállal adnak el valamit (lásd kettes lábjegyzet), mint ha szexszel. Mert a halál eredetibb? Nem folyik a csapból is, valahogy kevésbé piacképes. Talán ezért hiszünk benne. Ha meg van persze spékelve egy-két poénnal.
Lehet, hogy csak a prűdség az oka. A sugallatnyi ellenszenvnek, ami felüti bennem a fejét. Hogy van-e az ellenérzésre alap, a folytatás dönti el. A folytatás, ami ilyen novellacímekben sűrűsödik össze: Fajtalankodás birkákkal… Jó, nem volt sportszerű, hogy ilyennel jövök, vegyünk egy kellemeset: Ahogy az angyalok szállnak. Ez megint nem volt sportszerű, bocsánat, igazság szerint a kötetben ez a szöveg a legsúlyosabb, nehézsúlyú, szextémában, ugyanakkor fajsúlyos is, be kell vallani, ez az, amire legtovább emlékezem. Lidérces álmaimban, és tovább.
Van benne ugyanis egy lány, egy angyal, akit végül jól összeszurkálnak. Késekkel, ezzel-azzal. Ő közben már repül, a drogból benne megfelelő mennyiség dolgozik, mit bánja, hogy élő kelléke lett egy magára sokat adó pornófilmnek.
Nem azért szeretem a novellát, mert jujj, de borzalmas, milyen jó, hogy nálunkfele bezzeg nincs ilyesmi, csak unalom. Nem attól jó egy kispróza, hogyha bombasztikus. Sőt az benne az idegesítő. A fülszöveg jól felsorolja, mi furcsaságra lehet számítani a kötetben: „A kisváros templomának harangtornyából leugráló, de mindig életben maradó fiú, az emberi lélek minden rezdülésére érzékenyen reagáló tükör, a tárggyá változó szobrásznő, a tragédiába fulladó legénybúcsú, valamint a szexuális perverzióknak az egész könyvön végighúzódó motívuma…” (az utóbbi túlzás azért).
Ezek mind nem érdekesek. Mert túlontúl érdekesek. Groteszk, abszurd, az van, csak éppen a só hiányzik az ételből. Az emberi vonás. Abból van túl kevés.
Nem igaz, abból is kapunk jócskán, csak a norvég antológiához képest tűnik ez az egész túl harsánynak. A nem mindennapi elemek elvonják benne a figyelmet a mindennapiról. Pedig az lenne igazán érdekes. Nem az nyűgöz le olvasóként, hogy mi mindent bír kitalálni ez a szerző, hanem hogy mi mindent bír feltálalni ez az élet. Nekünk, nekem.
Naja Marie Aidt. Ő írta a két nővérről szóló novellát, amiről szó volt már, az Ahogy az angyalok szállnak címűt. Egy másik szöveg is van tőle a kötetben – ez a gyűjteményben szinte végig így van, két-két esély megillet mindenkit –: Ha kicsi a világ. „Az a helyzet, hogy a világ kicsi, ha az embernek kisgyerekei vannak.” Igen, ennyiről szól az elbeszélés, a semmiségekről, amik egy anya életét eltömítik. Mellette van a férje is, aki ha ránevet, „olyan a szája, akár egy vigyorgó szakadék”. Nem dramatizál a szöveg ennyire, a férj csinosnak mondja feleségét, satöbbi, de mégis. Valahogy… „Nem. Szeretném, ha rövidre vágnád. Tényleg egészen rövidre, azt hiszem…” Ennyi telik a nőtől, ezt tudja lépni egyszercsak: levágatja a haját. Pedig a férje esténként „szórakozottan pödörgeti a tincsek végét olvasás közben”. Tán ezért.
