1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Az Er­dé­lyi Mú­ze­um1 leg­újabb szá­ma még a ma­gam­faj­ta la­i­kus ol­va­só­nak is sok sze­mel­get­ni­va­lót kí­nál; biz­to­san vissza fo­gok még tér­ni pl. Jakó Zsig­mond szö­ve­gé­re – Az er­dé­lyi ma­gyar tör­té­net­írás mai kér­dé­sei cí­mű­re –, an­nál is in­kább, mi­vel leg­te­kin­té­lye­sebb történészünk épp az idén töl­ti be ki­lenc­ve­ne­dik esz­ten­de­jét; a ma­gyar tör­té­net­írás mai kér­dé­sei pe­dig az egész ma­gyar köz­gon­dol­ko­dás és po­li­ti­kai re­to­ri­ka leg­fon­to­sabb té­te­le­i­nek új­ra­fo­gal­ma­zá­sát kö­ve­te­lik. Ám vissza kell még tér­nünk va­la­mi­kor Da­ni Já­nos bú­csúz­ta­tá­sá­ra is; a fo­lyó­irat meg­em­lé­ke­zik tö­mör össze­fog­la­lás­ban ha­lá­lá­ról és mű­kö­dé­sé­ről, de sok min­dent kel­le­ne el­mon­da­nunk még ró­la és a hoz­zá ha­son­ló tu­dós­tí­pus­ok jel­leg­ze­tes, jel­kép­ér­té­kű sor­sá­ról is.
A Ko­lozs­vár ko­rai tör­té­ne­té­nek buk­ta­tói c. ta­nul­mány­nak a szem­lé­let­mód­ja tu­laj­don­kép­pen ál­ta­lá­no­sít­ha­tó le­het­ne, így is: „az er­dé­lyi ma­gyar­ság ko­rai tör­té­ne­té­nek buk­ta­tói”, s ezen be­lül kü­lö­nö­sen a szé­kely­sé­gé! Lupescu Radu ele­gáns stí­lus­ban meg­írt, problémaérzékeny ta­nul­má­nyá­ban a vá­ros tör­té­ne­té­nek el­ső buk­ta­tó-sza­ka­szát ott tér­ké­pe­zi fel, ahol még nem le­het tud­ni, hogy Kolozsmonostor, Kolozs és Kolozs vá­ra s vé­gül Ko­lozs­vár ho­gyan vi­szo­nyul­nak egy­más­hoz idő­ben s rang­ban. Egy 1744-ben le­jegy­zett he­lyi ha­gyo­mány sze­rint kolozsi (va­gyis kolozsaknai!) pász­to­rok el­kó­dor­gott ál­la­ta­ik nyo­mán ta­lál­tak a bo­zó­tos rom­te­rü­let­re, s itt az­tán le is te­le­ped­tek, le­fek­tet­ték a vá­ros alap­ja­it, még­hoz­zá köz­vet­le­nül ró­mai ro­mok, tör­me­lé­kek, sí­rok te­te­jé­re, il­let­ve – be­lé­jük.
Ter­mé­sze­te­sen az ilyen he­lyi mon­dá­kat vagy anek­do­tá­kat a tu­do­mány­nak nem il­lik ko­mo­lyan ven­ni, még ak­kor sem, ha eset­leg a ré­gé­szet iga­zol­ná ké­sőbb. Így át kell bal­lag­ni a vá­ros má­sik ol­da­lá­ra s el­me­rül­ni ab­ban a kér­dés­ben, hogy a leg­ré­gebb­ről ada­tolt castrum Clus va­ló­já­ban nem a kolozsmonostori apát­ság he­lyén volt-e? S nem az volt a Kolozs vár­me­gye előd­jé­nek te­kin­ten­dő kolozsi vár­is­pán­ság szék­he­lye?
