Az Erdélyi Múzeum1 legújabb száma még a magamfajta laikus olvasónak is sok szemelgetnivalót kínál; biztosan vissza fogok még térni pl. Jakó Zsigmond szövegére – Az erdélyi magyar történetírás mai kérdései címűre –, annál is inkább, mivel legtekintélyesebb történészünk épp az idén tölti be kilencvenedik esztendejét; a magyar történetírás mai kérdései pedig az egész magyar közgondolkodás és politikai retorika legfontosabb tételeinek újrafogalmazását követelik. Ám vissza kell még térnünk valamikor Dani János búcsúztatására is; a folyóirat megemlékezik tömör összefoglalásban haláláról és működéséről, de sok mindent kellene elmondanunk még róla és a hozzá hasonló tudóstípusok jellegzetes, jelképértékű sorsáról is.
A Kolozsvár korai történetének buktatói c. tanulmánynak a szemléletmódja tulajdonképpen általánosítható lehetne, így is: „az erdélyi magyarság korai történetének buktatói”, s ezen belül különösen a székelységé! Lupescu Radu elegáns stílusban megírt, problémaérzékeny tanulmányában a város történetének első buktató-szakaszát ott térképezi fel, ahol még nem lehet tudni, hogy Kolozsmonostor, Kolozs és Kolozs vára s végül Kolozsvár hogyan viszonyulnak egymáshoz időben s rangban. Egy 1744-ben lejegyzett helyi hagyomány szerint kolozsi (vagyis kolozsaknai!) pásztorok elkódorgott állataik nyomán találtak a bozótos romterületre, s itt aztán le is telepedtek, lefektették a város alapjait, méghozzá közvetlenül római romok, törmelékek, sírok tetejére, illetve – beléjük.
Természetesen az ilyen helyi mondákat vagy anekdotákat a tudománynak nem illik komolyan venni, még akkor sem, ha esetleg a régészet igazolná később. Így át kell ballagni a város másik oldalára s elmerülni abban a kérdésben, hogy a legrégebbről adatolt castrum Clus valójában nem a kolozsmonostori apátság helyén volt-e? S nem az volt a Kolozs vármegye elődjének tekintendő kolozsi várispánság székhelye?
Annál is inkább, mert a monostori Kálvária dombon már az itt végzett közelmúltbeli ásatások előtt is mintegy átütöttek, elősejlettek a térfelszínen egy ősi földvár – „sáncvár” – körvonalai. Kimondottan katonai szemmel nézve, valóban ez a hely tűnik a környéken legalkalmasabbnak egy erőd számára... Valamikor aztán az apátság megépítése után az erődöt áthelyezték a mai Óvár területére? – Feltételezhetően? Viszont: melyik volt az a castrum, amelyet a mongoljárás oly véresen elpusztított? A nyomok alapján nem állapítható meg. Kitérve egyes román régészeknek arra az állítására, hogy a monostori sánc régebbinek tűnik, mint a magyar államalapítás időpontja, határozottan kijelenti, hogy ennek ellenére a sáncvár típusa, jellege szerint tökéletesen beleillik a korai magyar sáncvárak országos rendszerébe; ugyanakkor a szerző távol tartja magát azoktól az elképzelésektől is, hogy a magyarság megtelepedése esetleg jóval régebbi, mint a honfoglalás, illetve államalapítás megjelölt időpontja. Pedig, alább látandjuk, tulajdonképpen ebbe az irányba mutatnak a „buktatók” közül a legkényelmetlenebbek.