Nem trendi a tartalomról írni, jól tudom. De talán mégis érdekes, hogy milyen témák bukkannak elő, hogy „miről szól” – bocsánat – alapjáraton egy szöveg. Meglepő mennyiségben van jelen a kötetekben például (a norvégekben is) a női hang. Hihetetlen: a könyv majdhogynem felét kiteszi! Példátlan ügy, honi tájaink felől szemlélve mindenképp. A női hanghoz női kérdés kapcsolódik. Akkor is, ha férfi szerző, például Peter Rønnov-Jessen szólaltatja meg a szereplőt, mint a Fajtalankodás birkákkalban, amelyben egy korosabb hölgy gyapjúból kötöget, és közben folyton az élettársáról mesél. A férfiról, aki állandóan gyötri, és imád szerepelni a lapokban, ha a hirdetés rovatban is. A szöveg végén derül ki, hogy ágyastársa voltaképpen a fivére.
Nem érint meg igazán. A másik szöveg sem, melyben a férfi főszereplő folyton a párja után leskelődik, akkor is, mikor már rég nem élnek együtt. A kukkolás az élete. (Mads Brenøe: Abszolút semmi köze a szexhez.) Hiába, hogy a hangnem viszszafogott, mint a kötetben csaknem mindenütt.
Ennél sokkalta izgibb, ha házibulin a főszereplőt kihívja sétálni egy nős pasas, s miután megtörtént a megtörténendő, azt taglalja a novella, milyen szerencsétlen manőverekbe kezd a férfi, hogy a nőt távozásra bírja (a partin ott van ugyanis a felesége). Helle Helle másik szövege egy feleségre fókuszál, akit a férje azzal csörget fel éjszaka, lecsúszott a kocsija az útról, de nem történt baja, csak épp fogalma sincs, hogy merre van. A nő nem tudja, mit tegyen, szerencsétlenkedik, mígnem a sógornője párszor jól letolja. A két szöveg, a Menetrend és a Mobil attól aranyos, hogy nincs bennük semmi rendkívüli, csak azt követjük, a főszereplő hogyan totojázik.
Mindkettőben belülnézet van, vagyis az egyik szereplő mesél, a kötetben ez általános. Mégis érezhető bennük egy alapvető idegenség. A Menetrendben a női szereplő a narrátor, kitér minden apróságra, csak azt nem mondja, ő mit érez. A férfiról, akit most lát először, minden lehetőt megtudunk, de róla semmit. Vagy alig. Blazírt, ez azért látható. De nem feltűnően. A Mobilban a feleség minden apró gondolatát kimondja, az egész mégis oly kevés. Ettől lesz minden szomorú. Mert kisszerű. A kötet mindenhol pepecsel, dúl a mikrorealizmus, mindig tudjuk, ki hová néz, hány cukrot tesz a kávéba. Mégse lesz lapos a szöveg, a kisszerű valahogy nagyszerű is. Mert életes.
Az idegenség erre rásegít. Nem fekhetünk bele a mondatokba: „Kimegy a konyhába, feltesz vizet a kávénak”. Valami azt súgja, nem magyaros. „Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem”. Nem tud elvékonyodni a szöveg meg a figyelem. A fordítás ténye ordítóan jelentkezik Simon Fruelund Láthatatlan ütközet című novellájánál. Vagy Bújócska a címe? Na, ez a bökkenő, a tartalomjegyzéknél az egyik cím szerepel, a 104. oldalon, kezdéskor a másik. De szórakoztat a malőr, jól áll az esetlenség a kötetnek. Így emberibb.
A Bújócskában az ifjú titán megmutatná a verseit egykori tanárának. Az viszszavonult, de jó, meghívja pingpongozni a fiút. Miután tönkreverte, azt indítványozza az ifjúnak, nézegesse a halakat, jót fog az tenni. Kábé ennyi történik, kicsit didaktikus, annál mindenképp didaktikusabb, ami párja lehetne a norvég antológiából. Az Ørstavik-szöveg legalább direktben volt okoskodó, nem kendőzte el, hogy az irodalom funkciója érdekli, más nem nagyon. Többet is gondolt róla ennél.
A két könyv között sok a párhuzam. Megvan a norvég Jostein Gaarder párja is, Peter Høeg; az Egy kiegyensúlyozott fiatalember tükörképe majdnem annyira idegesítő, mint Amikor a szerző látogatóba jött. Elnézést attól, aki szereti Borgest, meg a filozófus hallgatók is bizonnyal szívesen olvassák majd, de a tükör, ami az egész világot tükrözni tudja, és mindig azt, ami igaz, meg amit az előtte álló valóban érez, gondol, nos, ez... Érdekesek viszont a főszereplő érzeményei, viszonya a hasító igazsághoz, a mindenhez, a semmihez.