An­nál is in­kább, mert a mo­nos­to­ri Kál­vá­ria dom­bon már az itt vég­zett kö­zel­múlt­be­li ása­tá­sok előtt is mint­egy át­ütöt­tek, elő­sej­let­tek a tér­fel­szí­nen egy ősi föld­vár – „sánc­vár” – kör­vo­na­lai. Ki­mon­dot­tan ka­to­nai szem­mel néz­ve, va­ló­ban ez a hely tű­nik a kör­nyé­ken leg­al­kal­ma­sabb­nak egy erőd szá­má­ra... Va­la­mi­kor az­tán az apát­ság meg­épí­té­se után az erő­döt át­he­lyez­ték a mai Óvár te­rü­le­té­re? – Fel­té­te­lez­he­tő­en? Vi­szont: me­lyik volt az a castrum, ame­lyet a mon­gol­já­rás oly vé­re­sen el­pusz­tí­tott? A nyo­mok alap­ján nem ál­la­pít­ha­tó meg. Ki­tér­ve egyes ro­mán ré­gé­szek­nek ar­ra az ál­lí­tá­sá­ra, hogy a mo­nos­to­ri sánc ré­geb­bi­nek tű­nik, mint a ma­gyar ál­lam­ala­pí­tás idő­pont­ja, ha­tá­ro­zot­tan ki­je­len­ti, hogy en­nek el­le­né­re a sánc­vár tí­pu­sa, jel­le­ge sze­rint tö­ké­le­te­sen be­le­il­lik a ko­rai ma­gyar sánc­vá­rak or­szá­gos rend­sze­ré­be; ugyan­ak­kor a szer­ző tá­vol tart­ja ma­gát azok­tól az el­kép­ze­lé­sek­től is, hogy a ma­gyar­ság meg­te­le­pe­dé­se eset­leg jó­val ré­geb­bi, mint a hon­fog­la­lás, il­let­ve ál­lam­ala­pí­tás meg­je­lölt idő­pont­ja. Pe­dig, alább látandjuk, tu­laj­don­kép­pen eb­be az irány­ba mu­tat­nak a „buk­ta­tók” kö­zül a leg­ké­nyel­met­le­neb­bek.
A to­váb­bi­ak so­rán tár­gyi­la­go­san vé­gig­ve­zet az Óvár ma­rad­vá­nya­in, azo­kon, ame­lyek­ről most már biz­to­san tud­ni, hogy 1241–42, az­az a ta­tár­já­rás után ke­let­kez­tek, majd a „buk­ta­tók” ké­sőb­bi te­re­pé­nek, a mai fő­tér­nek a te­rü­le­tén vég­zett ré­gé­sze­ti fel­tá­rá­sok­ról is tár­gyi­la­go­san be­szá­mol. S ez a tár­gyi­la­gos hang­vé­tel ma­ga is igen ér­té­kes, mert a szé­le­sebb kö­rű – nem szak­ér­tő – nagy­kö­zön­ség kö­ré­ben igen ve­gyes vé­le­ke­dé­sek ala­kul­nak ki az ása­tá­sok­ról. Már an­nak ide­jén, pél­dá­ul a fő­té­ri te­me­tő te­rü­le­tén vég­zett 1943-as, il­let­ve 1946-os le­let­men­tő ása­tá­sok al­kal­má­ból gya­ko­ri­ak vol­tak az olyan rossz­má­jú kom­men­tá­rok, hogy: amíg Lász­ló Gyu­la a köz­vé­cé ke­le­ti ol­da­lá­nál hon­fog­la­lás ko­ri ma­gyar sí­ro­kat tárt fel, ad­dig Daicoviciu pár mé­ter­rel ar­rébb, a vé­cé nyu­ga­ti fe­lé­nél dák sí­ro­kat ta­lált.
