6.
Hozzászoktam ahhoz, hogy miként Isten sem egy (még ha léteznek is halandók, akik vitába szállnak e tótum faktummal, osztják-szorozzák Szegényt, megvonják gyökeit, hogy végül a matematika útvesztőjében valahogy unikumra váltsák), az Idő sem oszthatatlan, sőt, többnyire többes, kisbetűs, ha tetszik, amolyan nemecsek valamely kollektív személyre szabott noteszben. Az mi időnk nem a tiétek, teszünk rátok. A sok isten percei megint más noteszekbe kerülnek, ők egyébként magasról tesznek ránk, néha lóra, néha klotyóra, persze mi is buzgón rakunk rájuk mindent, amink csak van, de ez egy másik történet. Abba viszont nehezebben nyugodtam bele, hogy az egyénként is közismert Homo szintén több-idős. Az elmében egyféle óra ketyeg, a lélek más rugóra jár, a test megint más kronológiai mérőeszközök függvénye. Az elme és különösképpen a lélek vekkere megbízhatatlan, csapongó, képes egyszerre több időt mérni, melyeknek eredő vektormánusa gyakran a nullán állapodik meg, vagyis nem halad semerre, nem mér, hibás. Erósz holdórája pontosabb, ágaskodó árnyéka időről időre muszáj-herkulesként, vagy pontosabban -priaposzként bemutat még akkor is, ha az elme és a lélek mutatói éppen fordítva forognak. Ám az erotománusokban sem lehet megbízni. Időnként előreszaladnak, máskor késnek, előbb-utóbb pedig leállnak, és az eredmény ugyanaz. Az emésztőrendszer a legpontosabb. Homokóra, a legelemibb, alpáribb, alvégibb Idő zsarnoki mérője. Igaz, folyamatosan tölteni kell belé az anyagot a felvégen.
Enderby úr gigantikus alfele szinte lefolyt a vécéülőkéről. Döbbenten álltam, egyik kezemben csésze gőzölgő kávé, a másikban meggyújtatlan cigaretta, a hónom alatt könyv. Úgy éreztem magam, mint annak idején Robinson, amikor megpillantotta az emberi lábnyomokat imádott tengerpartjának homokjában. Megerőszakolták szerelmemet, szigetemet, eleusziszi misztériumomat. Miért, kérdezte Enderby úr, az enyémet talán nem? Értse meg, Önnek én vagyok a külvilág. Ön most egy fejlődésregény főszenvedője, írta például Anthony Burgess. Alany, világos? Felemelt karral jeleztem, hogy nem. A könyv nagyot csattant a padlócsempén, agyonütve néhány tavaszváró hangyát. Á, szóval engem olvas, jegyezte meg Enderby úr nyájasan. Bocsásson meg, de Ön egy hülye. Minek törődik mások bel- és külvilágával? És ha már engem olvas, láthatja, én sem törődtem senkivel. És tudja, látom, hogy tudja, nekem sem sikerült elbarikádoznom magam a klotyóban. Pedig nem vagyok egy vátesz, nem én. Modoros vagyok, avítt, szenvelgő. Vagyis voltam. Látja, épp erről beszéltem. Az idők szaván még a budiig sem lehet elmenni. Cigarettámmal kérdőjelet rajzoltam a levegőbe. Hallgatom, intett Enderby úr kegyesen, és nagyot fingott. Úgy éreztem, benne vagyok a könyvben. A helyzet által megkívánt türelmi hangszínnel élve az iránt érdeklődtem, hogy mit keres a szigetemen. Na, Hülye úr, látom, nem figyel. Jeleztem már, hogy most rajtam a sor. Én vagyok a lábnyom a tengerparton, én török be az Ön kis lelki, szellemi és testi világába. Ön most éppen fejlődik, érti? Egy pöpec londoni lakásban heverész, oldalán egy Vesta nevű nővel. Aki a felesége. Megjegyeztem, hogy kösz szépen, nekem már van feleségem. Azt csak hiszi, Hülye Úr, nevetett. Enderby úr egész testével nevetett, mint a tenger. Vagy, folytatta zavartalanul, egy hotel bárjában áll, mint egy lefosott kilométerkő, kezében füstölgő pisztoly, a lába előtt pedig ott hever Mick Jagger, golyóval a farzsebében. Hogy honnan tudom, hogy Mick Jagger? Na, ezt a másik Hülye úrtól kérdezze meg. Ő rejtjelezte be a regényembe. Anthony, hát persze, ki más. Szóval, az is elképzelhető, hogy Marrakechben van éppen, menekül egy holdasszony elől, vagy önmaga elől, és a Múzsa valamivel korábban kilépett az ajtón. Miután jól homlokon tolcsókolta, hogy úgy mondjam. Jeleztem, a Gépnarancsot hagyjuk, az nem Enderby regénye. Aha, megint mellépisált, Hülye Úr. Minden az én regényem, érti már? Ahogy minden az Ön regénye is. Kétségbeesetten pislogtam. Gyújtson rá, az megnyugtatja. Mondom, az időkre nem lehet hagyatkozni. Azt hiszi, ugye, hogy az idő megy előre, mint az a folyó annak a másik Hülye úrnak a belőtt szövegtöredékében, mi? Hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a szarba. Enderby úr nevetése átcsapott döbbenetem hullámtörőjén. Dehogynem, Hülye Úr, dehogynem. De nem hibáztatom. Én is elkezdtem hinni az idők szent-és-oszthatatlan fehérfolyásában. Meg is szenvedtem érte. Fejlődnöm kellett. Pedig tudtam, hogy pont ott vagyok jól, ahol. Itt azaz. Érti már, Hülye Úr? Bólintottam. Akkor mondja. Le szeretnék ülni, suttogtam. Nagyon kell. Bravó, Hülye Úr! Végre, egy értelmes mondat. A gasztrointesztinális időre hallgasson. Az egyetlen abszolútum. Fent tegye be, lent meg engedje eltávozni. Körbe forogjon, érti? Bólintottam gyorsan, mert már tényleg nagyon kellett. Ily módon elkerülheti... Intett, hogy hajoljak közelebb. Megtettem, bár záróizmaim majdnem felmondták a szolgálatot. Ily módon elkerülheti az evolúciót, érti? Hát persze, kiáltottam kétségbeesetten. Na, ez már beszéd. Hátranyúlt megnyomta a gombot, pörögni kezdett, és eltűnt a mélyben. Rávetettem magam az ülőkére. Forró volt, mint a tengerpart homokja. Végre rágyújtottam. A nevetés hullámai lágyan nyaldosták a talpam, és elmosták a lábnyomokat.
