„Egyik zsandár mondja azt a másiknak…” Egy gyimesi népdal kezdődik így. Van valami elkeserítő, s van valami felemelő, van valami biztató abban, hogy bárhova nézünk, bárhova nyúlunk, ellenségeivel küzd az ember – s az ember ellenségeivel küzd az ember –, s az ember ellensége sajnos ember. De hát éppen ezért: a megoldás, a tisztázás, a kibeszélés lehetősége logikusan adott, még hogy ha a gyakorlatban ez még soha, semmilyen korban nem következett be, nem kerekedett felül, hiszen az ember beszélő állat. Sajnos a legnagyobb határ, sorompó, gát, ember és ember közé emelkedő legnagyobb, legmagasabb akadály, az értetlenség kínai fala éppen ez, ugyanaz, ami a kőpattintgató állapotból információk szerzése és továbbítása révén felemelt, az, amihez kötődik, kapcsolódik, eléggé elválaszthatatlanul simul minden, ami aztán a széthúzás tárgya legyen – a nyelv. Legnagyobb találmányunk és leleményünk: a nyelv, ami sorsszerűen azonos a létünkbe beépített legnagyobb időzített bombával, pokolgéppel: hogy a nyelvek különböznek, s minden zászlónál keservesebben és fenyegetőbben lobog az elrongyolódásig felettünk, és minden határnál szögesdrótosabban tátong alattunk a nyelv szabadszelű mennyországa és senyvesztő lángú pokla. A nyelveké, melyek nem akarnak önmagával összeegyeztethetővé engedni egy anyagi sejtjeiben, szellemi atomjaiban egységes csodát: a földlakó emberiséget. Ezért vannak gyimesekben és szaharákban, dinári Alpokban és Kaukázusokban tolvaj-zsandár játékos háborúsdik. Ezek az ópiumháborúk és szuezi válságok, eláradó-ostromok és muszadagolások végső soron valamennyien – nyelvháborúk, miközben maga a nyelv immár többezer éve felmagasztosult, fáraói, szultáni, cári trónon trónol szépen csiszolódó szürkeállományunk felett. Régebben, mint a pénz, mint a vallás, mint a haza, mert ősi, eredeti embrióállapotában a haza, a hit és a vagyon is beszéd volt, szó volt, nyilatkozó nyelv. Ezért, ennek nevében feszülünk bele most, mint a kiszáradt medrű volgák, dunák, nílusok, misziszippik hajóvontatói – mi a magunk medrében áterőszakolni nyelvünk jogait azon a földön, ahol most történetesen az van, ami van, s azelőtt történetesen az volt, ami volt. És ugyanennek a nevében feszülnek ellenünk mások, egymás ellen folyton és mindenütt valakik. Csak mert félünk a nyelvtől, ha másé, és istenítjük a nyelvet, ha a magunké. A nyelvet, melyet csak csupán szeretni volna szabad és szót fogadni általa, mert azt a nyelvet, amiért egyáltalán lett a beszéd, egyre kevesebben tudják, a kereső kommunikáció nyelvét egyre többen felejtik el, felejtik egyéb nyelvek alatt és lesznek magányosak és elnémulók az ordító kisebbségben s az őrlő többségben... Volt egyszer, hol nem volt, valamely közeli-távoli tájon, valamelyik régi, nem régi háború után, történt pedig, hogy egyik nyelv fiai győztek, a másik nyelv fiai fogságba estek. És miután minden lecsendesült, felállították a kidöntött lényegtelenségek határköveit és körülcsavarták őket szögesdróttal, az egyik nyelv fiai kényszerűségből a másik nyelv országában rekedtek. Ott éltek, ettek, aludtak, meghaltak és hazakívánkoztak, csak templomba nem járhattak, csak gyónni-áldozni nem, mert nem tudtak nyelvül. Akkor egy plébános felajánlotta, hogy ő majd közvetít, segít, megoldja a dolgot. Igen ám, mondták a hadifoglyok, de mi nem tudunk (oroszul, románul, magyarul, lengyelül, franciául), mi csupán (oroszul, magyarul, románul, franciául, lengyelül) tudunk. Nem számít, felelte a pap, a gyónás úgysem neki, hanem az Istennek szól. És az éktelen ordas, durva kíváncsiság, fülelés, lehallgatás, besúgás világában véghezvitte a közvetítést… „Egyik zsandár azt mondja a másiknak…” Jól van, mondjon bármit, de legalább, mikor a zsandárok nincsenek közelben, legalább akkor, olyankor…