Lupescu ta­nul­má­nya nyo­mán el­oszol­hat­na va­la­mennyi­re e csú­fon­dá­ros­sá­gok ha­tá­sa, mi­vel ki­de­rül be­lő­le, hogy alap­ta­la­nok, hi­szen más­faj­ta le­le­tek­ről volt szó. S ke­gye­le­ti szem­pont­ból is meg­be­csü­len­dő, hogy köz­li a ko­rán el­hunyt, il­let­ve már az­előtt a ku­ta­tás­tól vissza­vo­nult Gyu­lai Pál ko­lozs­vá­ri ré­gész­ku­ta­tó ása­tá­sa­i­nak raj­za­it, de ame­lyek­kel kap­cso­lat­ban meg kell je­gyez­nie, hogy saj­nos, a hoz­zá­juk tar­to­zó jegy­ző­köny­vek, ta­nul­má­nyok nem ma­rad­tak fenn. (Gyu­lai Pál je­len­tet­te meg an­nak ide­jén a Té­ka so­ro­zat­ban a Tor­ma Zsó­fia le­ve­les­lá­dá­ja c. kö­te­tet és töb­bek közt ő irá­nyí­tot­ta a létai vár mel­lett, va­la­mi­kor a het­ve­nes évek vé­gén, a nyolc­va­na­sok ele­jén szer­ve­zett nyá­ri ré­gé­sze­ti tá­bo­ro­kat, kö­zép­is­ko­lás­ok szá­má­ra.)
Egyéb­ként a mai kö­zön­ség is tel­je­sen ta­nács­ta­lan az ása­tá­sok meg­íté­lé­sé­ben. Pél­dá­ul a Fő­té­ren, de még előbb, az Óvár te­rü­le­tén fel­tárt és nyit­va ha­gyott fal­ma­rad­vá­nyok­ban, az egy­ko­ri ko­los­tor épü­le­té­vel szem­ben a já­ró­ke­lő, aki­nek szá­má­ra oda­ké­szí­tet­ték ezt a lát­ványt, nem tud­ja, mit kel­le­ne ér­té­kel­nie? Mit kel­le­ne meg­lát­nia ben­ne? Mert, leg­alább­is a for­ga­lom ha­la­dá­sá­nak ol­da­lán, el­iga­zí­tó ma­gya­rá­za­to­kat tar­tal­ma­zó táb­la vagy plá­ne vit­rin nin­csen. Ugyan­ak­kor éve­kig nyit­va volt s egy sza­kasz­ban gaz­dát­lan­nak tűnt egy má­sik fel­tá­rás, az ugyan­csak óvá­ri Ka­ro­li­na tér észa­ki ol­da­lán, a ve­rem fe­ne­kén egy meg­le­pő­en ép s kü­lön­ben is na­gyon szép va­ló­di ró­mai ke­rá­mia-pad­ló­zat­tal... egy ide­ig a kör­nyék gye­re­kei a pis­kó­ta ala­kú ró­mai pad­ló­tég­lák­kal fut­bal­loz­tak, az­tán, ami­kor már az idő is elég­gé meg­vi­sel­te, a göd­röt be­te­met­ték, egy­ko­ri he­lyén most már za­var­ta­la­nul nyü­zsög­het az if­jú­ság a mel­let­te meg­nyílt pin­ce­bá­rok fe­lé.
A ta­nulmány nem tér ki azok­ra az ása­tá­sok­ra, ame­lyek bár az Óvár­tól tá­vo­labb, de Mo­nos­tor­nál lé­nye­ge­sen kö­ze­lebb zaj­lot­tak: majd száz éve a Záp­olya (Dosz­to­jevsz­kij) ut­cá­ban „nép­ván­dor­lás ko­ri” le­le­te­ket tár­tak fel, mint ahogy azok­ra a nem is olyan ré­gi rémanekdotákra sem, hogy ami­kor a Pa­ta ut­ca ele­jé­nek dé­li ol­da­lán az egy­ko­ri Mun­kás ut­ca nyo­mor­ne­gyed­ét fel­szá­mol­ták, a kör­nyék­be­li vi­dám kis fic­kók „hon­fog­la­lás ko­ri” rozs­da­mar­ta kar­dok­kal ha­do­nász­tak, a buldózerek pe­dig fel­ira­tos ró­mai kő­fa­rag­vá­nyo­kat ko­tor­tak ki, majd ko­tor­tak – el. Kabay Bé­la meg­pró­bált fény­kép­fel­vé­te­le­ket ké­szí­te­ni ró­luk, de az épí­tők, akik­nek a terv­tel­je­sí­tés üte­mé­ben időn­ként a ré­gé­szek je­lent­he­tik a leg­ve­szé­lye­sebb ele­met, el­za­var­ták.
