Nap mint nap bajlódom a zenével – ez a foglalkozásom. Alkotom, elemzem, tanítom, fogyasztom a zenét. Aszerint, hogy éppen melyik irányú zenei foglalatosságom kerül előtérbe, élem meg a ZENÉT. Néha két minőség is találkozhat, például egyszerre válok zeném alkotójává és fogyasztójává. Így történt, hogy bosszankodni kezdtem egy éppen készülő művem komponálása közben: vajon mennyire nyílik ki a zeném a hallgatóság számára, és főleg, milyen gyorsan nyílik meg a lelki, szellemi befogadás számára? Vannak zenék, amelyek egyből nyitnak – döbben belém a definíció szintjén is a felismerés. Tehát legalább két kategóriát biztosan elhatárolhatunk egymástól a zenében.
A régi zene arra törekedett, hogy azonnal megnyíljék hallgatósága számára. Az újabb korok valahogyan bezárkózni igyekeztek: a zene-virág inkább becsukódott, semminthogy kitárta volna szirmait a napfény felé.
Apropó, VIRÁG! Irtózom bimbókat vásárolni – tudom, hogy ezek szinte sohasem nyílnak ki az otthoni vázában. Pedig milyen szépek ezek a szekfűbimbók – állapítom meg magamban. Szinte látom, hogyan nyílnak ki, hogyan bomolnak ki egymás után. És milyen keserves csalódás, amikor a vázába tett bimbók nyílását várva nem történik semmi: bimbóként halnak el a virágok. A lehetőség, az élet bennük volt és nem tudott belőlük kibomlani. Modern zenei hangversenyen sokszor volt az az érzésem, hogy bimbódzó virágcsokrot kaptam szélesre nyílt virágú szekfűcsokor helyett. ZENE ez, zöld bimbókban villant belém a felismerés –, hiába viszem haza, nem nyílnak ki. Azóta is bennem vibrál ez a „hangkép:” NEM NYÍLNAK KI! Ilyenkor szorongva gondolok saját régebbi és leendő műveimre.
Mitől is nyílik ki egy zene? Mi a feltétele annak, hogy a hallgatóság számára azonnal megmutatja magát a mű? Kérdések, amelyek pályám elején, az ötvenes évek nagy modern avantgárdjának sodrásában fel sem merültek számomra. Akkoriban szinte kizárta a modern zene a hallgatóság jelenlétét, mint elengedhetetlen feltételt. Sőt lábrakaptak olyan tendenciák, amelyek legszívesebben teljesen megtiltották volna a hallgatóközönség jelenlétét a hangversenyteremben. Afféle főpróbává szerették volna átalakítani a hangversenyt, a csendben figyelő emberek tömege nélkül. Még a hangversenyt is visszazárták volna a kifeslő bimbókba, nemcsak a zenét. Ez a „gondolat” a mai zenei kísérletekben is valahol ott lappang.
A nyitás kényszere már a 20. század nyolcvanas éveiben ellenállhatatlanul betört az akkori kortárs zenébe. Voltak, akik megelégelték a belterjes zenélést, amely néha elérte azt az abszurd fokot is, hogy zenét írtak zenészeknek és közülük is majd kizárólag csak a kiválasztott elitnek. Zenék születtek, amelyek alig lépték túl a zeneszerző és előadója mikrokörét. A vissza a hallgatósághoz kívánsága valósággal betört a modern alkotók tudatába. Vele együtt elkezdődött az önmagát megmutatni képes új zenék komponálása is. Mégpedig olyan zenék születtek, amelyek nem(!) a kezdő ütemek utáni hosszú vajúdás után lassan, fokozatosan nyíltak meg a hallgatóság számára, hanem már első hangjaikkal kinyitották kifejezésviláguk virágszirmait. Ezek az új zenék nem azt ígérték hallgatóságuknak, hogy a bennük felhalmozódott hangok sokaságából egyszer majd zene lesz, hanem egyértelműen az első pillanattól sugallták, hogy ez a zene VAN. Azonnal él és hat, nem várakoztatja meg előadóit, hallgatóit. Nehogy azt higgyük, hogy az utóbbi három évtizedben csupa ilyen KINYÍLÓ ZENE született a modern zeneszerzők műhelyé-ben. Az újra való ráhangolódás az alkotók világában sem megy könnyen. Belénk rögzült a bezárkózás reflexe – mert egy évszázad alatt a zárt zene beiktatódott szellemünkbe, nem egykönnyen lehet onnan kiirtani. Nagy dolog, hogy elkezdődött a folyamat!
A félig kimondott vagy félig elhallgatott zenei szavak ideje, divatja elhalványulóban van. Világos megfogalmazása a gondolatnak, az egyenes zenei beszéd kora kezdődött el a posztmodernekkel. A mondanivaló hiányát már nem lehet eltakarni kigondolt effektusokkal: a zenének, még ha modern is, meg kell mutatnia igazi önmagát.