Harmadik kedvencem a kötetben, Naja Marie Aidt és Helle Helle mellett, Pia Juul. Megint csak nők. A Nagyszerű halálban (ismerős szerkezet) egy asszony monologizál, ismét a mikrotörténések mikrologikája szerint haladunk, afelé, hogy ha nem beszélhet folyton, a benne ragadt titoktól rákos lesz, s aztán sírhat utána a férje meg annak titkos szerelme. Az alapprobléma annyi „csupán”, hogy férjhez menéskor elkoptak mellőle a barátnők, ez természetes is, de mára világosan látszik, hogy ha mindent a férjének mond el, ami foglalkoztatja, minden érdekességét elveszíti a férfi szemében.
Pia Juul másik szövege, Az elviselhetetlen dán dal annyiban különbözik a kötet többi írásától, hogy nem csupán egy különös elemet tartalmazó párkapcsolat rajzát látjuk benne, persze szintén az egyik szereplő szemszögéből, vagyis nem csak annyi különös ezúttal, hogy a két embernek soha nem volt szexuális élete egymással, és mégis sorra születnek a gyerekek. A lány, akit a pályaudvaron talált Jonassen, nem tudni, kicsoda és honnan érkezett, az kiderült azonban az idők során, hogy az ágya alatt tartott üres bőröndjében lakik az a férfi, aki létezik is, nem is, mindenesetre tőle vannak a gyerekek. A lány „dánul beszélt, választékos, tiszta és szép dán nyelven, semmi sem utalt arra, hogy idegen lenne. De túl jól beszélte a nyelvet, hogy az anyanyelve lehessen”. Jonassen a lány halála után mesél róla „közös” gyerekeiknek: „Ti voltatok a büszkesége, utánatok még saját dánságával foglalkozott… hogy szárnyalt a hangja, mikor a kertben énekelte: A dán dal ifjú, szőke lány... – és folyamatosan ismételte a strófát, mígcsak rá nem jöttünk, hogy ha valaki megtestesítheti a dán dalt, akkor az ő. Ifjú és szőke, a dán dal… De most már vége. Meghalt.” „Tudom én jól, hogy elviselhetetlen volt. De azt is, hogy nem szabad megfeledkeznetek az emlékéről.”
A szöveg értékét nem csak a nemzeti identitás kérdésének könnyed felvetése adja, és ebben abszolút nem baj, hogy nem jutunk messzire. A férfi hozzáállása legalább ennyire érdekes. Ez az egész kötetre áll, a forma mindenütt ilyen. Legtöbbször ósdi módon belső szemszöggel találkozunk, vagy legalább részletezik nekünk a semmi kis belső vagy külső történéseket. Azaz vájkálhatunk a szereplők életében, és ettől összeszorul a szívünk. Attól, hogy milyen szűkös a világ. Mit látnak, miből mennyi kell nekik, és mennyi van.
Az ember többnyire nem élvezetből olvas. Élvezetért. Ma már. De van még példa rá, ilyen volt ez is. Ennyi volt: szeret vagy nem szeret az olvasó? Egy könyvet, ezt. Csak úgy, magáért. Semmi több.
1Abszolút semmi köze a szexhez. Kortárs dán szerzők novellái. A novellákat válogatta és szerkesztette Bogdán Ágnes, Scolar Kiadó, 2003. Fordította: Bogdán Ágnes, Krajcsi Judit, Miszoglád Gábor, Soós Anita, Szappanos Gábor.
2Norvéghez vagy norvéghoz? Látszik, hogy ritkán vesszük a szánkra. Pedig kellene. A megggyőzési kísérletet lásd az előző lapszámban. A Johannes szívderítő temetése című antológiáról lelkendeztem akkor, kortárs norvég szerzők kisprózái vannak benne.