Az kü­lön meg­vi­ta­tan­dó kér­dés le­het­ne, hogy Lupescu nem von­ja be elem­zé­sé­be a vá­ros és a me­gye föld­raj­zi ne­ve­it, s a fel­ve­tett kér­dé­sek tisz­tá­zá­sát ki­zá­ró­lag a ré­gé­szet fej­lő­dé­sé­re bíz­za. Ho­lott ha egy tár­gyi le­let, amely el­len­őr­zés után is sok száz éves­nek bi­zo­nyul – ré­gé­sze­ti ér­ték­kel bír, mért nem tu­laj­do­ní­ta­nak ugyan­olyan ér­té­ket egy bi­zo­nyít­ha­tó­an ré­geb­bi fo­lyó­név­nek? Hi­szen a Sza­mos mel­lett ugyan­csak ré­gi a Ko­lozs­várt észak­ról ke­rü­lő Ná­das fo­lyócs­ka ne­ve is. Avagy nem annyi­ra messzi­re ha­tol­va az idő­ben: sem­mi tám­pon­tot nem ad­hat­na a ku­ta­tás­nak, hogy a Fő­té­ren az egy­ko­ri kis­temp­lo­mot mi­ért épp Szent Ja­kab­ról, a ka­ted­rá­list meg mi­ért Szent Mi­hály­ról ne­vez­ték el? A Szé­kely­föl­dön nem­ré­gen még élő­nek te­kint­he­tett ha­gyo­mány sze­rint azok­ban a „kis­tér­sé­gek­ben”, ahol na­gyon sű­rűn for­dul­nak elő egy­más mel­lett a „Szent” kez­de­tű hely­ség­ne­vek, ott elő­ző­leg na­gyon is ele­ven volt a „po­gány vi­lág”.
An­nak ide­jén egy ko­lozs­vá­ri ká­vé­zó­ban gyak­ran el­vi­tat­koz­gat­tunk a föld­raj­zi ne­vek ér­té­ké­ről Gyu­lai Pál és Vlassa Nicolae tár­sa­sá­gá­ban. Utób­bi több­ször hangsúlyozta, hogy az a buk­ta­tó, amin egy ré­gész leg­könnyeb­ben ki­tör­he­ti a nya­kát, a név­eti­mo­ló­gi­á­ba és az or­na­men­sek ere­de­té­be ve­tett túl nagy bi­zo­da­lom, de meg­je­gyez­te, egyes vé­le­mé­nyek sze­rint a Szent Mi­hály­ról el­ne­ve­zett temp­lo­mo­kat ép­pen oda épí­tet­ték, ahol elő­ző­leg pogány szen­té­lye­ket gya­ní­tot­tak; mi­vel Mi­hály­nak, épp­úgy, mint György­nek, kü­lön­le­ges fel­ada­ta volt a mély­ség, az­az a sö­tét­ség kí­gyó­já­val va­ló vi­as­ko­dás. Gyu­lai Pált vi­szont, emlék­szem, az hoz­ta nagy iz­ga­lom­ba, ami­kor el­kottyin­tot­tam Léta vá­rá­nak ne­vé­vel kap­cso­lat­ban (amely­ről egy idő­ben azt gya­ní­tot­ták, hogy a kolozsi vár­is­pán­ság szék­he­lye volt), hogy a kö­zép­ko­ri la­tin­ság­ban a sómegállító he­lye­ket litusnak ne­vez­ték; mi­vel a létai vár alatt va­ló­ban olyan út­vo­nal hú­zó­dik, ame­lyen a marosújvári, tordai sót észak­nyu­gat fe­lé szál­lí­tot­ták; fo­gad­ko­zott, hogy en­nek utá­na­jár. Mi­u­tán azon­ban túl­sá­go­san is érez­te ma­gán az el­len­őr­zés sú­lyát, ké­sőbb ke­rül­te min­den­ki­vel a ta­lál­ko­zást, s nem tu­dom, mi­re ju­tott...