A továbbiak során tárgyilagosan végigvezet az Óvár maradványain, azokon, amelyekről most már biztosan tudni, hogy 1241–42, azaz a tatárjárás után keletkeztek, majd a „buktatók” későbbi terepének, a mai főtérnek a területén végzett régészeti feltárásokról is tárgyilagosan beszámol. S ez a tárgyilagos hangvétel maga is igen értékes, mert a szélesebb körű – nem szakértő – nagyközönség körében igen vegyes vélekedések alakulnak ki az ásatásokról. Már annak idején, például a főtéri temető területén végzett 1943-as, illetve 1946-os leletmentő ásatások alkalmából gyakoriak voltak az olyan rosszmájú kommentárok, hogy: amíg László Gyula a közvécé keleti oldalánál honfoglalás kori magyar sírokat tárt fel, addig Daicoviciu pár méterrel arrébb, a vécé nyugati felénél dák sírokat talált.
Lupescu tanulmánya nyomán eloszolhatna valamennyire e csúfondárosságok hatása, mivel kiderül belőle, hogy alaptalanok, hiszen másfajta leletekről volt szó. S kegyeleti szempontból is megbecsülendő, hogy közli a korán elhunyt, illetve már azelőtt a kutatástól visszavonult Gyulai Pál kolozsvári régészkutató ásatásainak rajzait, de amelyekkel kapcsolatban meg kell jegyeznie, hogy sajnos, a hozzájuk tartozó jegyzőkönyvek, tanulmányok nem maradtak fenn. (Gyulai Pál jelentette meg annak idején a Téka sorozatban a Torma Zsófia levelesládája c. kötetet és többek közt ő irányította a létai vár mellett, valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején szervezett nyári régészeti táborokat, középiskolások számára.)
Egyébként a mai közönség is teljesen tanácstalan az ásatások megítélésében. Például a Főtéren, de még előbb, az Óvár területén feltárt és nyitva hagyott falmaradványokban, az egykori kolostor épületével szemben a járókelő, akinek számára odakészítették ezt a látványt, nem tudja, mit kellene értékelnie? Mit kellene meglátnia benne? Mert, legalábbis a forgalom haladásának oldalán, eligazító magyarázatokat tartalmazó tábla vagy pláne vitrin nincsen. Ugyanakkor évekig nyitva volt s egy szakaszban gazdátlannak tűnt egy másik feltárás, az ugyancsak óvári Karolina tér északi oldalán, a verem fenekén egy meglepően ép s különben is nagyon szép valódi római kerámia-padlózattal... egy ideig a környék gyerekei a piskóta alakú római padlótéglákkal futballoztak, aztán, amikor már az idő is eléggé megviselte, a gödröt betemették, egykori helyén most már zavartalanul nyüzsöghet az ifjúság a mellette megnyílt pincebárok felé.
A tanulmány nem tér ki azokra az ásatásokra, amelyek bár az Óvártól távolabb, de Monostornál lényegesen közelebb zajlottak: majd száz éve a Zápolya (Dosztojevszkij) utcában „népvándorlás kori” leleteket tártak fel, mint ahogy azokra a nem is olyan régi rémanekdotákra sem, hogy amikor a Pata utca elejének déli oldalán az egykori Munkás utca nyomornegyedét felszámolták, a környékbeli vidám kis fickók „honfoglalás kori” rozsdamarta kardokkal hadonásztak, a buldózerek pedig feliratos római kőfaragványokat kotortak ki, majd kotortak – el. Kabay Béla megpróbált fényképfelvételeket készíteni róluk, de az építők, akiknek a tervteljesítés ütemében időnként a régészek jelenthetik a legveszélyesebb elemet, elzavarták.
Az külön megvitatandó kérdés lehetne, hogy Lupescu nem vonja be elemzésébe a város és a megye földrajzi neveit, s a felvetett kérdések tisztázását kizárólag a régészet fejlődésére bízza. Holott ha egy tárgyi lelet, amely ellenőrzés után is sok száz évesnek bizonyul – régészeti értékkel bír, mért nem tulajdonítanak ugyanolyan értéket egy bizonyíthatóan régebbi folyónévnek? Hiszen a Szamos mellett ugyancsak régi a Kolozsvárt északról kerülő Nádas folyócska neve is. Avagy nem annyira messzire hatolva az időben: semmi támpontot nem adhatna a kutatásnak, hogy a Főtéren az egykori kistemplomot miért épp Szent Jakabról, a katedrálist meg miért Szent Mihályról nevezték el? A Székelyföldön nemrégen még élőnek tekinthetett hagyomány szerint azokban a „kistérségekben”, ahol nagyon sűrűn fordulnak elő egymás mellett a „Szent” kezdetű helységnevek, ott előzőleg nagyon is eleven volt a „pogány világ”.
Annak idején egy kolozsvári kávézóban gyakran elvitatkozgattunk a földrajzi nevek értékéről Gyulai Pál és Vlassa Nicolae társaságában. Utóbbi többször hangsúlyozta, hogy az a buktató, amin egy régész legkönnyebben kitörheti a nyakát, a névetimológiába és az ornamensek eredetébe vetett túl nagy bizodalom, de megjegyezte, egyes vélemények szerint a Szent Mihályról elnevezett templomokat éppen oda építették, ahol előzőleg pogány szentélyeket gyanítottak; mivel Mihálynak, éppúgy, mint Györgynek, különleges feladata volt a mélység, azaz a sötétség kígyójával való viaskodás. Gyulai Pált viszont, emlékszem, az hozta nagy izgalomba, amikor elkottyintottam Léta várának nevével kapcsolatban (amelyről egy időben azt gyanították, hogy a kolozsi várispánság székhelye volt), hogy a középkori latinságban a sómegállító helyeket litusnak nevezték; mivel a létai vár alatt valóban olyan útvonal húzódik, amelyen a marosújvári, tordai sót északnyugat felé szállították; fogadkozott, hogy ennek utánajár. Miután azonban túlságosan is érezte magán az ellenőrzés súlyát, később kerülte mindenkivel a találkozást, s nem tudom, mire jutott...
Még érdekesebb lehetne ebben a vonatkozásban az a tanulmány, amelyet Blazovich László szegedi egyetemi tanár, történész írt: Az Andreanum és az erdélyi szászok az etnikai autonómiák rendszerében a középkori Magyarországon.
Pár éve vitába keveredtem egy sepsiszentgyörgyi dramaturgiai nagysággal, aki azt az elképesztő állítást írta le, hogy az autonómia fogalma a magyar politikai gondolkodástól idegen! Tette ezt a kijelentést alig karnyújtásnyira Brassótól, ahol a szász etnikai autonómia több mint hatszázötven éven át eredményesen működött.
Blazovich II. Endre királynak 1226-ban kibocsátott törvényét módszeres elemzéssel ismerteti, kiemelve annak legfontosabb elemeit és összehasonlítva a székelyek, kunok, jászok s szepességiek és egyes királyi városok autonómiájával. Némileg kicsorbítja fejtegetései élét, hogy a magyar történetírás „legbuktatósabb” irányzatához tartozik, amelynek utolsó harsány képviselője Kristó Gyula volt, s amely azt az álláspontot erőltette körömszakadtáig és mindhalálig, hogy a székelyek eredetileg idegen etnikumú, „csatlakozott” nép, avagy népség voltak, s ezzel tápot adott a mindegyre felújuló magyarellenes történeti publicisztikának. Sőt, azt is feltételezte, hogy a szászok a székelyeknél előbb telepedtek be...
Mindez, természetesen, még az ő módszerénél is lehetetlen volna, ha nem zárná ki elemzéseiből a régi szászföld – Királyföld – földrajzi névanyagát. Mert éppen úgy, mint Kolozs megye s a vele szomszédos megyék földrajzi nevei is, egy már-már álomvilágnak ható kor lenyomatát őrzik, és élesztik a tépelődést: hova lettek azok, akik e neveket adták? Mi történt velük?
(folytatása következik)
Jegyzet
1 Erdélyi Múzeum, LXVII. kötet, 2005. 3–4. füzet, Kolozsvár