Még ér­de­ke­sebb le­het­ne eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban az a ta­nul­mány, ame­lyet Blazovich Lász­ló sze­ge­di egye­te­mi ta­nár, tör­té­nész írt: Az Andreanum és az er­dé­lyi szá­szok az et­ni­kai au­to­nó­mi­ák rend­sze­ré­ben a kö­zép­ko­ri Ma­gya­ror­szá­gon.
Pár éve vi­tá­ba ke­ve­red­tem egy sep­si­szent­györ­gyi dra­ma­tur­gi­ai nagy­ság­gal, aki azt az el­ké­pesz­tő ál­lí­tást ír­ta le, hogy az au­to­nó­mia fo­gal­ma a ma­gyar po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás­tól ide­gen! Tet­te ezt a ki­je­len­tést alig kar­nyúj­tás­nyi­ra Bras­só­tól, ahol a szász et­ni­kai au­to­nó­mia több mint hat­száz­öt­ven éven át ered­mé­nye­sen mű­kö­dött.
Blazovich II. End­re ki­rály­nak 1226-ban ki­bo­csá­tott tör­vé­nyét mód­sze­res elem­zés­sel is­mer­te­ti, ki­emel­ve an­nak leg­fon­to­sabb ele­me­it és össze­ha­son­lít­va a szé­ke­lyek, ku­nok, já­szok s szepességiek és egyes ki­rá­lyi vá­ro­sok au­to­nó­mi­á­já­val. Né­mi­leg ki­csor­bít­ja fej­te­ge­té­sei élét, hogy a ma­gyar tör­té­net­írás „legbuktatósabb” irány­za­tá­hoz tar­to­zik, amely­nek utol­só har­sány kép­vi­se­lő­je Kristó Gyu­la volt, s amely azt az ál­lás­pon­tot eről­tet­te kö­röm­sza­kad­tá­ig és mind­ha­lá­lig, hogy a szé­ke­lyek ere­de­ti­leg ide­gen et­ni­ku­mú, „csat­la­ko­zott” nép, avagy nép­ség vol­tak, s ez­zel tá­pot adott a mind­egy­re fel­úju­ló ma­gyar­el­le­nes tör­té­ne­ti pub­li­cisz­ti­ká­nak. Sőt, azt is fel­té­te­lezte, hogy a szá­szok a szé­ke­lyek­nél előbb te­le­ped­tek be...
Mind­ez, ter­mé­sze­te­sen, még az ő mód­sze­ré­nél is le­he­tet­len vol­na, ha nem zár­ná ki elem­zé­se­i­ből a ré­gi szász­föld – Ki­rály­föld – föld­raj­zi név­anya­gát. Mert ép­pen úgy, mint Kolozs me­gye s a ve­le szom­szé­dos me­gyék föld­raj­zi ne­vei is, egy már-már álom­vi­lág­nak ha­tó kor le­nyo­ma­tát őr­zik, és élesz­tik a té­pe­lő­dést: ho­va let­tek azok, akik e ne­ve­ket ad­ták? Mi tör­tént ve­lük?
(foly­ta­tá­sa kö­vet­ke­zik)

Jegyzet
1 Er­dé­lyi Mú­ze­um, LXVII. kö­tet, 2005. 3–4. fü­zet, Ko­lozs­vár